Bukott hősök?A szobordöntések értelme és valósága
Összeállította/Szerkesztette: Borsi Miklós
(a képeket ahogy tudtam javítottam)
Forrás:
- arcanum.hu
borsifele vélemény:
Ne terheljük a jövő nemzedékeit hibás emlékezetünk súlyával és részleges mitológiánk hazugságaival.
Ne tegyük fel azokat az embereket szobornak, akiket látszólag dédelgetünk, hogy elfelejthessük és figyelmen kívül hagyhassuk őket ha úgy alakul.
Emeljük fel őket és másokat is – a tantervben, ösztöndíjakon és múzeumokon keresztül.
Vessük alá őket azoknak a kritikáknak, amelyeket megérdemelnek, amelyek átalakíthatják őket korábbi önmaguk tehetetlen modelljeiből a komplex, gyakran hibás emberekké, akik voltak.
Építsük be azoknak az értékeit, akiket csodálunk a politikánkba és a kultúránkba.
Tudósítsunk az évfordulóikról a médiában, és tegyük próbára őket.
De az utolsó dolog, amit tennünk kell, hogy betonba burkoljuk a hasonlatosságukat, és kőbe véssük őket.
Ledöntött szobrok: M O S T és H O L N A P ?
.jpg)
.jpg)
.png)
Mi történjen a politikai legitimitásukat veszített, ledöntött vagy elbontott köztéri szobrokkal?
A volt szocialista országok harminc évvel ezelőtt szembesültek ezzel a problémával.
A szobrok kordokumentumként való megőrzésére és bemutatására különféle megoldások születtek, melyek közül világszerte a legismertebb és koncepcióját tekintve a legjobb megoldás a Budapest határában létesült Memento Park.
A pártállam megszűntével a közéletet is megmozgató kérdéssé vált, hogy mi legyen a bukott rendszer köztéri jelképeivel.
A budapesti szoborpark ötlete Szörényi László irodalomtörténésztől származik, aki a Hitel független irodalmi lap 1989. július 5-i számában közölt, Leninkert című írásában elsőként vetette föl a kommunista korszak köztéri szobraiból létrehozandó szoborpark gondolatát. Szörényi elképzelése szerint az ország összes Lenin-szobrát Csepelre gyűjtötték volna össze az 1995-re tervezett világkiállítás alkalmából.
Az expo elmaradt, az ötlet azonban a rendszerváltás eufórikus forgatagában sokak fantáziáját megmozgatta és a hivatalos szerveket is lépésre kényszerítette.
A döntést siettették a különféle politikai szervezetek spontán akciói és az országszerte elharapódzó emlékműrongálások.
A Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotta Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű a helyén maradhatott, csupán a szabadság nőalakját „őrző” szovjet katona szobrát és a cirill feliratokat távolították el róla.
A rendszerváltás szimbóluma
A Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága röviddel az első szabad helyhatósági választás után, 1991 januárjában foglalkozott a főváros közterületein álló politikai tartalmú képzőművészeti alkotások sorsának rendezésével.
A főváros a kerületi önkormányzatoktól kért javaslatot a területükön álló szobrok további sorsát illetően. A közgyűlés a kerületi javaslatok alapján 1991 decemberében döntött a kérdésessé vált szobrok eltávolításáról, illetve némelyek megtartásáról. Úgy határoztak, hogy az elbontott művek számára a főváros szoborparkot létesít, ahol a dokumentumértékű alkotások megőrizhetők és bemutathatók.
A Szoborpark kialakítására – több javasolt helyszín közül – a XXII. kerületi önkormányzat által a Tétényi-fennsíkon felajánlott területet választották.
A közgyűlés a szobrok szakszerű lebontásával és áthelyezésével, a Szoborpark beruházási lebonyolításával a fővárosi emlékműveket felügyelő szakintézményt, a Budapest Galériát bízta meg.
Az építészeti kialakításra a galéria 1992 elején pályázatot írt ki, amelyre Boross Zoltán, Jánossy György, ifj. Rajk László, Jeney Lajos, Tokár György és Vadász György építészeket hívták meg.
Csak az utóbbi három meghívott adott be pályázatot, és közülük a Vadász és Társai Építőművész Stúdió tagjaként pályázó Eleőd Ákos terve nyert.
A Memento Park madártávlatból.
A szobrok három végtelenített sétány mentén helyezkednek el.
Középen a Clark Ádám téri körforgalom egykori, virágból kialakított vörös csillagának rekonstrukciója látható.
A tervező 1994-ben így foglalta össze a feladat kapcsán az ars poeticáját: „Igyekeztem ezt a nagyon komoly témát méltó komolysággal végig gondolni. Hogy mi az Igazság, azt persze nem tudom. Töprengések vannak. IDŐ van. Rá kellett döbbennem, hogyha ezt a parkot direktebb, drasztikusabb, aktualizáltabb eszközökkel csinálom meg – mint ahogy ezt jó néhányan gondolták –, tehát ha ezekből a propagandisztikus szobrokból egy ellenpropagandisztikus parkot építek, akkor híven követem a diktatúra ránk öröklött receptjét, gondolkodásmódját. Ez a park a diktatúráról szól, s abban a pillanatban, amikor ez kimondható, leírható, megépíthető, abban a pillanatban ez a park a demokráciáról szól! Csak a demokrácia képes megadni a lehetőségét, hogy szabadon gondolkozhassunk a diktatúráról – vagy éppen a demokráciáról, vagy bármiről. Én úgy gondolom, hogy a parkon belül ezt a lehetőséget csak egy metaforikus struktúra képes lefedni, s hiszek benne, hogy az általam felépített szimbólumrendszer – a domináns kulisszafal–út–végfal alapképletével, mind azon belül – vállalni tudja ezt. Óhatatlanul más gondolatok ébrednek például egy amerikai turistában, akinek a »diktatúra« maximum olvasmányélmény, és másképp gondolkozik egy tragikus sorsú ember, aki itt élt, átélt, és ezen szobrok égisze alatt tönkretett életének drámáját hozza magával a parkba. De a csönd közös.”
Az építész nem csupán a park építészeti tervét készítette el, hanem kidolgozta annak koncepcióját is. Olyan építészeti keretet talált ki, amely az emlékműveket egyszerre kezeli kordokumentumként és műtárgyként (például tiszteletben tartotta a szobrok eredeti talapzatának méretarányait).
„Ugyan idézőjelbe tette a szobrokat, de gondosan ügyelt arra, hogy tényleg ne vicces panoptikumként tálalja őket.” (Szücs György)
Műve nem díszpark és nem szégyenpark, nem egy korszak dicsőítése vagy kritikája. Politikai indíttatású, moralizáló emlékhely helyett egy korrekt építészeti térsort hozott létre, amely képes megidézni a történelmi közelmúltat. Ez a park egyszerre szól a diktatúráról és a demokráciáról, hiszen csak az utóbbi képes bátran és méltósággal szembenézni a múltjával. A Szoborpark ilyenformán a magyarországi rendszerváltás szimbóluma, egyedülálló épített emlék(műv)e.
A Szoborpark 1993. június 27-én, a szovjet csapatok távozásának második évfordulóján, a Budapesti Búcsú keretében nyílt meg. A Bacsó Péter rendezte „korhű” ünnepi megnyitón maga Bástya elvtárs (A tanú című legendás filmjének egyik szereplője) vágta át az avatószalagot, és köszöntötte a Szocialista Szobrok I. Országos Találkozójára összegyűlt „szoborelvtársakat” és a közönséget. 1993 őszétől a városszéli szoborrezervátum folyamatosan fogadja a látogatókat, akik között igen sok a külföldi, ami jelzi, hogy a hely gyorsan felkerült Budapest nemzetközileg is jegyzett látnivalói sorába.
A meghaladott múlt lerakata
A park tervezőjének hozott anyagból kellett dolgoznia. Nem minden, eredetileg eltávolításra ítélt szobor került be a parkba. Ho Si Minh mellszobrát például átadták a Vietnámi Nagykövetségnek, Malinovszkij marsall kőbányai bronzszobrát ellopták, a Gyöngyösi úti Munkásőr Parkban Fürst Sándor és Sallai Imre korábban a metróépítkezés miatt ideiglenesen lebontott szobrát – Farkas Aladár 1973-ban készült alkotását – pedig éveken keresztül hiába keresték, nyoma veszett.
A Szoborpark egyáltalán nem a szocialista realista művek lerakata. A szobrok eltávolítása politikai tartalmuk és nem a stílusuk alapján történt. A kiállított alkotások közül művészettörténetileg legfeljebb négy-öt sorolható a szocreál kategóriába.
Képzőművészeti alkotásokról lévén szó, önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy mennyire reprezentálják a bekerült művek és alkotóik a Rákosi- és a Kádár-korszak emlékműszobrászatát. Kétségtelen, hogy ha a begyűjtés nem a fővárosra korlátozódik, hanem országos körű, teljesebb panorámát lehetett volna összeállítani. A törzsanyag azonban azonos lenne: a Gellért-hegyi Felszabadulási, a Tanácsköztársasági és a Lenin-szobor a Városligetből, a Köztársaság téri mementó vagy Marx és Engels szobra országos jelentőségű, központi emlékművek, a korszak legfontosabb köztéri politikai alkotásai.
A Szoborparkban negyvenegy műtárgy található (ebből öt feliratos emléktábla) három végtelenített tematikus sétány mentén elhelyezve. A Szoborpark történetileg zárt gyűjtemény, újabb művek elhelyezésére a tervezői koncepció sérelme nélkül nincs lehetőség. Ez alól két kivétel akadt: a Fürts–Sallai-emlékmű számára fenntartott talapzaton 1997-ben egy különleges darab, a Csepelről előkerült Lenin-szobor kapott helyett, amelynek értékét az adja, hogy Budapest első köztéri Lenin-szobra volt. Kreutz Róbert kommunista mártír feliratos tábláját pedig nemrégiben egy domborműves táblára cserélték. (Két további „vendégszobor” is látható oldalt a földre lerakva: a Kiscelli Múzeum mellől ide szállították át a Sztálin-szobor újrafaragott, elfekvő domborműveit, továbbá Lenin szobra Egerből – egy külföldi kiállításról visszaérkezve –, úgy tűnik, végleg itt maradt.)
A kortörténeti kötöttség miatt teljesen téves az az időnként hangoztatott politikusi vélekedés, hogy egyes, a rendszerváltás után állított, problematikusnak tartott emlékműveket – például a Szabadság téren A német megszállás áldozatainak emlékművét, a XII. kerületi turult vagy éppen a városligeti ’56-os emlékművet (gúnynevén „Vaskefét”) – a Szoborparkba kellene áthelyezni.
A kommunizmus homlokzata
A Szoborpark egy monumentális kapuzattal, a szocreál építészet jellegzetes elemeiből megkomponált, patetikus homlokzattal, a kulisszafallal indul. A hármas tagozódású kapuzat középtraktusát timpanon koronázza. Az impozáns homlokzat egyetlen „apró” hibája, hogy hiányzik mögüle az épület. (Ami mögötte van, az csak a statikai szempontból nélkülözhetetlen támfal és fogadóépület-torzó.)
A kulisszafal a „kommunizmus homlokzataként” is értelmezhető: egy félbemaradt nagy ígéret, amely rögtön lelepleződik, ha kilépünk a főnézetéből, amikor is kiderül, hogy nincs mögötte semmi. A puszta közepén Potemkin-falként álló kapuzat a rendszer szemfényvesztő voltára utal. A cári hadvezér által emelt látszatépületekkel szemben azonban itt ideiglenességről szó sincs, a jól megépített díszlet az örökkévalóság látszatát kívánja sugallni.
A Végfal három monumentális szobra: a meggyilkolt szovjet parlamenterek, Steinmetz és Osztapenko kapitány szobrai, valamint a Tanácsköztársasági emlékmű többtonnás bronzalakja, amely Berény Róbert 1919-es Fegyverbe! című plakátja alapján készült.
A kapuzat a tervező kifejezésével „csereszabatos” – a diktatúrák „homlokzata” rendszerint hasonló toposzokat használ, bombasztikus, birodalmi léptékben fogalmaz, és az antik építészet bevált eszközeihez nyúl vissza önigazolásért. A homlokzat a park architektúrájának uralkodó anyagából, nyers vörös téglából készült. Minden szobor talapzatát ugyanebből a kváder falazású téglából építették, és ebből állna a parkon végigfutó (anyagi okok miatt máig el nem készült) alacsony körítőfal is, amely a kulisszafal és a végfal között elrendezett szobrokat három tematikus sétányra fűzné fel.
A kulisszafal három kapuja közül csak a két szélsőn (a „kiskapukon”) lehet bemenni, a főkapu mindig zárva van, szárnyait nem lehet kinyitni. A kiskapuk ideiglenesen fából készültek, a tervek szerint ezeket vaskapukra kellett volna cserélni, amelyek acélkeretre kifeszített, egymáshoz hegesztett láncokból álltak volna. A drámai textúrájú kapuzat Illyés Gyula verssorára utalt volna: „mindenki szem a láncban”.
A Szoborpark teljes neve Illyés híres versének címe alapján „Egy mondat a zsarnokságról” – szoborpark.
A vers 1950-ben született, és először az Irodalmi Ujság közölte 1956. november 2-án. A Kádár-korszakban tiltott mű volt, s csak 1986-ban, Illyés posztumusz kötetében jelenhetett meg újra. A főkapu vastábláira hegesztőpisztollyal felírva ez a vers olvasható.
A hatalmas és rideg domborművet alkotó kétszáz sor a Szoborpark mottója.
Pátzay Pál Lenin-szobrát 1965-ben állították fel a budapesti Felvonulási téren az egykori Sztálin-szobor helyén álló dísztribün mellé.
Ez volt a pártállam legfontosabb Lenin-emlékműve. Ledöntését azzal előzték meg, hogy 1989-ben, Nagy Imre újratemetése előtt a szobrot – restaurálásra hivatkozva – beállványozták, majd elszállították. Sohasem tért vissza az eredeti helyére.
„A vers egyszerre ad leckét önbecsülésből és történelemszemléletből – nem vádol, hanem figyelmeztet, ugyanakkor nem átkozódik és acsarkodik –, ez a vers egy dermedt mormolás, ebből a versből a teljes tehetetlenség árad. Ugyanezt a tehetetlenséget akartam megfogalmazni bent a parkban, az egyre fokozódó tematikus térsorba rendezett kő- és bronzóriások közti csöndben ugyanez a gondolat lüktet, mint a versből felocsúdva: »Úristen, mi történt velünk?!«” (Eleőd Ákos)
Illyés verse egyáltalán nem forradalmi vers, és nem is pusztán az ötvenes évekről szól. A verset elemző költő, Petri György szerint „nem lehet ennél sötétebb és megrendítőbb képet rajzolni az emberi létezés totális lehetetlenségéről”. A költemény nemcsak a saját koráról ad megdöbbentően pontos képet, de egyetemes érvényű üzenetet is hordoz, a totális hatalom általános természetét rajzolja meg. „A zsarnokság csakis és kizárólag a hatalomról, vagyis önmagáról szól” – írta Petri. „Önmagába záródik” – miként a Szoborpark végtelenített sétányrendszere. „Önmaga igazolja saját magát, nincs önmagán kívüli célja, küldetése, nem teljesít be semmit”, akárcsak azok az eszmék, amelyek jegyében ezek az emlékművek születtek.
A kulisszafalat kétoldalt egy-egy félköríves falfülke töri át, amelyekben nyitányként az eszme alapítóinak, Marxnak, Engelsnek és Leninnek szebb napokat látott szobrai üdvözölnek bennünket. A homlokzat „embertelen” léptékét mutatja, hogy benne a négy méter magas kolosszusok is csak „helyes kis fülkeszobroknak” tűnnek.
A Tanú tér
Az eredeti koncepció 2006 őszére, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára egészült ki az állami támogatással megépült Tanú téri tribünépítménnyel, mely a budapesti felvonulási téren állt emelvény hű, ám dísztelen betonmása, amely eredetileg a monumentális Sztálin-szobor talapzatául szolgált.
A tribün mögötti talapzaton magasodik a csizma, „a zsarnokölés legszebb szobra” (Haraszti Miklós), az 1956. október 23-án ledöntött Sztálin-szobor maradványának pontos bronzmásolata. Az amerikai politikai gondolkodó, Sanford Levison szerint a Sztálin-szobor ledöntése a „legjelentősebb magyar hozzájárulás volt a politikai szemiotikához”, és valóban, a talapzaton maradt csizma vagy lábcsonk a pesti Sztálin-szobortól Szaddám Huszein bagdadi lerombolt emlékművén át napjainkban az amerikai szoboreltávolításokig a szobordöntések visszatérő, ikonikus tartozéka.
A tribün és a tér legfontosabb funkciója, hogy egy szimbolikus térfüzér egyik végpontját képezzék, amely a csizmaszobortól a Szoborpark díszkapuján át a tematikus szoborsétányokon keresztül a Végfalig fut. A Szoborpark és a Tanú tér együtt alkotják a Memento Parkot, amely egységes építészeti keretbe foglalva idézi fel a kommunizmus időszakát, 1956 szabadságvágyát és a rendszerváltozás megvalósulását.
A tribün két oldalán két ideiglenes faépület áll. Ide a tervező a látogatókat kiszolgáló épületszárnyakat képzelt el, amelyek azonban máig nem épültek meg, pedig elengedhetetlen részei lennének a park hármas, múzeumi-közművelődési-turisztikai funkciója korszerű megvalósításának. A Barakk kiállítóteremben jelenleg a Sztálin csizmája című kiállítás látható, amely az 1956-os forradalmat és az 1989–90-es rendszerváltozást idézi, egy kis moziteremben pedig Papp Gábor Zsigmond Az ügynök élete című filmjét lehet megnézni. A tribün hátsó bejárati falát egy új szerzemény, Makrisz Agamemnon Szekszárdon elbontott tanácsköztársasági mártíremlékművének nőalakja díszíti.
Budapesten szervezett és szakszerű bontással előzték meg a tömeges szobordöntéseket.
Budapest ostromakor meghalt parlamenter, Osztapenko kapitány szobrát emelik le a talapzatáról.
Kerényi Jenő alkotása negyven évig állt Budapest nyugati kapujában. 1956-ban egyszer már ledöntötték.
A tribün nyomott belmagasságú, puritán belső terében Sztálin- és Lenin-büsztökből rögtönzött „raktártárlat” fogadja a látogatókat.
És itt, a rendeltetését veszített szobortalapzat alagsorában találkozhatunk (mint egy jobb időket megélt, szerényen meghúzódó hajléktalannal) az Olvasó Lenin üldögélő alakjával – Varga Imre gödöllői alkotásával –, valamint a balatonszemesi egykori szovjet pionírtáborból előkerült, a gyermek Lenint ábrázoló mellszoborral. (Ezek az utólag a park üzemeltetője által összegyűjtött szobrok nem részei a tervezői koncepciónak.)
A Memento Park mai állapota, befejezetlensége tulajdonképpen hű tükre a rendszerváltozás óta eltelt időszaknak. Bár a létesítmény közpénzből épült, működtetését sem a parkot létrehozó főváros, sem a területet biztosító kerületi önkormányzat, sem a bővítést finanszírozó állam nem vállalta. A Memento Park nem tagolódott be sem a szobrokat tulajdonló Budapesti Történeti Múzeumba, sem az állami emlékezetpolitika intézményi struktúrájába. A létesítmény státuszát nem könnyű meghatározni: lényegében egy közfeladatot ellátó kvázimúzeum, intézményi háttér és költségvetési támogatás nélkül. A parkot bérleti konstrukcióban huszonhetedik éve egy kulturális kisvállalkozó működteti, akinek ki kell termelnie az üzemeltetés és fenntartás költségeit. Források hiányában fejlesztésre, a hiányosságok pótlására, komolyabb állagmegőrzésre nincs lehetőség.
Pedig a szobrok egy része már hosszabb időt töltött a Szoborparkban, mint az eredeti helyén, így a felújításuk sokáig nem halogatható, nem beszélve a téglaépítményekről, melyeken szintén nyomot hagyott az idő vasfoga.
A szobordöntők
A szoborparkokba került alkotások egy részét nem pusztán ledöntötték, hanem meg is rongálták, így restaurálni kellett őket, hogy kiállíthatók legyenek. Felmerül a kérdés, hogy az újraállítás során nem kellene-e reflektálni arra is, hogy miért kerültek ezek a művek szoborparkba, hiszen történeti dokumentumértékük a legtöbb esetben fontosabb, mint az esztétikai értékük.
A budapesti Szoborpark erre is kínál megoldást, ötvözve a múzeumi megőrzés és a szobor sorsa érzékeltetésének szempontját.
Münnich Ferenc térdben elfűrészelt szobra egy kőbányai raktártelepen 1992-ben.
Münnich Ferencnek 1986-ban állítottak egész alakos szobrot a Néphadsereg (ma Honvéd) téren. Kiss István alkotását 1990. március 21-én a Krassó György vezette Magyar Október Párt aktivistái vörösre mázolták, elfűrészelték, majd ledöntötték.
A talapzaton maradt „csizmákat” később ellopták, ezért áll most Münnich megcsonkítva, térdig betonba ágyazva a budapesti szoborparkban.
A szobordöntők ellen 1990-ben rongálás miatt bírósági eljárás indult, az ügyészség kötelezni kívánta az elkövetőket a helyreállítás (!) költségének a megtérítésére, de a bíróság a társadalomra való veszélyesség hiányára hivatkozva bűncselekményt nem állapított meg, igaz, hangsúlyozta, hogy a jövőben gátat kell vetni az ilyen önkényes cselekedeteknek.
Vidéki szoborparkok
Salgótarjánban 2002-ben döntött a helyi önkormányzat, hogy szoborparkot hoz létre az iparváros elbontott emlékműveiből a baglyas-aljai városrészben. A külvárosi parkban Nógrádi Sándor egész alakos szobra és egykori helyi pártfunkcionáriusok mellszobrai társaságában helyet kapott a város előző, acélból öntött címere is, megdöntött pozícióban elhelyezve. A szabadon látogatható park fő attrakciója id. Szabó István faszobrász alkotása, az egykori Partizánemlékmű acélmonstruma.
A helyiek által egykor csak Pléh Öcsinek becézett, háromszoros életnagyságú, krómacél lemezből hegesztett géppisztolyos szoborkolosszus egy hatalmas betontalapzaton állva több mint harminc évig magasodott a város fölött, a kálvária szomszédságában uralva a városképet. Új helyén, az erdőszéli magaslaton elhelyezve ez már se nem partizánemlékmű, se nem Pléh Öcsi, itt már csak egy behemót nagy Bádogember. 2018-ban civil összefogással egy bányászemlékhelyet is kialakítottak a szoborparkban, összemosva a város múltja előtti tisztelgést és a múlttól való elhatárolódást.
Kecelen a helyi nagyvállalkozó, a Pintér Művek tulajdonosa 2000-ben a Magyar Néphadsereg haditechnikai eszközeiből Közép-Európa legnagyobb haditechnikai parkját hozta létre, melynek részeként a rendszerváltozás során lebontott köztéri szobrokból is sikerült összegyűjtenie több jellegzetes művet.
Itt látható például Kiss Istvánnak Budapestről, a Magyar Néphadsereg Művelődési Háza elől ideszállított krómacél szoborcsoportja, a Béke védelmében, de vidéki városokból is érkeztek elbontott szobrok a parkba. A több ezernyi haditechnikai eszköz, tankok, harcjárművek, MiG vadászgépek és SCUD rakéták között látványelemként felállított szobrok bizarr, de kétségkívül hatásos benyomást keltenek: az „ideológiai hadviselés” eszközeiként jelennek meg.
A helyi Lenin-szobor eltávolítását a vidéki városokban a rendszerváltozás szimbolikus pillanataként élték meg.
Dunaújvárosban a Lenin születése centenáriumára állított Lenin-szobrot 1990 áprilisában bontották el. A Lenin tér új neve Városház tér lett. A szobor ma a helyi Intercisa Múzeum udvarán található.
Litvánia: szoborgulag
A budapesti Szoborpark nem egyedülálló bemutatóhelye a kommunizmus elbontott emlékműveinek, más volt szocialista országokban is létrehoztak hasonló témaparkokat. A leglátványosabb Litvániában, a lengyel határ közelében, Druskininkai mellett található, ahol 2001-ben nyílt meg a szovjet korszak legnagyobb szabadtéri szoborkiállítása, a Grutas Park. A szögesdróttal és őrtornyokkal bekerített, szovjet lágert utánzó skanzenben hatvan, Litvánia köztereiről eltávolított emlékmű várja az érdeklődőket. A fenyők és nyírfák között, a sétányok mentén kialakított erdei tisztásokon Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Dzserzsinszkij, a litván kommunista párt ércbe öntött alakjai, partizánok, munkásmozgalmi és felszabadulási emlékműfigurák fogadják a látogatókat.
A helyiek által sak Pléh Öcsinek becézett egykori partizánemlékmű és Nógrádi Sándor partizánvezér Belfegornak csúfolt szobra – Janzer Frigyes 1984-es alkotása – a salgótarjáni szoborparkban.
A nem kedvelt politikai szobrok „hatástalanításának” közkedvelt és legegyszerűbb módja a csúfnévvel való átkeresztelés.
A park menedzsere és szellemi atyja egy gombaexportőrként milliomossá vált volt szovjet birkózóbajnok és kolhozvezető, Viliumas Malinauskas, aki 1998-ban a litván kulturális minisztérium tenderén nyerte el a jogot a balti országban lebontott önkényuralmi emlékművek újra hasznosítására. A vállalkozó eddig mintegy kétmillió dollárt fektetett a projektbe. Célját elérte, a Grutas Park nagy tömegeket vonzó turisztikai látványosság, amelyet a turisták csak úgy hívnak: Stalin World. Az étteremben „lágerkoszt” rendelhető, a hangszórókból hazafias, szovjet mozgalmi indulók szólnak. A vidámparkjelleget erősíti egy kiegészítő létesítmény: egy kis állatkert.
Az üzletember tervei között szerepelt például, hogy a korhangulat fokozása érdekében a park alkalmazottainak munkaruháját a KGB és a Vörös Hadsereg egyenruháira cseréli. A park és Vilnius között vasútvonalat szeretett volna kiépíteni, amelyen a turistacsoportokat olyan marhavagonokban szállították volna a fővárosból a szoborparkba, mint amilyenekben a sztálini terror idején litvánok százezreit deportálták Szibériába. Szerencsére ebből nem lett semmi.
A hely szellemének radikális módon történő megidézése a magyar szoborpark megszületése körül bábáskodók fejében is felmerült: 1990-ben a Recski Szövetség országos felhívást tett közzé, amelyben kérték, hogy a települések bocsássák rendelkezésükre a lebontásra ítélt politikai szobrokat, amelyeket Recsken szerettek volna újra felállítani. A szobrok a kőbányában sorakoztak volna, egy negyvenméteres sziklafal előtt. „A hely azért lenne ideális a szoborpark számára – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek a veteránszervezet elnöke –, mert ott pihenhetnének békés egymás mellett élésben a szobrok, ahol ihletőik eszméi gyakorlati megvalósulásának következményeként megsemmisítőtábor állt.” A köztéri szoborállításokat zsűriző szakintézmény, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus helyszíni szemlét is tartott a terepen, a volt rabok elképzelése azonban nem aratott osztatlan sikert.
Malinauskas úr attrakciójának sikere sem teljesen felhőtlen Litvániában, noha évente kétszázezres látogatószámot könyvelhet el. Mind a politika, mind a közvélemény részéről gyakran érik támadások. Egy litván kereszténydemokrata politikus a park bezárását szerette volna eléri, mert úgy érezte, hogy az méltatlan az áldozatok emlékéhez. A parkot sokan túl groteszknek tartják, amelyben Disneyland hatásmechanizmusai keverednek a szovjet gulagok keserű emlékeivel, és elítélik a történelmi múlttal való szembenézés ilyesfajta konzumálását.
A litván szoborparkból hiányzik a művészi koncepció és az építészeti megformáltság: a teret (legitimációjukat) veszített szimbólumokkal és a térrel való kommunikáció nagyvonalúsága. Idegen tőle az a fajta szemléletmód és stílusérzék, amely a budapesti Szoborpark sikerének titka, és amelyet a tervező, Eleőd Ákos műleírásában röviden így fogalt össze: „Nem gúny – mementó.”
Moszkva: Bukott hősök parkja
A Szovjetunió bukásával és szétesésével a rendszer által emelt köztéri szobrok ezrei pusztultak vagy tűntek el nyomtalanul. Ukrajnában például, ahol a legtöbb – mintegy ötezer-ötszáz – Lenin-szobor állt, 2015-ben rengeteg szobrot ledöntöttek, megcsonkítottak vagy színesfémként feldaraboltak, míg más, volt tagköztársaságokban háborítatlanul vagy átalakítva máig a helyükön maradtak a szovjet idők mementói.
A szimbólumokkal és a múlttal való szembenézés Oroszországban sem problémamentes. Jól mutatja ezt az ellentmondásosságot, hogy Oroszország himnuszának meghagyták a Szovjetunió himnuszát, csupán a szövegét írták át. Az új szöveget Putyin elnök felkérésére ugyanaz a Szergej Mihalkov írta, aki 1943-ban Sztálin felkérésére elkészítette az előző változatot.
Az elbontott köztéri szobrok egy részéből Moszkvában nyilvános szoborparkot hoztak létre egy nagyobb közgyűjteményi együttes részeként. A Muzeon Művészeti Parkot Moszkva városa alapította 1992-ben. A Moszkva belvárosában, az Új Tretyakov Galéria mellett található park Oroszország legnagyobb szabadtéri szoborkiállítása. Jelenleg több mint hétszáz szobor található a parkban különböző korszakokból, tematikus szekciókban elrendezve. Ezeknek csak egyik, bár kétségkívül legismertebb része a Bukott Hősök Parkja néven ismert együttes, melyben a kommunista időszakból – az 1930-as évektől kezdve a szocreálon keresztül a rendszer összeomlásáig – származó szobrokat gyűjtöttek össze.
Lenin-szobrok a 2001-ben megnyílt litvániai Grutas Parkban.
A szobrokat nem múzeumi műtárgyként, hanem csupán egy turisztikai attrakció látványelemeiként kezelik.
A parkban a Szovjetunió emblematikus köztéri emlékműveit megalkotó olyan vezető szobrászok művei is megtalálhatók, mint Vera Muhina vagy Jevgenyij Vucsetics. Az intézmény küldetése, hogy ezeket a köztéri alkotásokat mint az orosz kulturális örökség részét megőrizzék és a nagyközönség számára bemutassák. A mód, ahogy a parkosított belvárosi környezetben, alacsony talapzaton álló szobrokat bemutatják, nem túl invenciózus, és arra sem törekedtek, hogy az emlékművek eredeti monumentalizmusát megidézzék.
A park ráadásul folyamatosan bővül kortárs szoboralkotásokkal, így a politikai szobrok jelentése relativizálódik, és állásfoglalás híján semlegessé válik a totalitáriánus rendszert reprezentáló tartalmuk.
A kiállított művek egyre inkább csak mint egy elmúlt stíluskorszak szobrászati alkotásai jelennek meg.
Szabadtéri szoborkiállítás Moszkvában, a Muzeon Parkban.
A szovjet múlttal és szimbólumaival való szembenézés Oroszországban sokkal bonyolultabb, mint azokban az országokban, ahol a Szovjetunió megszálló hatalomként volt jelen.
Bulgária: A Szocialista Művészet Múzeuma
Bulgáriában az 1990-es években több kezdeményezést is indítottak, hogy létrehozzák a kommunista korszak múzeumát, ám ezek eredménytelennek bizonyultak. 2011-ben döntött a kulturális minisztérium, hogy – több más új múzeummal együtt – megalapítja a Szocialista Művészet Múzeumát, amely a kommunista rezsim művészeti örökségét mutatja be. Szófiában a Nemzeti Galéria tagintézményeként egy gyűjteményt hoztak létre, amely a Bolgár Népköztársaság 1944-es megalakulásától a kommunizmus bukásáig tartó időszakot mutatja be.
A intézmény három részből áll: egy állandó kiállításból, melyben festmények és szobrok idézik meg a kort, egy médiacsarnokból, ahol a kommunista időszakhoz kapcsolódó filmeket és híradókat vetítenek, valamint egy szabadtéri szoborparkból, ahol hetvenhét, Bulgária köztereiről eltávolított szobor látható.
A múzeum előnye, hogy állami közgyűjteményi keretek között működik, így közvetlenül nincs kitéve turisztikai-kereskedelmi szempontoknak. Ám mind a kiállításrendezés, mind a szoborpark installációja meglehetősen iskolás, régimódi. A kültéri szobrok elrendezése nem tükröz különösebb művészi-téralakítási koncepciót, ráadásul a szoborparkot modern, emeletes irodaépületek övezik, így nincs olyan hangulata, mint például a budapesti Memento Parknak.
Ukrajnában a 2014-es forradalmi események után indult tömeges szobordöntési hullám.
Ezt a ledöntött szobrot később elárverezték.
A politikai legitimitásukat veszített szobrok eltávolításának és/vagy megőrzésének dilemmája napjainkban újra égetően aktuális, amire nehéz jó választ találni. Erre tett kísérletet a street art világhírű képviselője, az anonimitás mögé rejtőző brit képzőművész, Banksy, aki egy júniusi bristoli szobordöntés kapcsán az Instagram-oldalán azzal a rendhagyó javaslattal állt elő, hogy a ledöntött és a folyóba vetett szobrot állítsák vissza a talapzatára, de félig ledöntött állapotban, kötéllel a nyakában, és a kompozíciót egészítsék ki a tüntetőkről készült néhány életnagyságú bronzszoborral, amint épp ledöntik a szobrot. A művész szerint ez a megoldás „kielégíti azokat is, akiknek hiányzik a szobor, és azokat is, akik nem látják szívesen.
Harminc éve kezdték elbontani a kommunista idők monumentális alkotásait
2022. szeptember 14.
A rendszerváltás után két évvel, hivatalosan éppen ma 30 éve kezdték el lebontani és elszállítani a szocializmus idején készült budapesti, köztéri szobrokat, amelyek a ma is működő Memento Parkba kerültek.
A kelet-európai diktatúrák 1989-90-ben egymás után buktak meg, és a fordulat részeként Budapesten is napirendre került a kommunista ideológiát ábrázoló köztéri szobrok sorsa. Egyesek a szobrok beolvasztását szerették volna, de végül a Fővárosi Önkormányzat egy szoborpark megépítését határozta el, ahol az összes kérdéses alkotás helyet kapott.
A park a Tétényi Fennsíkon épült meg, a hivatalos megnyitót 1993. június 27-én, a szovjetek magyarországi távozásának második évfordulóján tartották. Azóta a park a fővárosi múzeumok közé tartozik, kedvelt turista célpont lett. A 30 éves évforduló alkalmából most megnéztük az Arcanumban, mit írtak az újságok a szobrok elbontásáról és elszállításáról.
„Megkezdik (és október 18-áig befejezik) Budapest közterületeiről a korábbi rendszerhez köthető szobrok és emlékművek eltávolítását, a Szabadság-téren álló szovjet emlékmű kivételével. Az emlékműveket az e célra létrehozott Memento Parkban helyezik el.” – írja a Köztársaság az 1992. 08. 28-i számában. Ekkorra már megszületett a döntés a szobrok sorsáról, és épp ideje volt annak, hogy a rendszerváltás eszméjét a külsőségekben is kövesse az ország.
„Nem rombolás, csak csöndes takarítás”
A szobrok eltávolításának sorrendjét egyfajta „irritálási erősség” szerint határozták meg, vagyis azokkal kezdték, amelyek leginkább zavarták az embereket.
„Szeptember 14-én valami teljesen más kezdődött a fővárosban. Nem rombolás, csak csöndes takarítás. A kerületi önkormányzatokkal egyeztetve a fővárosi képviselőtestület kijelölte azokat a szobrokat, amelyek nem kívánatosak a köztereken. Az „operáció" elvégzését a Budapest Galéria szakfelügyeletével az Emlékmű Kft. végzi.
- Elsőkként azokat a szobrokat bontattuk le, amelyek az embereket leginkább ingerelték, így például még régebben a Vigadó téri szovjet emlékművet, most pedig Osztapenkó és Steinmetz szobrát, illetve a Köztársaság téri, 1956-ot gyalázó emlékművet - mondja Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója. - Ez utóbbi legalább annyira ellenállt, mint a Szabadságszobor szovjet katona mellékalakja. Ezek a szobrok ugyanis az „öröklétre" készültek, s nagyon erősen rögzítették őket.” (Magyar Fórum, 1992. 10. 08.)
„A vietnami nagykövetség kérésére már elvitték a Hanoi parkbeli Ho Si Minh-szobrot. A gellérthegyi emlékműről is lekerült a katona, a címer, a csillag, nemsokára a cirill betűs nevek is. Elviszik azokat a domborműveket is, melyek a szovjet megszállásra utalnak. A Vigadó térről is eltűnt a vörös gránit szovjet repülős emlékmű, csakúgy, mint a VIII. kerületből Kun Béla, Landler és Szamuely domborműve. Senki sem látja már az Oktogonon a munkásőr-emléktáblát, a Lenin körúti Lenin domborművet. Nagy Imre temetése előtt tíz nappal pedig - még 1989 júniusában - a felvonulási téren álló Lenin-szobrot is lebontották.” (Köztársaság, 1992. 05. 29.)
„A Kun Béla-szobor moszkvai elképzelés eredményeképpen került a Vérmezőre”
„Azok a politikai szobrok, amelyek állítólag zavarják hazánk polgárainak érzelmeit, lebontatnak decemberig. Bár van olyan vélemény is, miszerint az elmúlt negyven év attól még nem lesz szebb, hogy rekvizitumait megpróbálják eltüntetni - helyesebben szólva összegyűjteni és elkülöníteni -, hisz szobrokkal vagy szobrok nélkül, végig kellett szenvedni azt az időszakot” – olvasható a Köztársaság egyik, a szobrok lebontásának hátterével foglalkozó számában. Mint láthatjuk, olyan információk és titkok is napvilágra kerültek a szobrok eltávolítása kapcsán, amit bár sejtettünk, mégsem volt túl kellemes bizonyosságot szerezni róluk.
„Ötvennyolc inkriminált szobor kerül majd a kialakítandó szoborparkba. Tavaly decemberben zárult le a politikai egyeztetések időszaka, s született meg a fővárosi közgyűlés döntése: a szobrok levételére, szállítására, szétszedésére és a szobortemetőben való újbóli felállítására, illetve magához a park létrehozására ötvenmillió forintot kapott a Budapest Galéria.
…Kérdésünkre Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója megerősítette: a szoborpark létrehozása politikai döntés. Ha esztétikai lenne, nyilván másképp alakult volna a lista. Az ötvennyolc között is vannak jók, közepesek és gyengék. Lényeges és közös tulajdonságuk, hogy jól reprezentálják az egykori diktatúra és a művész kapcsolatát. Más kérdés persze, hogy mit éreznek azok a szobrászok, akiknek alkotásait - ha politikai megfontolásból is - eltávolítják.” (Köztársaság, 1992. 08. 28.)
„A fővárosi közgyűlés udvarias hangú levélben kérte a szobrászok megértését, és egyben lehetőséget adott arra: az alkotók a két építésszel - Eleőd Ákossal és Vadász Györggyel - konzultálva dönthessék el, szobraik a park melyik részén leljék meg végső nyughelyüket. Érdekesség: jó néhány alkotást most az egykori megrendelőknek kell lebontatniuk. Zsigmond Attila hangsúlyozta azt is, hogy a Budapest Galéria saját kezdeményezésre elsősorban csak díszítő és emlékszobrokat állíttathatott fel, a politikai tartalmú műveknek kizárólag beruházója volt. Az ötlet, a felállítás helyének eldöntése, a szobrot készítő művész személyének kiválasztása „felülről” jött, s a parancsok telefonon érkeztek.
A zsűrizést nem a galéria, hanem a Képző- és Iparművészeti Lektorátus végezte. Nem titok az sem, hogy a már építésekor nagy indulatokat kiváltó Kun Béla-szobor moszkvai elképzelés eredményeképpen került a Vérmezőre. Az is közismert történet, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre „illetékesek” utasítására üldögél és nem áll, s mutat a messzeségbe erőteljesen.” (Köztársaság, 1992. 08. 28.)
A szoborpark nem adhatott alkalmat gúnyra vagy viccelődésre
A szobrok lebontásának ideológiai háttere mellett volt egy másik fontos kérdés is, mégpedig a gyakorlati. Időt, energiát és pénzt igényelt a szobrok elbontása, elszállítása, szakértelemre volt szükség minden munkafázisban.
Az egész folyamat még arra is kiterjedt, hogy ne alázzák meg az alkotó művészeket azzal, hogy munkájukat vicc tárgyává teszik.
„- Egy szobrot felállítani nem kis teljesítmény. De - gondolom - ledönteni sem lehet kisebb.
- Az a legnagyobb baj, hogy az a mesterember, aki a szoborállító csoportot vezette, meghalt. Pedig ő fontos információkkal szolgálhatna az illesztésekről, merevítésekről, felfüggesztésekről és a többi praktikáról. Nélküle viszont kénytelenek vagyunk a tervrajzokra hagyatkozni, ami nem mindig fedi a valóságot. A másik gondunk az időjárás. Tudja, milyen hideg tud lenni télen a Szabadság-szobor tetején?
- El tudom képzelni. De miért ilyen sürgős a szobordöntés? Nem ért volna rá tavaszig?
- Tulajdonképpen ráértünk volna, nem hajt se török, se tatár. A szovjet katona eltávolítása - mondjuk így - a főváros gesztusa, hogy mindenki lássa: megkezdődött az elmúlt rendszer emlékeinek lebontása. Meg aztán rengetegen jönnek hozzánk, különösen az idegenvezetők közül, hogy takarítsuk már el ezeket a szobrokat, mert különben órák hosszat magyarázkodhatnak a külföldi turistáknak.
- Ki vagy inkább mi a következő „áldozat ”?
- Minden valószínűség szerint a Budai Vigadó épülete előtti szovjet repülős emlékművet bontjuk le. Utána viszont már csak akkor bontunk, ha a szobornak vagy emlékműnek kijelöltük a helyét az új szoborparkban.
- Nem okoz gondot, hogy némelyik mű alkotója még élő művész? Pontosabban: még senki nem tiltakozott szobra eltávolítása miatt, vagy azért, hogy közszemlére teszik ki egy - mi tagadás - elég koncepciózus szoborparkban?
- Egyelőre senki sem tiltakozott nálunk. Bár én személy szerint meg tudnám érteni, ha tiltakoznának, hiszen egyetlen művész sem veszi szívesen, ha eltávolítják valamelyik alkotását. Éppen ezért kikötöttük: a szoborpark semmi esetre sem lehet olyan, hogy alkalmat adjon a gúnyra vagy viccelődésre. Tudomásul kell vennünk: ezek a műalkotások történelmünk részei, az elmúlt negyven év tükrei. Komolyan kell vennünk őket.” (Kurír - reggeli kiadás, 1992. 01. 28.)
Nem mindenki örült a bontásnak
Furcsa módon akadtak még, akik két évvel a rendszerváltás után is úgy vélték, hogy nem helyes ezeknek a szobroknak a lebontása. Olyanok is akadtak, akik szerettek volna venni ezekből a szobrokból.
„S miként fogadja az utca népe ezt az akciót? Szó esik erről is. Volt olyan német turista, aki szovjet katonát akart venni. Elküldték az önkormányzathoz, ahol megfeneklett a vásárlási szándék A Steinmetz szobor lebontásánál elkezdett üvöltözni egy kommunista, körülötte ötvenhatosok. Elcsattant egy adok-kapok pofon. A Szent Gellért téri obeliszk bontásán dolgozókhoz pedig odament egy járókelő, s megkérdezte: - Miért szedik le az emlékművet? Azt válaszolták neki, azért, mert visszaállítják a Sztálin szobrot... Mikor rájött, hogy ugratják, így kezdett üvöltözni: - Ki rendelte ezt el? Kitekerem a nyakát... A búzában is van ocsú. Egy-két randalírozó, az utolsó tankokról lemaradó hőbörgött ezidáig. Varga János halkan megjegyzi, nagyon rendes ettől a kormánytól, hogy nem pusztítja el ezeket a szobrokat, mint ahogy a múlt rendszer tette az előző emlékművekkel.” (Magyar Fórum, 1992. 10. 08.)
„Az az igazság, hogy megszoktam, valahogy hozzá tartozott ehhez a területhez. Nem foglalkoztam én azzal, kit ábrázol. Szobor, szobor, tudja, hogy van. És elviszik? - El. - Hát akkor vigyék. Biztosan sok embert idegesített, hogy itt van. Vigyék csak, jobb a békesség. - Tetszik ismerni valakit, akit idegesített? - Én nem. De maga biztosan tudja, kikre gondolok. - Kikre? - Hát azokra az írókra vagy kifélékre, akik majd mindenhol rendet akarnak tenni, a fejekben, meg a lelkekben, ahogy mondják. Szerintem ők találták ki ezt is. Azt hiszik, hogy elterelik az emberek figyelmét a borzasztó drágaságról. Ma is mit mondott a rádió? Emelik a hús, meg a liszt árát. A gyógyszerekét is. Erre meg van pénz? Ilyen jól megy az önkormányzatnak? Miért nem teszik inkább rendbe ezt a környéket. Nézze például ezt a padot, amin ülünk. Csak egy deszkája van. Nézem, s valóban úgy van, ahogy Vassné mondja: fél alfelünk a levegőben.” (Köztársaság, 1992. 08. 28.)
„A szoborpark ötlete Bacsó Péter színvonalú”
A Köztársaság 1992. augusztus 28-i számában a parlamenti képviselők szobor-bontásra adott reakcióit gyűjtötték össze. Utólag úgy tűnhet, hogy a szobrok eltávolításának igénye mindenkiben megjelent, pedig komoly különbségek voltak a politikusok hozzáállásában, mindenkinek megvolt a maga véleménye és ötlete, mit és hogyan volna helyénvaló tenni. Egy biztos: a Memento Park tökéletesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket, méltó teret biztosít egy letűnt kor emlékeinek, a nyitása óta eltelt idő alatt pedig népszerű célpontja lett a hazai és a hozzánk látogató turistáknak is.
„Haraszti Miklós (SZDSZ): Ezeket az irritáló szimbólumokat politikai célzattal rendelték meg, pénzelték, állították fel, éppen azért, hogy a hatalom természetére figyelmeztessenek, emlékeztetve arra, kinél volt a kormányrúd. Az ilyen művek legfeljebb a hivatalos szépérzéket szolgálták ki. Amikor leáldozott a fáraók kora, az emberek az egyiptomi piramisokban is sokkal inkább az erőszak üzenetét látták, mint pusztán kulturális terméket, ahogyan a győzelmet hirdető vörös csillagos szobor jelentése a térben olyan szimbolikus uralkodói gesztus, amely azt sugallja, hogy a győzelem színe a piros. Ne maradjanak a helyükön a korszakra emlékeztető ízléstelen giccsek, ha a polgárok nem akarják.”
„Ómolnár Miklós (FKGP): Már régen el kellett volna távolítani az elmúlt korszak leginkább irritáló szobrait, hiszen tetszik, nem tetszik, az ilyesfajta ceremóniák hozzátartoznak a rendszerváltás rituáléjához. A kiegyezés utáni időben éveken át folyt a vita például a Hentzi-szobor eltávolításáról, illetve az osztrákok építette erőd, a Citadella lebontásáról. Mindkettőben a Habsburg-elnyomás jelképét látták, igaz, a Citadella esetében meglehetősen bölcs megoldás született: jelképesen bontották csak le, kiemelve néhány követ a főbejárat fölül. A szobrok mai eltávolítása véleményem szerint belefulladt az önkormányzati bürokrácia tengerébe. A szoborpark ötlete Bacsó Péter színvonalú, A tanú című filmjének valamelyik folytatásában bizonyára kiváló díszletként szolgálhatna.” (Köztársaság, 1992. 08. 28.)
„Kulin Ferenc (MDF): Én a magam részéről termékeny és szellemes ötletnek tartom a szoborpark felállítását, amit mellesleg nem is a rendszerváltás után találtak ki, hanem jó néhány esztendővel előtte. Szörényi László irodalomtörténész professzor vetette fel ezt az ötletet, amikor a Lenin-szobrok elhelyezésére tett javaslatot. Azért tartom termékeny és szellemes ötletnek, mert egyáltalán nem hiszem azt, hogy egy ilyen parknak a felállítása a múlt rendszer iránti nosztalgiákat táplálná. Ha valakit 40-50-100 esztendő múlva érdekel ennek a korszaknak a szelleme, a mindennapjainak a hangulata, akkor semmi sem mutathatná be érzékletesebben, mint egy ilyen paródiába is illő parknak a meglátogatása. Ezek a szobrok a maguk sematizmusával, a többnyire rendkívüli igénytelenségükkel, sablonszerűségükkel nagyon hatásosan fogják idézni a korszak szellemét.”
„Kósáné Kovács Magda (MSZP): Ami a szoborparkot illeti: nyilvánvaló, hogy a múltunkon nevetve, sírva, vagy kínlódva, túl kell lépni, de nem lehet skanzenba zárni. Tehetünk úgy, mintha ez nem mindannyiunk közös múltja lenne, de én ezt hazug megoldásnak tartom. Fel vagyok háborodva az eltávolítandó szobrok listáján, hiszen például a Budai Önkéntes Ezred és a spanyol polgárháborúban részt vett nemzetközi brigádok emlékművének eltávolítása engem mint baloldali gondolkodót és magyar állampolgárt mélyen sért. …Ha a dalai láma azt mondja, hogy nagyon sokat tanult Marx és Engels gondolataiból, akkor meg kellene a magyar állampolgárokat is kérni arra, hogy a saját egyéni vagy közösségi sérelmeiket ne filozófusokon, tudósokon és politikusokon próbálják meg leverni.” (Köztársaság, 1992. 08. 28.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése