Budai Önkéntes Ezred valósága(?)
Budai Önkéntes Ezred:
- internet
- wikipedia
- media
- MTVA archívum
- arcanum.hu
- Ványai Márton blog
- Ungváry Krisztián blog
- Az Orosz Védelmi Minisztérium Központi Irattára (Centralnij Arhiv Minyisztyersztva Oboroni Rosszijszkoj Fegyeraciji, a továbbiakban CAMO) .
Tizenkét magyar század harcolt a Vörös Hadsereg oldalán
Budapest mihamarabbi elfoglalása a Szovjetunió szempontjából azért is volt fontos politikailag, mert ezzel véglegesen megroppantható lett volna a még mindig Németország oldalán harcoló magyar katonák morálja.
Németország ugyanakkor az ostrom elhúzásában volt érdekelt, hogy így lassítsa a Vörös Hadsereget, és azt erői megosztására kényszerítse.
1945 januárjának végére Buda(pest) sorsa sokadszorra megpecsételődött. Ez a védők mellett a támadók szempontjából is következményekkel járt.
Minél közelebb került az ostrom várható vége, annál szűkebb marokkal mérték a személyi állomány feltöltését a Budán harcoló szovjet magasabb egységeknek.
Ez abból a logikából eredt, hogy a feltöltésre nagyobb szükség van a fő ellenállási vonalon, semmint egy körülzárt, már középtávon is tarthatatlan helyőrség felszámolásánál.
A szovjet 37. lövészhadtest törzse – a magyarok köréből – teremtett elő magának feltöltést, amihez a 2. Ukrán Front jóváhagyását is megszerezte.
A szervezőmunkát a felderítőosztályon szolgálatot teljesítő Krupiczer Ferencre bízták, aki 1945 januárjának legvégétől volt felelős azért, hogy a hadifogságba esett magyarok lehetőséget kapjanak harcolni a Vörös Hadsereg oldalán, és így akár mentesüljenek a hadifogság alól is.
Mint Krupiczer Ferenc azt visszaemlékezésében elmondta, tizenkét századot szervezett meg, tehát ennyire tehető azoknak a magyar önkéntes századoknak a száma, amelyek – hosszabb-rövidebb ideig – ténylegesen harcoltak is az ostromban.
Tekintettel arra, hogy a Budai Önkéntes Ezred február 12-i megalakulásakor húsz századból (és öt zászlóaljból) állt, nyolc századnyi budai önkéntes tekinthető „utólagos” átállónak, akik vagy túl későn, tét nélkül vállalták már a harcot a szovjet hadsereg oldalán, vagy a budai önkéntesek fogságába estek, de azok maguk közé fogadták őket, hogy így próbálják őket megmenteni a hadifogságtól.
Ők nem rendelkeztek sem igazolással, sem bármiféle dokumentációval.
Variházy Oszkár jól ismerte Gidófalvy Lajost, és állítólag a két parancsnok már 1944 decemberében üzeneteket váltott arról, hogy egységeiket együtt átviszik a szovjetekhez, vagy valahogyan megnyitják a frontot.
Aztán ez a Vilmos Laktanya elleni nyilas támadáskor meghiúsult. Variházy alezredes csak február elején esett szovjet fogságba.
Ekkor azt kérte, hogy közkatonaként harcolhasson most már a németek ellen.
Persze meghagyták a százada élén.
Ezek századok elsősorban a szovjet Budapesti csoport 180., 297., 320.löv. hadosztálya és 83.tengerészgy.dd. kötelékében részt vettek a Déli pályaudvar, a Gellért-hegy, a Budai Vár és más objektumok ostromában, valamint az ún”.kitörési kísérlet „meghiúsításában.
(ez utóbbiról nem volt szabad beszélni)
Miután február 11-én Variházy Oszkár, a későbbi ezredparancsnok mintegy 800 fővel állt át a szovjetekhez Újbudán, a létszám elegendőnek mutatkozott az ezreddé alakulásra.
A visszaemlékezések szerint a február 11 előtt átálló (vagy magukat megadó) magyar katonákat kivétel nélkül a 37. lövészhadtest törzséhez kísérték, ahol a harcra való jelentkezést követően századokba szervezték őket.
A szovjet fél a felügyeletet és irányítást a századparancsnokok mellé rendelt szovjet összekötő tisztekkel valósította meg.
Rajonként a jellemző létszám 8-10 fő volt, míg szakaszonként kezdetben 25-30 fő volt a jellemző, de ez később felment akár 60 főre is.
Február elején előfordult, hogy egy század mindössze 60-80 főből állt, holott a szabvány, kívánatos keret 183 fő lett volna.
Egy átlagos magyar önkéntes század jellemzően 120-150 főt tett ki teljes élelmezési létszámmal számolva.
Ezek az újonnan alakult egységek teljesen esetleges módon álltak össze, és bár előfordult, hogy ha egyszerre többen adták magukat, ismerték egymást a majdani századbeliek, ez egyáltalán nem volt törvényszerű, talán még jellemző sem.
A harcba vetés előtt 1-2 napig pihentek a magyar katonák, és ez idő alatt tisztálkodhattak, orvosi ellátásban részesültek, továbbá megfelelő élelmezést kaptak, ami garantálta, hogy fizikailag bírják a következő napok fokozott igénybevételét.
A fegyverzetet a Vörös Hadsereg biztosította, az ehhez szükséges alapvető ismereteket szintén a pihenő alatt osztották meg a katonákkal.
Az önkéntesek jelzése: vörös szalag a sapkán és a hajtókán, fehér vagy vörös a bal karon, az előbbi szd-számmal. (bonyolult, mert nem egymás után következtek a számok)
A szovjet 37. lövészhadtest törzse az általa szervezett tizenkét magyar önkéntes század többségét „saját” célokra tarthatta meg.
A 11. és 12. önkéntes századot átadták a szovjet 75. lövészhadtest alá rendelt 180. lövészhadosztály számára.
A 7. és 8. önkéntes század átadásra került a 83. önálló tengerészgyalog-dandárnak, amely a szovjet 18. gárda lövészhadtest alá volt rendelte.
A századok megszervezése után azonnal útnak indították Budafokra.
A 4. magyar önkéntes század vélhetően a 316. lövészhadosztály (és így szintén a 18. gárda lövészhadtest) alárendeltségébe került.
Hat század saját hatáskörben tartása tűnik valószínűnek, egészen pontosan az 1., 2., 3., 5., 6. és 9. önkéntes századok.
A 10. önkéntes század történetét nem sikerült hitelt érdemlően rekonstruálni, de közvetett források alapján vélelmezhető, hogy a 297. lövészhadosztályhoz osztották be, már ha létezett egyáltalán.
A 3., 4., de különösképpen az 5. és 6. századok fölé rendelt szovjet magasabbegység pontos meghatározása nehézségekbe ütközik.
Valamennyi századot a kitörés felszámolása után, február 15-16. közt Kelenvölgybe irányították, hogy a megalakult Budai Önkéntes Ezred kötelékébe betagozódjanak, szükség esetén átszervezzék őket.
Két század még tett egy kitérőt a budavári Dísz térre, ahol részt vettek a város elfoglalását ünneplő győzelmi parádén.
Kelenvölgyben körülbelül 8 századnyi átálló várta a beérkezőket, tehát az a mintegy 800 fős csoport, amely Variházy Oszkár vezetésével állt át február 11-én.
Február 11-én ő lett az egész Ezred parancsnoka.
A budai várba már az ő vezetése alatt vonult be az egység.
A szovjetek engedélyezték számukra, hogy a várfokra kitűzzék zászlójukat, a 8. honvéd gyalogezred korábbi zászlóját és a magyar nemzeti zászlót is a szovjet zászló mellé.
A szovjeteknek további céljaik voltak az átállt magyarokkal
A „budai önkéntes” kategóriának van egy szigorúbb, és van egy megengedőbb kritériumrendszere.
A szigorúbb kritériumrendszer egyik fontos velejárója, hogy az adott személy rendelkezett írásos igazolással a tevékenységéről, illetve hogy a harcot a szovjet hadvezetés jóváhagyásával, (század)kötelékben folytatta, előtte pedig egy ellenőrzésen is átesett, ahol megállapítást nyert a személyazonossága, és kizárták a kémkedés lehetőségét.
Ezen halmaz veszteségei tehetők a szakirodalomban többször (félreértett módon) felbukkanó 160 főnyi elesettre és további kb. 440 főnyi sebesültre – tehát összesen 600 főre.
A budai önkéntesek tömegsírjának emlékművén 247 fő szerepel – igaz, ott már 1944. december 28-tól számolják a budai önkéntesek veszteségeit, ami teljesen abszurd.
Vélhetően a 247 és a 160 főnyi elesettekben szenvedett veszteségek különbsége, tehát mintegy 87 fő lehet azon elesettek száma, akik „nem hivatalos” módon harcoltak a budai önkéntesek soraiban, és így érte őket a halál, esetleg átállás közben hátulról lőtték le őket.
Ezt a (szigorúan vett) 160 főnyi elesettekben keletkezett veszteséget feltétlenül szükséges kontextusba helyezni, és megállapítani, mekkora állomány szenvedett ilyen mértékű veszteséget.
A tényleges harctevékenységben a 12 önkéntes század kötelékében 1619 fő részvétele valószínűsíthető, akik hivatalosan és jóváhagyással harcoltak.
A tíz százaléknyi veszteség megoszlása (csak elesettekben!) nagyon egyenetlen volt: volt olyan század, amely felmorzsolódott a harcokban, és olyan is, amelynek első bevetése már csak őrjáratot jelentett a budai erdőkben a kitörés után.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a teljes veszteség (elesetteket és sebesülteket összeadva) a negyven százalékot közelíti, ha pedig az eltűnteket is hozzászámoljuk, minden bizonnyal meg is haladja azt.
Ennyi veszteséget az önkéntes századok körülbelül egy hét alatt szenvedtek, ami nemcsak a szovjet fél budapesti veszteségeihez mérve kirívó, de a teljes második világháború viszonylatában is szélsőségnek értékelhető.
A szovjet magasabb egységek parancsnokai a „penge élén” harcba vetve őket céljuk elsősorban az volt, hogy a szemben álló védőket megpróbálják megadásra, átállásra bírni.
Amennyiben ez nem sikerült, vagy az átállást megzavarták németek vagy karhatalmisták, a szovjet (lövész)ezredek nem siettek harcászati fölényt teremteni saját beavatkozásukkal – jellemzően egy magyar század csak a szovjet infrastruktúrára számíthatott a harcok során, felmentésre nem.
A budai önkéntesek előnye abból fakadt az ilyen helyzetekben, hogy amennyiben szintén magyarokkal kerültek szembe, a harc „érdeklődés hiányában” elmaradt, és járulékos haszonként még a civil lakosság is megmenekült a harcok jelentette életveszélytől.
Természetesen rendkívül esetleges volt, hogy kivel kerültek szembe az arcvonalon, ez pedig bizonyos századok számára tragikus végkimenetelt jelentett.
Az ezredet 1945. március 2-án, Jászberénybe történő beérkezése után lefegyverezték a szovjetek, bizonyos tagjait hadifogságba vetették. Vélhetően azok jutottak e sorsra, akik a harcok hevében, akár a hadifogság elkerülésének reményében nem hivatalos módon sodródtak a budai önkéntesek soraiba. Az ilyen személyek ugyanis mind megbízhatatlannak számítottak a szovjetek szempontjából, mind motivációjukat tekintve kockázatot jelentettek a későbbi bevetések esetén.
A budai önkéntes veteránok sosem mulasztották el hangsúlyozni, ha a szovjet egységek a századdá alakulás idején igazolványt készítettek nekik – sokan közülük még évtizedekkel később is őrizgette ezt a sorsdöntő papírcédulát.
Polemizálás
1./Megszegték volna a Kormányzónak tett esküjüket:
Nem igaz.
Horthy 1944. október 15-én kihirdette a szovjetekkel való fegyverszünetet.
Az esküjüket ebben a helyzetben azok a katonák szegték meg, akik mindenáron folytatni akarták a harcot, és Horthy helyett Hitlernek engedelmeskedtek, és a Kormányzó eltávolításához is hozzájárultak.
2./Mind kommunisták voltak:
Nem igaz.
Variházy Kiss Jánossal és Bajcsy-Zsilinszky Endrével szimpatizált emlékiratai alapján
Kiss Jánossal és Bajcsy-Zsilinszky Endrével szimpatizált. Tulajdonképpen nem a szovjetek oldalára akart átállni, csak a németek ellen akart harcolni, magyar emberek életéért.
3. /Szenvedést okoztak Budapest lakosságának, hozzájárultak a város lerombolásához ,
Nem igaz.
Megrövidíteni akarták az ostromot (ami előbb-utóbb így is, úgy is a szovjetek győzelmével ért volna véget), ezzel a civilek szenvedéseit is.
A civil lakosságot pedig éppenséggel a németekkel együtt kitörő magyar katonák hagyták magára, prédául a szovjeteknek.
Ahol azonban a szovjetek mellett átállt és felfegyverzett magyar katonák is járőröztek az utcákon, ott nemigen fordultak elő atrocitások, mert a szovjet katonák, még ha többen voltak is, nyilván nem nagyon akartak még a harcok befejezte után is lövöldözéseket a magyarokkal.
4. /Magyarokat gyilkoltak :
Tény hogy a Budai Önkéntes Ezred katonái aktívan részt vettek a az un. "kitörés" felszámolásában.
Az ostrom után következő napokban azt a feladatot kapták, hogy szedjék össze a kitörés után még a budai hegyekben kószáló ellenséges katonákat.
Ők megtették.
De csak a németeket adták át hadifoglyokként a szovjeteknek.
A magyarokat szinte mind befogadták maguk közé, és úgy tettek, mintha mindenki, akit az ostrom után fogtak volna el, már Budapesten is velük harcolt volna.
Az ő céljuk ugyanis minél több magyar ember megmentése volt.
Emlékük Szabó Iván szobrászművész és Jurcsik Károly építész Vérmezőn álló bronz emlékműve is őrzi (1967).
Koszorúzás :
"1945-ben a tér ismét szabadságszerető emberek gyülekezőhelye lett: kimerült, leharcolt, de reményteljes új embereké. Ezek az emberek magyar katonák voltak, akik előzőleg végignézték, amint Budapest pár hét alatt romhalmazzá válik"
„Hiszem és tudom: ma többen vagyunk, akik velük együtt hajlandóak lennénk a béke, a jog, a szabadság és a demokrácia, mindazon értékek védelmében hasonlóan cselekedni, amelyek nélkül egy modern európai ország nem létezhet"
Az 1967-ben állított, 2007-ben felújított emlékmű a Vérmezőn méltó módon őrzi azon 2500 magyar katona emlékét, akik merték vállalni a fegyveres küzdelmet a fasizmussal szemben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése