Budapest ostroma avagy felszabadítása
Összeállította/Szerkesztette: Borsi Miklós
Forrás:
- internet
- wikipedia
- media
- Juhász János Juci'ba
- Fortepan archivum
- MTI archívum
- MTVA archívum
- arcanum.hu
- Magyar magán fotók
- Szovjet/Orosz magán fotók
- Ungváry Krisztián blog
- Eckler Tamás blog
- MTVA archívum
- arcanum.hu
- Magyar magán fotók
- Szovjet/Orosz magán fotók
- Ungváry Krisztián blog
- Eckler Tamás blog
- Falanszter blog
A budapesti csata hadművelet-sorozata
1944. október 29. —1945. február 16.
október 29-én indította meg a 2. Ukrán Front első támadását a főváros megszerzésére (a szovjet történetírás ezt veszi alapul),
december 25-én zárult be a szovjet ostromgyűrű Budapest körül.
December 29-én adták át a hadműveleteket irányító szovjet Malinovszkij és Tolbuhin marsallok által aláírt, megadásra felszólító ultimátumot a szovjet parlamenterek a várost védő német főparancsnokságnak.
Ez utóbbi elutasítása után indultak meg a tényleges harcok a városban.
A II. Világháború kitörésekor Magyarország semleges maradt, és nem lépett be a háborúba.
Kezdetben a lengyelországi hadjárat menekültjeit fogadta be, és elutasította a németek kérését, hogy az országot felvonulási területként használják.
Az ország hadereje részt vett az 1941-es jugoszláviai hadjáratban és visszafoglalta Délvidéket, ennek következtében Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatot hazánkkal.
A konfliktusba történő tényleges belépésre a Barbarossa hadművelet megindítását követően került sor, Kassa1941. június 26-án történt, ismeretlen gépek által elkövetett bombázása bombázása után, amikor Bárdossy László miniszterelnök egyoldalúan, az Országgyűlés megkérdezése nélkül bejelentette a hadiállapotot a Szovjetunióval, majd a frontra küldték a 90 ezer fős Kárpát-csoportot.
A keleti fronton egyre romlott a hadi helyzet a sztálingrádi csatát követően, és 1944-ben már az ország előterében álltak a szovjet csapatok.
A magyar vezetés, látva a németek elkerülhetetlen vereségét, béketapogatózásba kezdett, erről azonban a németek tudomást szereztek.
Hitler el akarta távolíttatni Kállay Miklós kormányát, megakadályozandó az olasz mintára történő kiugrást, így már 1943. szeptember 9-én parancsot adott a megszállás terveinek elkészítésére.
A hadművelet a Margarethe I fedőnevet kapta. 1944. március 18-án Horthy Miklós kormányzó Hitler meghívására Salzburgba utazott.
A Klessheim-kastélyban tartott találkozó második napján, március 19-én a németek szinte ellenállás nélkül szállták meg az országot.
A német katonák hivatalosan a Vörös Hadsereg elleni védekezés segítésére érkeztek, amit kezdetben a társadalom széles rétege el is hitt. .
Azonban a magyar csapatok nem is lettek volna képesek eredményesen ellenállni a jóval tapasztaltabb és jobban felszerelt, teljes légi fölényt élvező német erőknek.
A kormány élére Sztójay Döme volt berlini nagykövet került, Horthy pedig nem mondott le, e döntését napjainkig igen ellentmondásosnak ítélik meg. A megszállással együtt megkezdődtek az első szövetséges légibombázások is az ország ellen. A megszállás emellett letartóztatásokat és sok szenvedést hozott az ellenzéki gondolkodású lakosoknak, valamint megkezdődött több százezer magyarországi zsidó deportálása.
Magyarország harctérré válik
1944. augusztus 23-án Romániában megbuktatták Ion Antonescu marsallt, az ország átállt a szövetségesekhez. Két nappal később a szovjet csapatok ellenállás nélkül érték el a magyar határt Erdélynél.
A magyar 3. hadsereg a Maros vonaláig szorította vissza a román erőket, ám az szovjet erők október 6-án megindították az általános támadást.
A Marosnál húzódó védvonal áttörése és Észak-Erdély elfoglalása alig 20 napot vett igénybe.
A német háborús érdekek szempontjából Magyarország Tiszától nyugatra eső területének megtartása nélkülözhetetlen volt a harc további folytatásához.
Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter szeptemberi jelentésében többek között a nagykanizsai kőolajmezőt,, a magyar repülőgépgyártó üzemeket és fegyvergyárakat, az alumíniumgyártáshoz szükséges magyar bauxitbányákat, a tengeralattjáró-akkumulátorok szempontjából fontos antimontermelést, valamint az acélgyártáshoz Magyarországon bányászott magnéziumot kiemelten fontosnak jelölte meg.
A német hadvezetés ennek megfelelően már szeptember 21-én hozzálátott, hogy védelmi vonalakat alakítson ki az ország területén.
Ezekből hármat hoztak létre:
- Dunántúlon, a Balaton és Velencei-tó között a Margit-vonalat,
- Budapesttől keletre az Attila vonalat
Kitörés
A Budán rekedt német-magyar védősereg a tél folyamán kemény ellenállást tanúsított, majd megpróbált kitörni a Várból.
Az akció sikertelennek bizonyult, és óriási emberveszteséggel zárult.
(RÉSZLETESEN A VÉGÉN ELEMEZVE )
Eredmény - következmény
A várost elfoglaló szovjet erők a lakossággal szemben gyakran kíméletlenül léptek fel, számos atrocitást követtek el, melyek közül legjelentősebb a magyar állampolgárok tömegeinek Szovjetunióba hurcolása volt kényszermunka céljából (malenkij robot), valamint a nők ellen elkövetett nagyszámú nemierőszak-eset.
"Ma délelőtt tudomására hozták PV-nek, hogy október 8-án hajnalban 4,30 h-kor Bakay altábornagyot a Ritz-szálló előtt leütötték, és elhurcolták összes titkos irataival és utasításaival egyetemben; vélemény: a terv végrehajtói állítólag ismeretlenek; bárki is volt és bárki is tervezte, helyesen és rendkívül jó lélektani
pillanatban tette; ezzel a németek hatalmas bizonyító anyag birtokába jutottak, amelynek segítségével a legteljesebben bizonyítható lesz a Kormányzó és cimboraságának a háborúból való kiugrási akarata, szerződésszegése és [a] szövetségesi hűség alattomos megszegése; a belpolitikai helyzet felszámolása most
már valószínűen nagy léptékkel fog megindulni."
Horthy és köre az altábornagy elhurcolásának hírére sürgősen új kormányzóhű katonatiszt keresésébe fog és meg is találják.
Így ír erről Horthy kormányzó menye:
"Azonnal kellett egy megbízható tábornokot találni, és Miklóspapa gyorsan talált is egyet, Aggteleky Béla altábornagy személyében - aki remélhetőleg tud a saját biztonságára vigyázni."
Sajnos Aggteleky altábornagy sem tudott a biztonságára vigyázni, a kiugrás napján saját tisztje, Hindy Iván vezérezredes tartóztatta le.
b
Kitörés
Ungváry Krisztián nyomán átfogalmazva
A Panzer-V harckocsi közkeletű elnevezése a „párduc” volt.
A Retek utca nem tartozik ugyan a legforgalmasabb budapesti utcák közé, de a mellette található Széna tér és Széll Kálmán tér igen.
A Retek utca Budapest ostroma során fontos helyszín volt, mivel a kitörési kísérlet fő irányában feküdt. Régebben is ismert volt több felvétel, amely az itt elpusztult Párduc harckocsit ábrázolja.
Ezek a képek azonban jóval a kitörés után, 1945 márciusában készülhettek. Van, amelyen a harckocsi tornyát már eltávolították, létezik olyan felvétel is, amelyen viszont a teljes harckocsi látható és még az eredeti számozása, illetve a szovjet hadizsákmánygyűjtő különítmény által felfestett fehér azonosítószám is fellelhető.
Az első felvételen a Retek utcai harckocsi látható 1945 márciusában:
A második felvétel a harckocsit a Széll Kálmán térről mutatja 1945. február 12-én reggel.
A környéken ekkor még zajlottak a harcok. Látszik, hogy a jármű is füstöl.
Más forrásból tudható, hogy az itt védekező szovjet 180. lövészhadosztály ide és a Széna tér torkolatába is harckocsiaknákat telepített.
Az sem zárható ki, hogy a mai Auguszt cukrászda előtt egy szovjet páncéltörő ágyú is belelőtt a harckocsiba, illetve a mellette kifelé menekülő lövészpáncélosba.
Megdöbbentő az utcán heverő rengeteg hadianyag – a Fény utca bal oldalán a lomok egy német Maultier szálítójármű maradványait takarják.
A harmadik felvétel a helyszínt délkeletről mutatja. Itt jól látszik a megsemmisült lövészpáncélos is, valamint az hogy a Párduc tornya is találatot kaphatott.
Az is megfigyelhető azonban, hogy a környező házak sem úszták meg az ostromot nyomtalanul. Több helyen belső lakástüzekről árulkodnak az ablakok feletti elszineződés-nyomok.
A negyedik és ötödik felvétel a Széna-tér és a Retek utca torkolatát mutatja.
Itt semmisült meg a második, parancsnoki harckocsi.
Mivel nem sérült meg súlyosan, ezt hamar elvontatták és 1945 márciusában a Dunántúlon már be is vetették a németek ellen.
A felvétel közvetlenül a kitörés után készülhetett.
A Széna tér felé nézve jól látható, hogy a Retek utca déli oldalán álló házak homlokzatát teljesen összelőtték, különösen drámaian látszik ez a cégéren.
Ezzel szemben az északi oldalon álló házak szinte sértetlenek.
A különbség oka az, hogy a szovjet védők is csak a déli oldalon helyezkedtek el és mivel nem akarták egymást lőni, az északi oldal házait üresen hagyták.
Az utcán láthatók még a barikádként kidobált és szétszórt bútordarabok is.
A 4/II. páncélos osztály tisztikarának sorsa;
Az ostromgyűrű bezáródásakor az egységnek még 21 tisztje volt. Ebből csupán négyen (19%) élték túl az ostromot.
A 17 eltűntből egyetlen személynek sem ismert a nyughelye, egyetlennek sem került elő azonosítójegye.
Csontjaik minden bizonnyal ma is ismeretlen tömegsírban nyugszanak a Pilis-hegységben, a Perbáli-medencében vagy a Budai-hegyekben, esetleg a főváros belterületén.
Az eltűntek közül teljes bizonyossággal csak két személy esetében tudták megállapítani az elhalálozást.
Az, hogy 15 eltűnt esetében egyetlen szemtanú sem maradt, aki információt tudott volna adni az érintettek utolsó óráiról, arra utal, hogy a pusztulás nem csak a tisztek, hanem a legénységi állomány soraiban is hasonló nagyságrendű volt.
Különösen megdöbbentő az információk ilyen elképesztő hiánya, ha figyelembe vesszük, hogy mind a túlélők, mind az NSZK különféle szervezetei rengeteg energiát fektettek a háború végén majdnem három millióra dagadt eltűnt népesség sorsának tisztázására.
Az eltűnt személyekről fényképes köteteket állítottak össze, ezekben a katonákat századszintű tábori postaszám, a civileket pedig lakhely szerint tartották nyilván.
Minden fogságból hazatérő személy elé rakták az őt érintő köteteket, illetve felkérték, hogy minden adatot mondjon jegyzőkönyvbe.
Ennek a munkának köszönhetően majdnem egymillió ember sorsát lehetett az 1960-as évekig tisztázni.
A 4. páncélosezred eltűntjeit nyilvántartó kötetben összesen 111 fő adata szerepel…
A tisztikar egyik tagjának, Edmund Horbass hadnagynak születési helye a kárpátaljai Királymező (Königsfeld) község volt – ezzel ő volt az egyedüli eredendően magyar állampolgár az itt tárgyalt katonák között.
A községet a XIX. század közepén ausztriai németek alapították. Horbass volt az itt említettek közül az egyetlen, aki a sztálingrádi csatában is részt vett, 1942. október 13-án a Traktorgyár mellett súlyosan meg is sebesült – kórházi kezelése mentette meg ekkor a hadifogságtól, ami Sztálingrádban az esetek 96 százalékában halálos ítéletet is jelentett.
Az egység parancsnoka és helyettese, Walter Bonnwetsch és Herbert Mittasch századosok minden bizonnyal a két harckocsiban pusztultak el.
Két személy, Hans Laible tartalékos hadnagy és dr. Hans Schlübbers orvos-főhadnagy esetében voltak csak olyan szemtanúk, akik az érintettek haláláról szemtanúként tudtak beszámolni.
Laible az egyetlen, akinek haláláról viszonylag részletesebb adatok maradtak az utókorra. Hermann Rothermer tizedes 1955. január 15-én a hadifogságból visszatérve a következő nyilatkozatot tette róla:
„Az elhunytat zászlósi kinevezésétől kezdve ismertem. A budapesti harcok utolsó napjaiban a szakaszában hírvivő lettem, később pedig géppuskási beosztást kaptam. Február 11-én este tudtuk meg, hogy az éjjel kitörünk a gyűrűből. Erre az akcióra a mi szakaszunk Laible hadnagy vezetésével készült és indult a parancsolt gyülekezési pontra.
Még az utolsó előkészületek alatt, amelyekre a katonákkal zsúfolásig megtöltött utcán került sor, csapott le a tragikus végzet.
Az orosz gránátvetők tűzrajtaütése után semmit sem lehetett hallani, csak segélykiáltásokat, illetve, ha szabad így mondanom, a bajtársak könyörgését a kegyelemlövésért.
A testileg és morálisan rendkívül megroppant csapatban ettől kezdve nem maradt tartás.
A tűzcsapás során a mi hadnagyunk is összerogyott. Az utcáról a járdásra vittük, hogy az esetleg utánunk jövő járművek ne tiporják szét. Egyenruhája rongyokban lógott, és melléből vér bugyogott. Abban a percben, amikor mellette álltam, nem mutatott életjelt, és a sötétségben nem lehetett megállapítani a sebesülés pontos jellegét. Annak érdekében, hogy megmeneküljünk a tűzcsapásoktól, a házakba húzódtunk vissza, ott gondoztuk a sebesültjeinket, amennyire csak lehetett. Amikor nem sokkal később megjött az áttörési parancs, arra kényszerültünk, hogy a sebesülteket visszahagyjuk. A,a ház előtt a járdán még úgy feküdt a mi hadnagyunk, ahogyan korábban hagytuk.
Jómagam február 12-én reggel orosz fogságba estem.
A gyűjtőtáborban egységem több bajtársával beszéltem, akik szintén látták hadnagyunkat fekve. Ennek alapján azt gondolom, hogy nyugodtan állíthatom halálának beálltát és nem beszélhetünk arról, hogy az akkori idegességünkben ott hagytunk egy élőt a halottak között.”
Kétségbeesett szülei nem akarták elhinni a haláláról szóló beszámolót: „Fiunk kiváló matematikus volt, a müncheni Technische Universität hallgatójaként repülőmérnök akart lenni. Amennyiben élve esett volna az oroszok kezébe akkor nagyon is valószínű, hogy őt valamilyen üzemben alkalmazzák” – írták az eltűntekkel foglalkozó hivatalnak.
Budapest ostrománál csak a kitörési kísérletben annyian vesztek oda, mint a mohácsi csatában.
Az egész második világháború egyik legvéresebb katonai akciójáról van szó: kevesebb mint öt nap alatt húszezer katona pusztult el, ugyanennyién estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerült.
Összehasonlításul: az 1944-es normandiai partraszállás során a szövetségesek számára legvéresebb veszteségek az Omaha-partszakaszon keletkeztek, de a halott, sebesült és eltűnt katonák száma nem haladta meg az ötezer főt.
Ehhez képest az Omaha-partszakasz az amerikai kollektív emlékezet kultúra integráns része, míg a kitörés eseményei egyáltalán nem szerepelnek a német köztudatban, és sokáig Magyarországon sem kaptak különösebb figyelmet.
Pedig az áldozatok ugyan német egyenruhában harcoltak, de igen jelentős részük kényszersorozott magyarországi német volt.
Kertész Imrét idézve: nem az ő sorsuk volt, de ők élték át azt, amit a fényképek mutatnak.
Haláluk elsődleges felelőse az a lelkiismeretlen katonai vezetés, amely nyilvánvalóan öngyilkos vállalkozásba hajszolta őket – megszegve így ráadásul Hitler kitartási parancsát is.
Azok a német és magyar csapattöredékek, amelyek nem vettek részt a kitörésben, többé-kevésbé rendezett módon hadifogságba kerülhettek, és csak azokat a katonákat fenyegette a lemészárlás veszélye, akik súlyosan sebesültek voltak.
(ez idáig nem volt ismert)
,Azoknak, akik a kitörés során estek fogságba, az esetek döntő részében nem volt kegyelem.
Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a budapesti német csapatok parancsnoka katonailag teljesen értelmetlen utasítása a német félnek semmilyen előnyt, a szovjetnek semmilyen hátrányt nem okozott.
Legfontosabb következménye mintegy húszezer özvegy és árva, akik, illetve akiknek leszármazottai zömmel még ma sem tudhatják, hogy az értelmetlen hadműveletbe belehajszolt rokon ma hol nyugszik.
A politika képviselői előtt több út is volt/van/lesz a történtek irányába.
Először is: a hallgatásé
Vagy: gyászolhatnak.
Míg az első kettőre bőséggel találni példát, a harmadikkal máig adós a politikai közbeszéd.
Pedig nem lehetetlen a feladat.
------------------------------
Az 1945. jan.20-i fegyverszüneti egyezmény alapján a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnokság engedélyével önként jelentkezett magyar katonákból szervezett önálló századok együttes neve.
Az önkéntesek átállások után, hadifogságból jelentkeztek.
Az egyetlen magyar. katonai egység, amely a szovjet haderő oldalán részt vett a német csapatok elleni fegyveres harcban.
1945. febr.12-én a Budán harcolt századokból alakult meg Variházy Oszkár alez. parancsnokságával.
Ezek századok elsősorban a szovjet Budapesti csoport 180., 297., 320.löv. hadosztálya és 83.tengerészgy.dd. kötelékében részt vettek a Déli pályaudvar, a Gellért-hegy, a Budai Vár és más objektumok ostromában, valamint az ún”.kitörési kísérlet „meghiúsításában.
(ez utóbbiról nem volt szabad beszélni)
A harcok során kb. 600 hősi halottat vesztettek az utólagos nyilvántartás szerint -amelyek száma a mai napra 793-ra módosult.
Az önkéntesek jelzése: vörös szalag a sapkán és a hajtókán, fehér vagy vörös a bal karon, az előbbi szd-számmal. (bonyolult, mert nem egymás után következtek a számok)
Harcukat/szerepüket elismerte a szovjet hadvezetés - és a főváros felszabadításakor a Budai-várra a szovjet zászló mellé kitűzésre került a magyar zászló is.
Febr.15-én az összes századot 2534 fővel Kelenvölgyben vonták össze, ahol egy ezred felállításával 5 zászlóaljban 20 századot szerveztek belőlük.
Febr.16-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a az ezredet átadta az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak, amely azt Jászberénybe, az 1.gy. ho. szervezési központjába irányította.
Tagjai nagyobb része ennek kötelékében indult el ápr. 28-án Ausztriába hdm-i területre, ahol az európai háború befejeződése miatt a harcokba már nem kapcsolódott be.
Az ezred különböző átszervezések után részt vett az ország újjáépítésében.
Variházy Oszkár először ismert és megbecsült parancsnok volt - később háttérbe került és 1959-ben halt meg nyugállományú vezérőrnagyként..
Emlékük Szabó Iván szobrászművész és Jurcsik Károly építész Vérmezőn álló bronz emlékműve is őrzi (1967).
Egyik volt aktív harcos
Képek Budapest ostromáról
Forrás: Ungváry Krisztián
2020.-Index
"Szerkesztve"
Képek Budapest ostromáról szovjet csapatok
MTI- Fortepan - MTVA - arcanum archívum
Budapest felszabadítása Szovjet fotós szemévelá
Forrás:
Jevgenyij Khaldei (Ukrán születésű-Hires Szovjet-TASSZ - most tiltott)
MAMM/MDF - Russia Beyond
Parlament
Romos Duna-part
Utcai harc
Utcai harc
Emberek a romok között
Beállított kép
Égő ház előtt is beszélnek az emberek
Felállított őr
Magyar nővérek mentik a sebesülteket
Elsőnek vidáman bevonuló szovjet katonák
Pontonhíd megépülésére vár a lakosság
Szovjet zászló a Magyar Parlamenten
Elmaradhatatlan harmonikás tánc
Kossuth szobor előtt napoznak a városi lakók
Harckocsi akasztók a Dunaparton
Szovjet katona és magyar lakosság beszélget
Budapest - utána
MTI - Fortepan - MTVA - arcanum archívum
.jpg)
Budapest újjáéled
MTI - Fortepan - MTVA - arcanum archívum
A budapesti csata hadművelet-sorozata
1944. október 29. —1945. február 16.
Szakaszolás és időpont | Végrehajtó | Végrehajtandó (támadó) feladat | Meghatározó jelleg | Eredmény |
1. 1944. X. 29.—XI. 04. | Szovjet (2. Ukrán Front) | Budapest menetből való bevétele | Páncélos- | A gyors terület- nyereséget leszámítva, szovjet kudarc |
2. 1944. XI. 06—18. | Szovjet (2. Ukrán Front) | Budapest keletről és délről frontális történő valamint Észak- birtokbavétele (II. szovjet Budapest | Össz- fegyvernemi | Részben sikeres de a támadás üteme
a várttól, kitűzött cél nem valósul
|
1944. XI. 06—24. | Szovjet (2. Ukrán Front | |||
1944. XI. 11—27. | Szovjet (2. Ukrán Front) | |||
3. 1944. XI. 29.—XII. 09. | Szovjet 27. hds., 7.gárda (2. Ukrán Front) | Budapest északról és valamint a Börzsöny hegység elérése (III. szovjet kísérlet Budapest ellen) | Össz- fegyvernemi, majd gépesített | Részben de a támadás üteme itt is a vártnál lassúbb, és a körülzárás nem valósult meg |
1944. XII. 04—10. | Szovjet (2., | Átkelés a Duna áttörése | Össz- fegyvernemi |
hatalmas veszteséggel megvalósul, de a Margit-vonal áttörése kudarcba fullad |
4. 1944. XII. 10—15. | Szovjet (2. Ukrán Front) | Az Attila-I vonal | Össz - | Sikertelen |
185. 1944. XII. 20—28. | Szovjet 7. gárda hds. 6. gárda- (2. Ukrán Front) | Budapest északról és „a siker | Össz- fegyvernemi (Szf.ár körül és a közén páncélos- I. garami ütközet) | Sikeres, kivéve a „siker kifejlesztését” |
1944. XII. 20—26. | Szovjet (3. Ukrán Front) | Budapest délnyugatról (IV. szovjet | ||
1944. XII. 24—28. | Szovjet 23. és 2. gárda- (3. Ukrán | Budapest nyugati (budai) részének | Kisebb részben sikeres | |
5/a. 1944. XII. 27.—1945. I. 01. | Szovjet román (2. Ukrán | Szoros a pesti hídfőre | Össz- fegyvernemi | Sikeres |
6. 1945. I. 01—12. | Német IV. SS- III. pc.hdt. |
a fővárossal | Páncélos- | Kezdeti eredmények után sikertelen, bár a szovjeteknek súlyos veszteséget okoz |
6/a. 1945. I. 01.—09. | Szovjet román (2. Ukrán Front) | Pest külső elfoglalása | Össz- fegyvernemi helységharc | Nagy veszteségek mellett sikeres |
6/b. 1944. I. 06—10. | Szovjet 7. gárdahds., 6. gárda- | Komárom Nyitra a Balck- | Páncélos- (II. garami
ütközet) | Kezdeti sikerek után elakad, jelentős szovjet veszteségek |
6/c. 1945. I. 07—12. | Német III. pc.hdt. I. lov.hdt., IV-SS-pc.hdt. | Kisegítő csapás | Páncélos- (II. páncélos- ütközet) | Sikertelen, bár jelentős szovjet veszte- ségeket okoz |
197. 1945. I. 09—15. | Szovjet 18. önálló, 30. löv.hdt., román 7. (2. Ukrán Front) | Pest elfoglalása a Nagykörút | Össz- fegyvernemi helységharc | Sikeres, de súlyos veszte- séggel jár mindkét részről |
7/a. 1945. I. 16—18. | Szovjet (2. Ukrán Front) | Pest belső elfoglalása | Össz- fegyvernemi helységharc | Sikeres |
8. 1945. I. 18—26. | Német IV. SS- | A Duna és a hegység között szovjet erők és a kapcsolat („Konrad” 3) | Páncélos- gépesített (III. szf.vári páncélos- ütközet első szakasza) | Kezdetben sikeres Szf.vár vissza- de a erők bizonyulnak |
8/a.1945. I. 19—30. | Szovjet 37., 75. | Buda külső elfoglalása | Össz- fegyvernemi helységharc | Sikeres, de a szovjet veszteség sokszorosa a védőkének |
8/b. 1945. I. 27.—II. 16. | Szovjet | Kétirányú Velencei-tó északkeleti és délkeleti | Páncélos- (III. szf.vári páncélos- ütközet második | Sikeres, de a szovjetek Szf.várt nem vissza és igen veszte- ségeket szen- |
9. 1945. II. 11. | Német | Kitörési kísérlet Budapestről | Összfegyvernemi helységharc | Sikertelen, a csupán töredéke éri el a német vonalakat |
9/a. 1945. II. 11—16. | Szovjet 18. önálló, 37., 75. | A kitörés a maradék felszámolása, budai hegyek | Össz - helységharc erdei harc | Sikeres |
Budapest ostroma, kezdő időpontjára több eltérő meghatározás is létezik:
október 29-én indította meg a 2. Ukrán Front első támadását a főváros megszerzésére (a szovjet történetírás ezt veszi alapul),
december 25-én zárult be a szovjet ostromgyűrű Budapest körül.
December 29-én adták át a hadműveleteket irányító szovjet Malinovszkij és Tolbuhin marsallok által aláírt, megadásra felszólító ultimátumot a szovjet parlamenterek a várost védő német főparancsnokságnak.
Ez utóbbi elutasítása után indultak meg a tényleges harcok a városban.
A II. Világháború kitörésekor Magyarország semleges maradt, és nem lépett be a háborúba.
Kezdetben a lengyelországi hadjárat menekültjeit fogadta be, és elutasította a németek kérését, hogy az országot felvonulási területként használják.
Az ország hadereje részt vett az 1941-es jugoszláviai hadjáratban és visszafoglalta Délvidéket, ennek következtében Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatot hazánkkal.
A konfliktusba történő tényleges belépésre a Barbarossa hadművelet megindítását követően került sor, Kassa1941. június 26-án történt, ismeretlen gépek által elkövetett bombázása bombázása után, amikor Bárdossy László miniszterelnök egyoldalúan, az Országgyűlés megkérdezése nélkül bejelentette a hadiállapotot a Szovjetunióval, majd a frontra küldték a 90 ezer fős Kárpát-csoportot.
A keleti fronton egyre romlott a hadi helyzet a sztálingrádi csatát követően, és 1944-ben már az ország előterében álltak a szovjet csapatok.
A magyar vezetés, látva a németek elkerülhetetlen vereségét, béketapogatózásba kezdett, erről azonban a németek tudomást szereztek.
Hitler el akarta távolíttatni Kállay Miklós kormányát, megakadályozandó az olasz mintára történő kiugrást, így már 1943. szeptember 9-én parancsot adott a megszállás terveinek elkészítésére.
A hadművelet a Margarethe I fedőnevet kapta. 1944. március 18-án Horthy Miklós kormányzó Hitler meghívására Salzburgba utazott.
A Klessheim-kastélyban tartott találkozó második napján, március 19-én a németek szinte ellenállás nélkül szállták meg az országot.
A német katonák hivatalosan a Vörös Hadsereg elleni védekezés segítésére érkeztek, amit kezdetben a társadalom széles rétege el is hitt. .
Azonban a magyar csapatok nem is lettek volna képesek eredményesen ellenállni a jóval tapasztaltabb és jobban felszerelt, teljes légi fölényt élvező német erőknek.
A kormány élére Sztójay Döme volt berlini nagykövet került, Horthy pedig nem mondott le, e döntését napjainkig igen ellentmondásosnak ítélik meg. A megszállással együtt megkezdődtek az első szövetséges légibombázások is az ország ellen. A megszállás emellett letartóztatásokat és sok szenvedést hozott az ellenzéki gondolkodású lakosoknak, valamint megkezdődött több százezer magyarországi zsidó deportálása.
Magyarország harctérré válik
1944. augusztus 23-án Romániában megbuktatták Ion Antonescu marsallt, az ország átállt a szövetségesekhez. Két nappal később a szovjet csapatok ellenállás nélkül érték el a magyar határt Erdélynél.
A magyar 3. hadsereg a Maros vonaláig szorította vissza a román erőket, ám az szovjet erők október 6-án megindították az általános támadást.
A Marosnál húzódó védvonal áttörése és Észak-Erdély elfoglalása alig 20 napot vett igénybe.
A német háborús érdekek szempontjából Magyarország Tiszától nyugatra eső területének megtartása nélkülözhetetlen volt a harc további folytatásához.
Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter szeptemberi jelentésében többek között a nagykanizsai kőolajmezőt,, a magyar repülőgépgyártó üzemeket és fegyvergyárakat, az alumíniumgyártáshoz szükséges magyar bauxitbányákat, a tengeralattjáró-akkumulátorok szempontjából fontos antimontermelést, valamint az acélgyártáshoz Magyarországon bányászott magnéziumot kiemelten fontosnak jelölte meg.
A német hadvezetés ennek megfelelően már szeptember 21-én hozzálátott, hogy védelmi vonalakat alakítson ki az ország területén.
Ezekből hármat hoztak létre:
- Dunántúlon, a Balaton és Velencei-tó között a Margit-vonalat,
- Budapesttől keletre az Attila vonalat
- Mátrában a Karola-vonalat.
Az Attila-vonal építésén a szlovák műszaki hadosztály háromezer katonája, munkaszolgálatosok és kivezényelt civilek dolgoztak, létszámuk november 11-re elérte a 28 000 főt.
A védelmi vonalnak három védelmi övet építettek,
- az elsőt Alsógöd - Veresegyház- Maglód - Ecser - Dunaharaszti,
- másodikat Dunakeszi- Mogyoród - Isaszeg - Pécel - Pestszentimre - Soroksár vonalában,
- a harmadik közvetlenül a pesti kerületek mentén húzódott.
Október 15-én Horthy kiugrást kísérelt meg és rádióproklamációban jelentette be a fegyverszünetet a szovjetekkel. A német hadvezetés azonban már régóta tudott a tervekről, így a kivezényelt német egységek felfegyverzett nyilas pártszolgálatosokkal, valamint a nyilas befolyás alá került karhatalommal kiegészülve egy nap alatt ellenőrzésük alá vonták a fővárost, míg a tábornokok többsége nem engedelmeskedett a felhívásnak.
Néhány parancsnok, mint (Dálnoky) Miklós Béla, választották a szovjetekhez átállást - hátra és cserbenhagyva az alárendelt csapatait.
Horthy, akit a fia életével zsaroltak meg, végül beleegyezett Szálasi Ferenc kinevezésébe, aki előbb szélsőjobboldali koalíciós, majd a többi párt betiltása után tisztán nyilaskeresztes kormányt hozott létre.
Harcok Budapest térségében
A német–magyar erők a kiugrást követően, a Budapestről oda vezényelt német alakulatokkal kiegészülve a hortobágyi páncéloscsatában súlyos veszteségeket okoztak a szovjet erőknek, ám eddigre Budapest már csupán 100 kilométerre feküdt az arcvonaltól.
Sztálin tartott attól, hogy a britek partra szállnak a Balkánon, és hamarabb érik el Bécset, mint saját csapatai. A háború utáni felosztásra gondolva ő akarta megszerezni a települést, ám ehhez előbb Budapestet kellett elfoglalni, hogy annak infrastruktúráját zavartalanul használhassák a további előrenyomuláshoz.
Ezért kiadta a parancsot Rogyion Malinovszkij marsallnak, hogy az általa vezetett 2. Ukrán Front menetből foglalja el a magyar fővárost, majd tovább nyomuljon Bécs irányába.
Az október 29-én 14 órakor megindított szovjet támadás a vártnál jóval szívósabb ellenállásba ütközött, és csak október 31-re sikerült elfoglalniuk Kecskemétet.
Ezzel szertefoszlott az a remény, hogy a fővárost november 7-re, az 1917-a októberi orosz forradalom évfordulójára bevegyék.
November 2-án gépesített egységek 15 kilométerre álltak Budapesttől. 3-án ugyan elérték Ferihegyet és pár páncélos elérte az Üllői utat, a támadás végleg elakadt, és november 8-án kiverték a szovjeteket az Attila-vonalból.
Sztálin a kudarcot látva újabb 200 páncélost és 40 000 embert bocsátott Malinovszkij rendelkezésére, aki folytatni akarta a főváros bekerítését északról, ám nem tudta áttörni a "tengelyhatalmi" vonalakat.
Délen viszont sikerült átkelnie a Csepel-szigetre november 21-én.
Az új nyilas kormányzat jelentős személycseréket hajtott végre a teljes közigazgatásban; Budapest új főpolgármester Mohay Gyula ügyvéd, nyilas fővárosi közgyűlési tag lett.
Már korábban felmerült a főváros nyílt várossá nyilvánítása Róma és Athén mintájára, és Szálasi, valamint a német katonai vezetés sem ragaszkodott annak katonai védelméhez.
Hitler azonban kezdettől fogva ragaszkodott a város végsőkig való megtartásához.
November 23-án ezért elrendelte a város védelmét „az utolsó tégláig”, december 1-jén 11. számú parancsában pedig erőddé nyilvánította azt.
A német diplomácia azzal érvelt, hogy Németországban is minden helységet a végsőkig fognak védeni, míg Edmund Veesenmayer különleges megbízott jóval nyíltabban úgy fogalmazott, hogy „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”.
Szálasit Hitler meggyőzte (sic!) ennek szükségességéről december 4-i látogatása során.
A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született.
Ez lehetővé tette a dunántúli nagy számú menekültnek, hogy a Német Birodalom területére települjön át.
December 3-i kinevezése után az ezzel kapcsolatos koordinációt Magyarossy Sándor vezérezredes végezte kormánybiztosként.
Budapest bekerítése
Eközben a szovjet hadvezetés az addig Belgrád térségében harcoló 3. Ukrán Frontot is Magyarországra vezényelte át, amely délkeletről támadva közel került ahhoz, hogy ő zárja be nyugatról a főváros körüli gyűrűt, Malinovszkij azonban nem akart osztozkodni a dicsőségen.
December 4-én ezért parancsot adott déli irányban a Dunán történő átkelésre, amelynek során azonban egységei súlyos veszteségeket szenvedtek, és csak Tolbuhin marsall csapatainak közeledése stabilizálta hídfőállásaikat.
Északon december 5-én indult meg a támadás, itt sikerült áttörni a német védvonalat, a védőknek a rés betömésére pedig nem volt elegendő tartalékuk, így a 2. Ukrán Front katonái december 9-én elérték Vácot és Balassagyarmatot.
December 13–14-e során azonban a Szent László hadosztály alá tartozó II. ejtőernyős zászlóalj és néhány német egység rövid időre visszafoglalta Fótot.
A szovjet vezetés december közepén készült el az újabb haditervvel, amelynek értelmében a 3. Ukrán Front Székesfehérvár irányába támad, illetve felzárkózik Buda felé, míg a 2. Ukrán Front Esztergomnál zárja be az ostromgyűrűt.
Ezzel egy időben a németek is offenzívát terveztek a Dunántúlon 400 páncélossal és 40 000 katonával, hogy a Duna vonala mentén hozzanak létre védvonalat, de a Spätlese („Kései Szüret”) hadműveletet üzemanyag-, és lőszerhiány, valamint a rossz időjárás miatt kétszer is elhalasztották, december 20-ra, majd 22-re.
A szovjetek azonban harckocsijaik jobb terepjáró-képességét kihasználva már december 20-án támadásba lendültek, és 23-án elérték, másnap pedig elfoglalták Bicskét, ami megnyitotta az utat Buda felé, valamint elvágták a főváros vasúti összeköttetését is.
A fővárost ekkor már nyugatról szinte semmi sem védte, a német erőket ugyanis lekötötte az ardenneki offenzíva, a pesti oldalról egységek elvonása ugyanakkor az ottani védelmet gyengítette volna.
(ez idáig nem volt közismert)
Hitler kezdetben elutasította a 8. SS. Florian Geyer lovashadosztály kivonását, hogy nyugaton védekezzen a szovjetek ellen, ám december 24-én mégis hozzájárult ehhez.
A pesti hídfő feladását azonban nem engedélyezte.
A helyi német parancsnokok nem voltak képesek a nehéz helyzetben önálló döntéseket hozni, így a pontos információk ellenére december 25-én szovjet kézre került az üzemanyagraktár, illetve az élelmiszerraktár nagy része.
Karl Pfeffer Wildenbruch, a IX. SS-hegyihadtest Hitler által kinevezett parancsnoka még 24-én utasította a német ellátóegységeket, hogy hagyják el a várost.
Velük együtt távozott a nyilasok és családjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai.
(ez idáig nem volt közismert)
Egy nappal korábban elhagyta a fővárost Mohay főpolgármester is, amit a háború után menekülésként értékeltek.
A szovjetek december 24-én foglalták el Budakeszit, az ostromgyűrű budai oldalát december 25-én zárták be, majd 26-án elfoglalták Esztergomot, létrehozva a bekerítés külső gyűrűjét.
A belső gyűrű Budafok, Pesthidegkút, Pilisvörösvár és Budakalász mentén húzódott, és eddigre Budapest összes elővárosa szovjet kézre került
Magyar és német erők összesített becsült élelmezési létszáma:
kb. 92 200 fő.
Bevethető német páncélosok a garami páncélosütközet kezdetén
(1944.
december 20.)
December 25-én Malinovszkij, Tolbuhin és Tyimosenko a Hevesen kialakított főhadiszálláson megtárgyalta a közelgő támadás terveit:
a pesti oldalon a 2. Ukrán Front 70,
a budai oldalon a 3. Ukrán Front 70–75 ezer katonája állt.
Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front vezérkari főnöke javaslatára döntöttek arról, hogy követek útján megadásra szólítják fel a bekerített városban rekedt erők parancsnokát, Pfeffer-Wildenbruchot.
Pesten Steinmetz Miklós kapitányt (százados), Budán pedig Ilja Osztapenko századost jelölték ki erre a feladatra.
(korábbi információk szerint önként jelentkeztek)
December 28-án jó előre hangszórókon és röpcédulákon jelezték a hadi követek útját, ám hivatalos bejelentés nem történt a német parancsnokság részére.
Steinmetz december 29-én, reggel 10 órakor indult el egy amerikai dzsippel, három szovjet tiszt követte gyalogosan.
Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezése szerint a jól látható német aknazár előtt a dzsip azonban csak lassított, és megpróbált azon átkelni, ám ráfutott az egyik aknára, és Steinmetz, valamint orosz kísérője meghalt.
A kutatások szerint a követ halála a balszerencsének és a hanyagságnak tudható be.
(mítosznak vége)
Osztapenko csoportja egy órával később már ebből okulva gyalogosan közelítette meg a tengelyhatalmi vonalakat, amit sikeresen el is értek. Szemüket bekötve, gépkocsival szállították tovább őket, ahol egy német alezredes vette át az ultimátumot. Pfeffer-Wildenbruch felettesei engedélye nélkül fel sem bonthatta a borítékot, így inkább válasz nélkül visszaküldte azt a parlamentereknek, akik ezután visszaindultak vonalaikhoz.
A német állásokra azonban szovjet aknatűz zúdult, ám ők a németek figyelmeztetése ellenére is megkísérelték a visszajutást.
A századossal egy gránátrepesz végzett.
(mítosznak vége)
A város ostroma mindkét felet nagy kihívások elé állította.
A szovjetek támaszkodhattak korábbi városi harcokban szerzett tapasztalataikra, ám ez volt az első eset, hogy milliós nagyvárost ostromoltak meg.
Ezek alapján minden hadosztályban rohamcsoportokat hoztak létre, és a lövészhadosztályok támadásának sávjait úgy jelölték ki, hogy legalább háromszoros túlerőben legyenek.
Kezdetben gondot okozott a támadó hadtestek tevékenységének összehangolása, aminek kiküszöbölésére Ivan Afonyin altábornagy vezetésével létrehozták a budapesti csoportot.
A szovjetek a belső kerületekben igyekeztek a szennyvízcsatornákat is kihasználni az előre nyomulásra, ezért a németek a földalatti vasút vonalát a Városligetnél elaknásították, illetve több szakaszt befalaztak.
A szovjetek számos módon próbálták megtörni az ellenállást, például civileket tereltek maguk előtt a rohamoknál.
Mindkét fél alkalmazott civil ruhás fegyvereseket, akik jól el tudtak vegyülni a helyi lakosság között.
(ez idáig nem volt közismert)
A német és magyar csapatoknak kezdettől fogva gondot okozott a lőszer szűkössége és az utánpótlás hiánya, ám a lassú előrenyomulás és a védők fogyatkozása miatt mind több fegyver jutott a túlélőkre.
(ennyit ér a számvetés)
A város külső részén lévő raktárak elveszítése után a védőknek mintegy egy hétre elegendő készletük (450 ezer tonna lőszer, 120 ezer liter üzemanyag és 30 ezer ételfejadag) maradt, napi 80 tonna lett volna szükséges a sikeres védelemhez.
Gerhard Conrad vezetésével ezt a levegőből próbálták biztosítani ledobással és tehervitorlázó gépekkel, de átlagban ennek alig felét sikerült célbajuttatni.
A németek a főbb stratégiai pontok védelmét műszaki akadályokkal (pl. elektromos akadályok, aknazár, tankcsapdákkal) erősítették meg, például így zárták le a teljes Nagykörutat.
Csendőrökből és rendőrökből második védvonalat hoztak létre, akiknek az átszivárgó szovjetekkel való harc volt a feladatuk, mivel erre sok lehetőség nyílt a sűrűn épített házak következtében nem összefüggő első vonal miatt.
Összesen hat hevenyészett védőállás húzódott Pesten.
A híradóeszközök pusztulása után csak futárok útján tudtak kommunikálni a német–magyar csapatok, így az irányítás is egyre inkább a helyi harccsoportok kezébe került.
A csapatok helyzete óráról órára változott, ezért egyik fél sem kapott teljesen pontos képet a front mozgásáról.
A budai oldalt védő erők a ritkásan beépített hegyoldalon sajátos taktikát alkalmaztak:
az első vonal egyes villákban védekezett, ezek között azonban nem voltak csapatok,
a második vonalban várták volna a szovjetek betörését.
Ezek a jól felfegyverzett rohamcsapatok rajtaütéseket hajtottak végre és folyamatosan zaklatták a résekbe benyomult szovjet erőket.
A taktikát eredményesen alkalmazták, gyakran egész támadó alegység-ékeket fogva el.
Pest ostroma
A városban lévő német parancsnokság december végén még reménykedett abban, hogy utasítást kapnak a kitörésre.
Pfeffer-Wildenbruch december 26-án a rádióban be is jelentette, hogy hamarosan kitörnek, de Hitler december 28-án érkező kategorikus tiltó parancsára ezt azonnal leállították.
Hindy Iván magyar parancsnokot, aki korábban maga is javasolta a kitörést, nem vonták be a döntésbe, és az elutasítást a német parancsnok még csak indoklással sem látta el.
Ezekben a napokban a főváros külvárosaiban már harcok folytak a szovjet–román támadások visszaverése céljából.
(ez idáig nem volt közismert)
December 30-án a szovjetek (megközelítően) ezer löveggel indítottak három napon át tartó tüzérségi előkészítést, naponta 7–10 órán át lőve a várost, ezek szünetében pedig bombázógépekkel támadtak.
(ugyan ezt alkalmazták Berlin-él)
A szovjetek nagy tűzerőt koncentráltak a gyalogság támogatására:
- egy légihadtest -
teljesen vegyes repülő állománnyal, így minden feladatra volt repülő technika
- két áttörő tüzérhadosztály -
(15 tüzér-dandár , illetve aknavető ezred - állománytábla szerint)
- harckocsi egységek kerültek bevetésre.
(mennyiség megállapíthatatlan)
A szovjetek már az első napon jelentős területeket nyertek Pest keleti és déli részén, és a németeknek ki kellett üríteniük Pestszentimrét.
A következő napon indított német–magyar ellentámadás azonban rövid időre visszaszerezte Mátyásföldet és a repülőteret.
A Vörös Hadsereg január 1-jén folytatta a támadást Pestújhely irányába, az akkori közigazgatás szerinti első pesti házat is aznap foglalták el Sashalom mellett.
A szovjet–román csapatok elérték a Rákos-patakot is, aminek túlpartját az elkövetkező két napban a folyamatos ellentámadások ellenére is sikerült megtartaniuk.
A szovjetek másnap két kilométernyire megközelítették az Örs vezér teret, valamint ötszáz méterre a Lóversenytéren kialakított szükségrepülőteret, amit hamarosan aknavetőkkel is be tudtak lőni.
Ezt követően a német pilóták a légi utánpótláshoz csak az észak-csepeli leszállópályát használhatták.
Budán még viszonylagos nyugalom volt ebben az időszakban, így a német parancsnokság is igyekezett átcsoportosítani erőit Pest védelmére.
A szovjetek Fót és Csömör között indított támadása január 5-én érte el mély betöréssel Zuglót.
Január 6-án a németek feladták Soroksárt, szovjet kézre került Kőbánya és Zugló keleti része, valamint tüzérségi hatókörükbe került az észak-csepeli repülőtér, amit másnapra használhatatlanná lőttek
Január 7-én elfoglalták Kőbánya egész területét, míg délen kemény harc folyt Kispestért, amit másnapra már teljes egészében a szovjetek ellenőriztek.
Malinovszkij célja a hídfő északi és déli szárnyának megszüntetése volt, hogy külön-külön semmisíthessék meg a bekerített erőket.
Ezt a veszélyt német parancsnokság is érzékelte és 8-án Észak-Pesten indított ellentámadást magyar egységekkel kiegészülve a Czobor utcáig, amelynek során a Csömöri utat is sikerült elérni, de a visszafoglalt terület nagy részét még aznap feladni kényszerültek.
Ekkor már napok óta zajlottak a súlyos harcok a Rákosrendező pályaudvar körül, ahol január 9-én a szovjetek elsősorban élőerő túlerőnek köszönhetően (nagy veszteséggel) következő napra be is tudtak venni.
A védőknek ezután fel kellett adniuk Újpestet, amelyet másnapra ki is ürítettek, ezt követően pedig Zugló is a támadók kezére jutott.
A román 7. hadsereg eközben elfoglalta a Lóversenyteret, majd a Kerepesi úton keresztül betört a Hungária kőrútra.
(nem közismert információ volt a román)
Január 11-én napokig tartó kemény küzdelem kezdődött a Városliget birtoklásáért, valamint az Angolpark és Széchenyi fürdő ellenőrzéséért.
Az Állatkert állatainak és épületeinek nagy része elpusztult a harcokban, másnapra a Liget nagy része már szovjet kézen volt.
Január 13-ára a német parancsnokság számára is nyilvánvalóvá vált Pest elvesztése, ennek dátumát azonban jelentésükben január 15-re tették.
(nem tudni miért és mitől féltek elismerni)
Afonyin tábornok ekkor már a Nyugati pályaudvarnál vezényelte (szó valóságos értelmében) támadásra csapatait,
a 10. magyar gyalogoshadosztály (finoman fogalmazva részei)pedig a Hungária körútnál lévő állását feladva a Keleti pályaudvarhoz vonult vissza.
Malinovszkij tábornok a közelgő győzelmet látva kivonta a román erőket és a felvidéki frontra csoportosította át őket, hogy a dicsőséget csak neki tulajdonítsák.
Nicolae Sova tábornok kénytelen volt engedelmeskedni.
(idáig az volt ismert, hogy ellentétek merültek fel a Főváros elfoglalása utáni román elképzelésről)
Január 17-én megindult az utolsó szovjet roham Pesten, fél nyolckor Pfeffer-Wildenbruch megkapta az engedélyt a pesti oldal kiürítésére, ami másnap reggelig meg is történt, ezzel véget ért Pest ostroma.
Budapest hídjainak felrobbantása
Az ostromra készülve a német utászok október végén elkezdték aláaknázni a főváros Duba-hídjait, hogy a budai oldalra történő visszavonulás után azokat felrobbantva nehezítsék meg az átkelést az ellenség számára.
Azonban az ostromnak azon időszakában, amikor még voltak német csapatok a pesti oldalon, a szovjetek is érdekeltek voltak ezek megsemmisítésében, hogy a visszavonulást lehetetlenné tegyék.
Az utolsó robbantásra előkészített híd a Margit híd volt, amelyen novemberben is dolgoztak. 1944. november 4-én délben a híd váratlanul felrobbant, éppen akkor, amikor a szombati csúcsforgalom haladt át rajta. Mintegy 40 német utász és 100–600 magyar civil vesztette életét a robbanásban, ami valószínűleg véletlenül következett be, mikor a már felszerelt robbanóanyag-tölteteket élesítették, és az egyik vezetékből szivárgó gáz szikrát kapott.
A robbanásban meghalt a hibát elkövető Friedrich Gauss tűzszerész is.
(ez idáig nem volt közismert)
December 29-én a két vasúti hidat már szándékosan robbantották fel.
A Konrad-hadművelet támadási sávja mögött elhelyezkedő szovjet harckocsizó és gépesített erők 1945. január 1-jén
1945. január 14-én a Pestről Budára visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy Miklós hidat (mai Petőfi híd).
Január 16-án éjszaka a Ferenc József híd (a mai Szabadság híd)) robbant fel, a német jelentések szerint szovjet bombatámadás, míg a magyar jelentések szerint szándékos német akció miatt.
Január 17-én, Pest kiürítésének napján felrobbantották az Erzsébet hidat a szovjetek közelsége miatt, a visszavonulás az egyedül épen maradt Lánchídon folytatódott.
A káoszba fulladó kiürítés másnap hajnalig folytatódott, a szovjetek eközben folyamatosan bombázták az átkelőket, katonáknak és civileknek egyaránt, súlyos veszteségeket okozva.
A lőszerhiány miatt a német-magyar tüzérség a jól láthatóan (nyíltan) felvonult szovjet lövegekben nem tudtak kárt tenni, miközben közelharc folyt a kiürítés fedezésére.
A Lánchíd másnapi felrobbantásakor még többen tartózkodtak rajta. A pesti oldalon rekedt katonák ellenállását csak két nap múlva számolták fel teljesen.
Harc a Margit-szigetért
Január 18-án, a pesti oldal feladása után kezdődött meg a harc a Margit-szigetért, amit Karl Weller SS zászlóalja, az egyetemi rohamzászlóalj száz fős egysége és egy kisebb, Litteráti-Loótz Gyula által vezetett magyar páncéltörő egység védett.
Hajnalban néhány fős szovjet egység vetette meg lábát a sziget északi részén lévő betonpillérnél, akiket sem a német gyalogság, sem a másnap reggel bevetett magyar ágyúk nem tudtak "kifüstölni," de ők sem tudtak előre nyomulni.
Január 21-én a német őrség elaludt(szó szerint), így újabb szovjetek keltek át a befagyott Dunán, akik szintén jól védhető helyre fészkelték be magukat.
Másnap hiába próbálkoztak ellentámadással, így este a szovjetek aknavetőket és géppuskákat is tudtak erősítésként hozni.
Január 23-án a Palatinusnál kettévágták a szigetet, annak északi részét a sötétség leple alatt kiürítették.
Az ezt követő napokban a tüzérség és a légierő folyamatosan lőtte a sziget német kézen maradt részét, fokozatosan nyomulva előre, de a német–magyar csapatok még január 29-ig tartották állásaikat.
Az este folyamán vonultak végül vissza, ezután a Margit-híd épen maradt részét is felrobbantották.
Buda ostroma
Buda védelmének gerincét a Pestről átdobott 8. SS lovashadosztály adta, emellett csupán a bekerítés elől visszavonuló egységek töredékei, az egységüktől elszakadt németekből felállított „Europa” riadózászlóalj és önkéntes egységek, mint a Vannay-zászlóalj és az egyetemi rohamzászlóalj, csendőrök illetve hungarista harccsoportok álltak rendelkezésre.
Kezdetben a szovjetek sem rendelkeztek a támadáshoz elegendő gyalogossal, délen azonban hamar felzárkóztak a gépesített csapatokhoz, így még decemberben elfoglalták Albertfalvát és a Kellenföldi pályaudvar egy részét.
A német hadvezetés december 27-én indított ellentámadást, ami sikerrel foglalta ezt vissza, majd december 29-én újabb sikeres ellentámadásra került sor.
A harcok fő pontja hamarosan a Városmajor lett, mivel ennek ellenőrzése alapvető fontosságú volt Buda ellenőrzéséhez. Ezt a Vannay-zászlóalj katonái igyekeztek minél jobban megerősíteni műszaki akadályokkal, géppuskákkal és páncéltörő kézifegyverekkel, valamint nehézfegyverzettel.
A Széll Kálmán téren tüzérséget állítottak fel támogatásukra.
A január 1-jei támadás kezdeti szovjet sikerei után a Vannay-zászlóalj visszaverte őket, majd ellentámadásban visszafoglalta elvesztett állásait, amit január 19-ig tudtak ezután tartani.
A támadók az év elejére harc nélkül szerezték meg a Rőmaifürdőt, valamint nagyobb harc nélkül Budakalászt és Békásmegyert.
Január 3-án a Mátyás-hegy hétszer is gazdát cserélt, az ezt követő szovjet rohamok azonban január 7-ig nem jártak sikerrel.
Nagy harcok folytak még a Sas-hegy birtoklásáért is, aminek elvesztése esetén kétségessé vált volna Buda védelme, mivel onnan be lehetett látni a környező részeket és oda tüzérségi tüzet irányítani.
Január 20-án támadás indult a Farkasréti temetőben is, ami azonban elakadt, és a január 25-én SS csapatokkal indított ellentámadás visszafoglalta azt.
Pest elfoglalásáig azonban viszonylagos nyugalom volt Budán, a kiürítést követő napokban pedig az áthozott katonák enyhítették az itteni katonai helyzetet, hiszen a befagyott Dunán nem kellett szovjet támadástól tartani.
Január 20-a után a német felmentési kísérletek szovjet csapatokat vontak el, a városban mintegy egyheti nyugalom következett, a város déli részén napokra megszűnt az állandó tüzérségi tűz is.
Addigra Buda 722 háztömbjéből mindösszesen 114 került szovjet kézre.
(ez idáig nem volt közismert)
A német parancsnokság igyekezett ezeket a napokat az arcvonal kiigazítására kihasználni, valamint felkészültek, hogy szükség esetén megpróbálják visszaszerezni a budaőrsi repülőteret az ellátási gondok megszüntetésére.
A január 22-i harcokban Afonyin altábornagy repesztalálattól megsérült, a Budapest csoport parancsnokságát Managorov vette át.
Az elkövetkező napokban lassan újra indultak a szovjet támadások, elkezdték a Sas-hegy bekerítését, valamint elfoglalták a Városmajort. Az előrenyomuló vöröskatonák már kézifegyverekkel is be tudták lőni a Vérmezőt, az utolsó szükségrepülőteret, ahol az utánpótlást hozó vitorlázógépek leszállhattak.
Január 26-án értesült a német parancsnokság a harmadik felmentési kísérlet összeomlásáról, de Pfeffer-Wildenbruch egyelőre nem szánta el magát a kitörésre.
Január 29-én német rohamlövegek fedezete mellett indult magyar ellentámadás a Városmajor visszaszerzésére, de a gyalogság súlyos veszteségeket szenvedett, a fejenként kiosztott 45 puskatöltény hamarosan elfogyott, így a céljukat nem érték el.
Este visszavonulási parancsot kaptak a Margit kőrúthoz, és mivel a védők kettévágása fenyegetett, a délen lévő egységeket a Gellért hegyhez rendelték vissza.
Az Attila-vonal építésén a szlovák műszaki hadosztály háromezer katonája, munkaszolgálatosok és kivezényelt civilek dolgoztak, létszámuk november 11-re elérte a 28 000 főt.
A védelmi vonalnak három védelmi övet építettek,
- az elsőt Alsógöd - Veresegyház- Maglód - Ecser - Dunaharaszti,
- másodikat Dunakeszi- Mogyoród - Isaszeg - Pécel - Pestszentimre - Soroksár vonalában,
- a harmadik közvetlenül a pesti kerületek mentén húzódott.
Október 15-én Horthy kiugrást kísérelt meg és rádióproklamációban jelentette be a fegyverszünetet a szovjetekkel. A német hadvezetés azonban már régóta tudott a tervekről, így a kivezényelt német egységek felfegyverzett nyilas pártszolgálatosokkal, valamint a nyilas befolyás alá került karhatalommal kiegészülve egy nap alatt ellenőrzésük alá vonták a fővárost, míg a tábornokok többsége nem engedelmeskedett a felhívásnak.
Néhány parancsnok, mint (Dálnoky) Miklós Béla, választották a szovjetekhez átállást - hátra és cserbenhagyva az alárendelt csapatait.
Horthy, akit a fia életével zsaroltak meg, végül beleegyezett Szálasi Ferenc kinevezésébe, aki előbb szélsőjobboldali koalíciós, majd a többi párt betiltása után tisztán nyilaskeresztes kormányt hozott létre.
Harcok Budapest térségében
A német–magyar erők a kiugrást követően, a Budapestről oda vezényelt német alakulatokkal kiegészülve a hortobágyi páncéloscsatában súlyos veszteségeket okoztak a szovjet erőknek, ám eddigre Budapest már csupán 100 kilométerre feküdt az arcvonaltól.
Sztálin tartott attól, hogy a britek partra szállnak a Balkánon, és hamarabb érik el Bécset, mint saját csapatai. A háború utáni felosztásra gondolva ő akarta megszerezni a települést, ám ehhez előbb Budapestet kellett elfoglalni, hogy annak infrastruktúráját zavartalanul használhassák a további előrenyomuláshoz.
Ezért kiadta a parancsot Rogyion Malinovszkij marsallnak, hogy az általa vezetett 2. Ukrán Front menetből foglalja el a magyar fővárost, majd tovább nyomuljon Bécs irányába.
Az október 29-én 14 órakor megindított szovjet támadás a vártnál jóval szívósabb ellenállásba ütközött, és csak október 31-re sikerült elfoglalniuk Kecskemétet.
Ezzel szertefoszlott az a remény, hogy a fővárost november 7-re, az 1917-a októberi orosz forradalom évfordulójára bevegyék.
November 2-án gépesített egységek 15 kilométerre álltak Budapesttől. 3-án ugyan elérték Ferihegyet és pár páncélos elérte az Üllői utat, a támadás végleg elakadt, és november 8-án kiverték a szovjeteket az Attila-vonalból.
Sztálin a kudarcot látva újabb 200 páncélost és 40 000 embert bocsátott Malinovszkij rendelkezésére, aki folytatni akarta a főváros bekerítését északról, ám nem tudta áttörni a "tengelyhatalmi" vonalakat.
Délen viszont sikerült átkelnie a Csepel-szigetre november 21-én.
Az új nyilas kormányzat jelentős személycseréket hajtott végre a teljes közigazgatásban; Budapest új főpolgármester Mohay Gyula ügyvéd, nyilas fővárosi közgyűlési tag lett.
Már korábban felmerült a főváros nyílt várossá nyilvánítása Róma és Athén mintájára, és Szálasi, valamint a német katonai vezetés sem ragaszkodott annak katonai védelméhez.
Hitler azonban kezdettől fogva ragaszkodott a város végsőkig való megtartásához.
November 23-án ezért elrendelte a város védelmét „az utolsó tégláig”, december 1-jén 11. számú parancsában pedig erőddé nyilvánította azt.
A német diplomácia azzal érvelt, hogy Németországban is minden helységet a végsőkig fognak védeni, míg Edmund Veesenmayer különleges megbízott jóval nyíltabban úgy fogalmazott, hogy „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”.
Szálasit Hitler meggyőzte (sic!) ennek szükségességéről december 4-i látogatása során.
A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született.
Ez lehetővé tette a dunántúli nagy számú menekültnek, hogy a Német Birodalom területére települjön át.
December 3-i kinevezése után az ezzel kapcsolatos koordinációt Magyarossy Sándor vezérezredes végezte kormánybiztosként.
Budapest bekerítése
Eközben a szovjet hadvezetés az addig Belgrád térségében harcoló 3. Ukrán Frontot is Magyarországra vezényelte át, amely délkeletről támadva közel került ahhoz, hogy ő zárja be nyugatról a főváros körüli gyűrűt, Malinovszkij azonban nem akart osztozkodni a dicsőségen.
December 4-én ezért parancsot adott déli irányban a Dunán történő átkelésre, amelynek során azonban egységei súlyos veszteségeket szenvedtek, és csak Tolbuhin marsall csapatainak közeledése stabilizálta hídfőállásaikat.
Északon december 5-én indult meg a támadás, itt sikerült áttörni a német védvonalat, a védőknek a rés betömésére pedig nem volt elegendő tartalékuk, így a 2. Ukrán Front katonái december 9-én elérték Vácot és Balassagyarmatot.
December 13–14-e során azonban a Szent László hadosztály alá tartozó II. ejtőernyős zászlóalj és néhány német egység rövid időre visszafoglalta Fótot.
A szovjet vezetés december közepén készült el az újabb haditervvel, amelynek értelmében a 3. Ukrán Front Székesfehérvár irányába támad, illetve felzárkózik Buda felé, míg a 2. Ukrán Front Esztergomnál zárja be az ostromgyűrűt.
Ezzel egy időben a németek is offenzívát terveztek a Dunántúlon 400 páncélossal és 40 000 katonával, hogy a Duna vonala mentén hozzanak létre védvonalat, de a Spätlese („Kései Szüret”) hadműveletet üzemanyag-, és lőszerhiány, valamint a rossz időjárás miatt kétszer is elhalasztották, december 20-ra, majd 22-re.
A szovjetek azonban harckocsijaik jobb terepjáró-képességét kihasználva már december 20-án támadásba lendültek, és 23-án elérték, másnap pedig elfoglalták Bicskét, ami megnyitotta az utat Buda felé, valamint elvágták a főváros vasúti összeköttetését is.
A fővárost ekkor már nyugatról szinte semmi sem védte, a német erőket ugyanis lekötötte az ardenneki offenzíva, a pesti oldalról egységek elvonása ugyanakkor az ottani védelmet gyengítette volna.
(ez idáig nem volt közismert)
Hitler kezdetben elutasította a 8. SS. Florian Geyer lovashadosztály kivonását, hogy nyugaton védekezzen a szovjetek ellen, ám december 24-én mégis hozzájárult ehhez.
A pesti hídfő feladását azonban nem engedélyezte.
A helyi német parancsnokok nem voltak képesek a nehéz helyzetben önálló döntéseket hozni, így a pontos információk ellenére december 25-én szovjet kézre került az üzemanyagraktár, illetve az élelmiszerraktár nagy része.
Karl Pfeffer Wildenbruch, a IX. SS-hegyihadtest Hitler által kinevezett parancsnoka még 24-én utasította a német ellátóegységeket, hogy hagyják el a várost.
Velük együtt távozott a nyilasok és családjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai.
(ez idáig nem volt közismert)
Egy nappal korábban elhagyta a fővárost Mohay főpolgármester is, amit a háború után menekülésként értékeltek.
A szovjetek december 24-én foglalták el Budakeszit, az ostromgyűrű budai oldalát december 25-én zárták be, majd 26-án elfoglalták Esztergomot, létrehozva a bekerítés külső gyűrűjét.
A belső gyűrű Budafok, Pesthidegkút, Pilisvörösvár és Budakalász mentén húzódott, és eddigre Budapest összes elővárosa szovjet kézre került
A Budapestet védő, támadó alakulatok
megnevezése és becsült élelmezési létszámuk 1944. december 24. körül
A BUDAPESTEN BEKERÍTETT MAGYAR ALAKULATOK
— M. kir. 10. honvéd gyaloghadosztály [7 500 fő]
— M. kir. 12. honvéd tartalékhadosztály [4 000 fő]
— M. kir. 1. honvéd páncéloshadosztály részei [5 000 fő]
— M. kir. 1. honvéd huszárhadosztály részei [1 000 fő]
— Billnitzer-csoport (M. kir. 1., 6., 7., 10., 13., 16., és
24. rohamtüzérosztály részei) [2 000 fő]
— Kozma-csoport (Budapesti légvédelmi tüzércsoport: a m.
kir. I., 201., 204., 206., 207., 208. légvédelmi tüzérosztály részei, 52.
önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúszászlóalj) [2 000 fő]
— Budapest-őrzászlóalj [800 fő]
— 1. és 2. egyetemi rohamzászlóalj [1 000 fő]
— Műszaki csapatrészek (M. kir. VIII., IX. utászzászlóalj,
IV. utászzászlóalj részei, VI/2. utászszázad, VII/2., IX/1., 110., 112., 153.
kerékpáros utászszázad, VII., VIII. tábori pótutászszázad, 72/101., 72/106.
nagyfeszültségű villamos akadályszázad, 134., 138., 401., 404. hadihídoszlop,
I/1., I/2., III/1., III/2. honi építőszázad, 101., 102. rohamcsónakszázad,
201., 202., 203. különleges műszaki zászlóalj, 102. fogatolt
vegyiharc-zászlóalj, 101. helyreállító zászlóalj, 101., 102., 104. vasútépítő
zászlóalj, 107., 110., 111. vasútépítő század, 101., 109. üzemszázad, 104.
vasútépítő szeroszlop, 101. fővezérség-közvetlen villamos üzemszakasz) [7 000 fő]
— Öt csendőrzászlóalj (besztercei, galántai, pécsi,
székelyudvarhelyi, zilahi) [3 240 fő]
— Rendőr-rohamzászlóalj [1 630 fő]
— Vannay-zászlóalj [638 fő]
— Budapest I., II. rohamzászlóalj [1 000 fő]
— Budapest karhatalmi zászlóalj [300 fő]
— Különböző Budapesten szervezett harccsoportok (Berend-,
Korányi-, Déri-, Morlin- és Viharos-féle harccsoportok) [2 000 fő]
— Budapesten rekedt tüzéralosztályok (12 különféle üteg)
[500 fő]
— Budapesti honvédintézetek és vonatalakulatok [3 000 fő]
— Hungarista harccsoportok [1 500 fő]
— Kisegítő karhatalmi (KISKA) alakulatok (a harcokban alig
vettek részt) [7 000 fő]
A magyar erők összesített élelmezési létszáma: kb. 51 100
fő.
A BUDAPESTEN BEKERÍTETT NÉMET ALAKULATOK
— 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály [kb. 8 000 fő]
— 22. „Maria Theresia” SS-önkéntes lovashadosztály zöme
(kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [11 345 fő]
— 13. páncéloshadosztály zöme (kisebb kötelékei a
bekerítésen kívül) [4 983 fő)
— „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály részei (néhány
alakulata a bekerítésen kívül) [7 255 fő]
— 271. népi gránátoshadosztály kisebb részei [kb. 1 000 fő
— 1. SS-rendőrezred [kb. 700 fő]
21— 12. SS-rendőr páncélosszázad [kb. 100 fő]
— 12. légvédelmi rohamezred [kb. 1 000 fő]
— 40/I. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 500 fő]
— 573. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 200 fő]
— Bataillon Europa (Európa-zászlóalj) [kb. 300 fő]
— Különböző harccsoportok [kb. 1 500 fő]
— Bataillon z.b.V.500 (500. különleges zászlóalj) [kb. 200
fő]
— Egyéb német csapattöredékek [kb. 2500]
— Az SS IX. hegyihadtestének közvetlen alakulatai [kb. 1
500 fő]
Német erők összesített élelmezési létszáma: kb. 41 080 fő.
Magyar és német erők összesített becsült élelmezési létszáma:
kb. 92 200 fő.
Bevethető német páncélosok a garami páncélosütközet kezdetén
(1944.
december 20.)
| Pz.IV | Pz.V | JgPz.IV | Pz.IVL | Rohamlöveg | JgPz.38t | Összesen |
| – | – | 17 db | 13 db | 10 db | – | 40 db |
6. pc.ho. | 30 (+15 db84) | 6 db85 | 13 db | – | – | – | 64 db |
| 8 db | – | 6 db | – | – | 8 db | 22 db |
| 53 db | 6 db | 36 db | 13 db | 10 db | 8 db | 126 db |
| 42% | 4,8% | 28,5% | 10,4% | 7,9% | 6,4% | 100% |
December 25-én Malinovszkij, Tolbuhin és Tyimosenko a Hevesen kialakított főhadiszálláson megtárgyalta a közelgő támadás terveit:
a pesti oldalon a 2. Ukrán Front 70,
a budai oldalon a 3. Ukrán Front 70–75 ezer katonája állt.
Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front vezérkari főnöke javaslatára döntöttek arról, hogy követek útján megadásra szólítják fel a bekerített városban rekedt erők parancsnokát, Pfeffer-Wildenbruchot.
Pesten Steinmetz Miklós kapitányt (százados), Budán pedig Ilja Osztapenko századost jelölték ki erre a feladatra.
(korábbi információk szerint önként jelentkeztek)
December 28-án jó előre hangszórókon és röpcédulákon jelezték a hadi követek útját, ám hivatalos bejelentés nem történt a német parancsnokság részére.
Steinmetz december 29-én, reggel 10 órakor indult el egy amerikai dzsippel, három szovjet tiszt követte gyalogosan.
Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezése szerint a jól látható német aknazár előtt a dzsip azonban csak lassított, és megpróbált azon átkelni, ám ráfutott az egyik aknára, és Steinmetz, valamint orosz kísérője meghalt.
A kutatások szerint a követ halála a balszerencsének és a hanyagságnak tudható be.
(mítosznak vége)
Osztapenko csoportja egy órával később már ebből okulva gyalogosan közelítette meg a tengelyhatalmi vonalakat, amit sikeresen el is értek. Szemüket bekötve, gépkocsival szállították tovább őket, ahol egy német alezredes vette át az ultimátumot. Pfeffer-Wildenbruch felettesei engedélye nélkül fel sem bonthatta a borítékot, így inkább válasz nélkül visszaküldte azt a parlamentereknek, akik ezután visszaindultak vonalaikhoz.
A német állásokra azonban szovjet aknatűz zúdult, ám ők a németek figyelmeztetése ellenére is megkísérelték a visszajutást.
A századossal egy gránátrepesz végzett.
(mítosznak vége)
A város ostroma mindkét felet nagy kihívások elé állította.
A szovjetek támaszkodhattak korábbi városi harcokban szerzett tapasztalataikra, ám ez volt az első eset, hogy milliós nagyvárost ostromoltak meg.
Ezek alapján minden hadosztályban rohamcsoportokat hoztak létre, és a lövészhadosztályok támadásának sávjait úgy jelölték ki, hogy legalább háromszoros túlerőben legyenek.
Kezdetben gondot okozott a támadó hadtestek tevékenységének összehangolása, aminek kiküszöbölésére Ivan Afonyin altábornagy vezetésével létrehozták a budapesti csoportot.
A szovjetek a belső kerületekben igyekeztek a szennyvízcsatornákat is kihasználni az előre nyomulásra, ezért a németek a földalatti vasút vonalát a Városligetnél elaknásították, illetve több szakaszt befalaztak.
A szovjetek számos módon próbálták megtörni az ellenállást, például civileket tereltek maguk előtt a rohamoknál.
Mindkét fél alkalmazott civil ruhás fegyvereseket, akik jól el tudtak vegyülni a helyi lakosság között.
(ez idáig nem volt közismert)
A német és magyar csapatoknak kezdettől fogva gondot okozott a lőszer szűkössége és az utánpótlás hiánya, ám a lassú előrenyomulás és a védők fogyatkozása miatt mind több fegyver jutott a túlélőkre.
(ennyit ér a számvetés)
A város külső részén lévő raktárak elveszítése után a védőknek mintegy egy hétre elegendő készletük (450 ezer tonna lőszer, 120 ezer liter üzemanyag és 30 ezer ételfejadag) maradt, napi 80 tonna lett volna szükséges a sikeres védelemhez.
Gerhard Conrad vezetésével ezt a levegőből próbálták biztosítani ledobással és tehervitorlázó gépekkel, de átlagban ennek alig felét sikerült célbajuttatni.
A németek a főbb stratégiai pontok védelmét műszaki akadályokkal (pl. elektromos akadályok, aknazár, tankcsapdákkal) erősítették meg, például így zárták le a teljes Nagykörutat.
Csendőrökből és rendőrökből második védvonalat hoztak létre, akiknek az átszivárgó szovjetekkel való harc volt a feladatuk, mivel erre sok lehetőség nyílt a sűrűn épített házak következtében nem összefüggő első vonal miatt.
Összesen hat hevenyészett védőállás húzódott Pesten.
A híradóeszközök pusztulása után csak futárok útján tudtak kommunikálni a német–magyar csapatok, így az irányítás is egyre inkább a helyi harccsoportok kezébe került.
A csapatok helyzete óráról órára változott, ezért egyik fél sem kapott teljesen pontos képet a front mozgásáról.
A budai oldalt védő erők a ritkásan beépített hegyoldalon sajátos taktikát alkalmaztak:
az első vonal egyes villákban védekezett, ezek között azonban nem voltak csapatok,
a második vonalban várták volna a szovjetek betörését.
Ezek a jól felfegyverzett rohamcsapatok rajtaütéseket hajtottak végre és folyamatosan zaklatták a résekbe benyomult szovjet erőket.
A taktikát eredményesen alkalmazták, gyakran egész támadó alegység-ékeket fogva el.
Pest ostroma
A városban lévő német parancsnokság december végén még reménykedett abban, hogy utasítást kapnak a kitörésre.
Pfeffer-Wildenbruch december 26-án a rádióban be is jelentette, hogy hamarosan kitörnek, de Hitler december 28-án érkező kategorikus tiltó parancsára ezt azonnal leállították.
Hindy Iván magyar parancsnokot, aki korábban maga is javasolta a kitörést, nem vonták be a döntésbe, és az elutasítást a német parancsnok még csak indoklással sem látta el.
Ezekben a napokban a főváros külvárosaiban már harcok folytak a szovjet–román támadások visszaverése céljából.
(ez idáig nem volt közismert)
December 30-án a szovjetek (megközelítően) ezer löveggel indítottak három napon át tartó tüzérségi előkészítést, naponta 7–10 órán át lőve a várost, ezek szünetében pedig bombázógépekkel támadtak.
(ugyan ezt alkalmazták Berlin-él)
A szovjetek nagy tűzerőt koncentráltak a gyalogság támogatására:
- egy légihadtest -
teljesen vegyes repülő állománnyal, így minden feladatra volt repülő technika
- két áttörő tüzérhadosztály -
(15 tüzér-dandár , illetve aknavető ezred - állománytábla szerint)
- harckocsi egységek kerültek bevetésre.
(mennyiség megállapíthatatlan)
A szovjetek már az első napon jelentős területeket nyertek Pest keleti és déli részén, és a németeknek ki kellett üríteniük Pestszentimrét.
A következő napon indított német–magyar ellentámadás azonban rövid időre visszaszerezte Mátyásföldet és a repülőteret.
A Vörös Hadsereg január 1-jén folytatta a támadást Pestújhely irányába, az akkori közigazgatás szerinti első pesti házat is aznap foglalták el Sashalom mellett.
A szovjet–román csapatok elérték a Rákos-patakot is, aminek túlpartját az elkövetkező két napban a folyamatos ellentámadások ellenére is sikerült megtartaniuk.
A szovjetek másnap két kilométernyire megközelítették az Örs vezér teret, valamint ötszáz méterre a Lóversenytéren kialakított szükségrepülőteret, amit hamarosan aknavetőkkel is be tudtak lőni.
Ezt követően a német pilóták a légi utánpótláshoz csak az észak-csepeli leszállópályát használhatták.
Budán még viszonylagos nyugalom volt ebben az időszakban, így a német parancsnokság is igyekezett átcsoportosítani erőit Pest védelmére.
A szovjetek Fót és Csömör között indított támadása január 5-én érte el mély betöréssel Zuglót.
Január 6-án a németek feladták Soroksárt, szovjet kézre került Kőbánya és Zugló keleti része, valamint tüzérségi hatókörükbe került az észak-csepeli repülőtér, amit másnapra használhatatlanná lőttek
Január 7-én elfoglalták Kőbánya egész területét, míg délen kemény harc folyt Kispestért, amit másnapra már teljes egészében a szovjetek ellenőriztek.
Malinovszkij célja a hídfő északi és déli szárnyának megszüntetése volt, hogy külön-külön semmisíthessék meg a bekerített erőket.
Ezt a veszélyt német parancsnokság is érzékelte és 8-án Észak-Pesten indított ellentámadást magyar egységekkel kiegészülve a Czobor utcáig, amelynek során a Csömöri utat is sikerült elérni, de a visszafoglalt terület nagy részét még aznap feladni kényszerültek.
Ekkor már napok óta zajlottak a súlyos harcok a Rákosrendező pályaudvar körül, ahol január 9-én a szovjetek elsősorban élőerő túlerőnek köszönhetően (nagy veszteséggel) következő napra be is tudtak venni.
A védőknek ezután fel kellett adniuk Újpestet, amelyet másnapra ki is ürítettek, ezt követően pedig Zugló is a támadók kezére jutott.
A román 7. hadsereg eközben elfoglalta a Lóversenyteret, majd a Kerepesi úton keresztül betört a Hungária kőrútra.
(nem közismert információ volt a román)
Január 11-én napokig tartó kemény küzdelem kezdődött a Városliget birtoklásáért, valamint az Angolpark és Széchenyi fürdő ellenőrzéséért.
Az Állatkert állatainak és épületeinek nagy része elpusztult a harcokban, másnapra a Liget nagy része már szovjet kézen volt.
Január 13-ára a német parancsnokság számára is nyilvánvalóvá vált Pest elvesztése, ennek dátumát azonban jelentésükben január 15-re tették.
(nem tudni miért és mitől féltek elismerni)
Afonyin tábornok ekkor már a Nyugati pályaudvarnál vezényelte (szó valóságos értelmében) támadásra csapatait,
a 10. magyar gyalogoshadosztály (finoman fogalmazva részei)pedig a Hungária körútnál lévő állását feladva a Keleti pályaudvarhoz vonult vissza.
A BUDAPESTET TÁMADÓ SZOVJET ÉS ROMÁN ALAKULATOK
1945. JANUÁR KÖZEPÉN
Pesti oldal (2. Ukrán Front 7. gárdahadserege)
— 30. lövészhadtest (25. gárda-, 151., 155.
lövészhadosztály)
— Román 7. hadtest (2., 19. gyaloghadosztály, 9.
lovashadosztály)
— 18. önálló lövészhadtest (66. gárda-, 68. gárda-, 297.,
317. lövészhadosztály)
A pesti oldalon harcoló szovjet és román alakulatok
összesített élelmezési létszáma megerősítő alakulataikkal együtt 1945. január 1-jén: 66 900
fő.
Budai oldal (3. Ukrán Front 46. hadserege)
— 75. lövészhadtest (109., 113., 180. lövészhadosztály)
— 37. lövészhadtest (108. gárda-, 326., 320.
lövészhadosztály) [január 20-tól e hadtest alárendeltségében a 83.
tengerészdandár is]
A budai oldalon harcoló szovjet alakulatok összesített
becsült élelmezési létszáma megerősítő alakulataikkal együtt: kb. 60 000 fő
MEGERŐSÍTŐ ERŐK
— 36. és 25. (?) önálló gárda-lövészhadosztályok
— 37. gárda-harckocsidandár
— 30. gárda-nehézharckocsi-ezred
— 1505. rohamlöveg-ezred
— 12. és 14. műszaki dandár
— 5. áttörő tüzérhadosztály
— 5. légvédelmi tüzérhadosztály
— 105. önálló nehéztarackos tüzérosztály
— 22. önálló páncéltörő tüzérdandár
— 152. önálló ágyús tüzérdandár
— 7. áttörő tüzérhadosztály
— 114. önálló nehézaknavetős dandár
— 90. önálló nehéztarackos tüzérdandár
Egyéb megerősítő csapatok élelmezési létszáma: kb. 30 000
fő.
A támadó szovjet—román csoportosítás összesített becsült
élelmezési létszáma: kb. 157 000 fő.
Malinovszkij tábornok a közelgő győzelmet látva kivonta a román erőket és a felvidéki frontra csoportosította át őket, hogy a dicsőséget csak neki tulajdonítsák.
Nicolae Sova tábornok kénytelen volt engedelmeskedni.
(idáig az volt ismert, hogy ellentétek merültek fel a Főváros elfoglalása utáni román elképzelésről)
Január 17-én megindult az utolsó szovjet roham Pesten, fél nyolckor Pfeffer-Wildenbruch megkapta az engedélyt a pesti oldal kiürítésére, ami másnap reggelig meg is történt, ezzel véget ért Pest ostroma.
Budapest hídjainak felrobbantása
Az ostromra készülve a német utászok október végén elkezdték aláaknázni a főváros Duba-hídjait, hogy a budai oldalra történő visszavonulás után azokat felrobbantva nehezítsék meg az átkelést az ellenség számára.
Azonban az ostromnak azon időszakában, amikor még voltak német csapatok a pesti oldalon, a szovjetek is érdekeltek voltak ezek megsemmisítésében, hogy a visszavonulást lehetetlenné tegyék.
Az utolsó robbantásra előkészített híd a Margit híd volt, amelyen novemberben is dolgoztak. 1944. november 4-én délben a híd váratlanul felrobbant, éppen akkor, amikor a szombati csúcsforgalom haladt át rajta. Mintegy 40 német utász és 100–600 magyar civil vesztette életét a robbanásban, ami valószínűleg véletlenül következett be, mikor a már felszerelt robbanóanyag-tölteteket élesítették, és az egyik vezetékből szivárgó gáz szikrát kapott.
A robbanásban meghalt a hibát elkövető Friedrich Gauss tűzszerész is.
(ez idáig nem volt közismert)
December 29-én a két vasúti hidat már szándékosan robbantották fel.
A Konrad-hadművelet támadási sávja mögött elhelyezkedő szovjet harckocsizó és gépesített erők 1945. január 1-jén
| T–34 | ISZ–2 | SZU–76 | SZU–85 | SZU–100 | M4 | Összesen |
| 120 db | 19 db | – | 11 db | – | – | 150 db |
| – | – | – | – | 62 db | 184 db | 246 db |
| 35 db | 8 db | – | 11 db | – | – | 54 db |
| 155 db | 27 db | – | 22 db | 62 db | 184 db | 450 db |
A Konrad-hadműveletben részt vevő német IV.
SS-páncéloshadtest páncélosereje 1945. január 1-jén
| Pz.IV | Pz.V | Pz.VI | JgPz.IV | JgPz.38t | Rohamlöveg | Összesen |
| 16 db | 29 db | 11 db | 20 db | – | – | 76 db |
| 10 db | 22 db | – | 12 db | – | 4 db | 48 db |
| – | 59 db | – | 20 db | 5 db | – | 84 db |
| 26 db | 110 db | 11 db | 52 db | 5 db | 4 db | 208 db |
1945. január 14-én a Pestről Budára visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy Miklós hidat (mai Petőfi híd).
Január 16-án éjszaka a Ferenc József híd (a mai Szabadság híd)) robbant fel, a német jelentések szerint szovjet bombatámadás, míg a magyar jelentések szerint szándékos német akció miatt.
Január 17-én, Pest kiürítésének napján felrobbantották az Erzsébet hidat a szovjetek közelsége miatt, a visszavonulás az egyedül épen maradt Lánchídon folytatódott.
A káoszba fulladó kiürítés másnap hajnalig folytatódott, a szovjetek eközben folyamatosan bombázták az átkelőket, katonáknak és civileknek egyaránt, súlyos veszteségeket okozva.
A lőszerhiány miatt a német-magyar tüzérség a jól láthatóan (nyíltan) felvonult szovjet lövegekben nem tudtak kárt tenni, miközben közelharc folyt a kiürítés fedezésére.
A Lánchíd másnapi felrobbantásakor még többen tartózkodtak rajta. A pesti oldalon rekedt katonák ellenállását csak két nap múlva számolták fel teljesen.
Harc a Margit-szigetért
Január 18-án, a pesti oldal feladása után kezdődött meg a harc a Margit-szigetért, amit Karl Weller SS zászlóalja, az egyetemi rohamzászlóalj száz fős egysége és egy kisebb, Litteráti-Loótz Gyula által vezetett magyar páncéltörő egység védett.
Hajnalban néhány fős szovjet egység vetette meg lábát a sziget északi részén lévő betonpillérnél, akiket sem a német gyalogság, sem a másnap reggel bevetett magyar ágyúk nem tudtak "kifüstölni," de ők sem tudtak előre nyomulni.
Január 21-én a német őrség elaludt(szó szerint), így újabb szovjetek keltek át a befagyott Dunán, akik szintén jól védhető helyre fészkelték be magukat.
Másnap hiába próbálkoztak ellentámadással, így este a szovjetek aknavetőket és géppuskákat is tudtak erősítésként hozni.
Január 23-án a Palatinusnál kettévágták a szigetet, annak északi részét a sötétség leple alatt kiürítették.
Az ezt követő napokban a tüzérség és a légierő folyamatosan lőtte a sziget német kézen maradt részét, fokozatosan nyomulva előre, de a német–magyar csapatok még január 29-ig tartották állásaikat.
Az este folyamán vonultak végül vissza, ezután a Margit-híd épen maradt részét is felrobbantották.
Buda ostroma
Buda védelmének gerincét a Pestről átdobott 8. SS lovashadosztály adta, emellett csupán a bekerítés elől visszavonuló egységek töredékei, az egységüktől elszakadt németekből felállított „Europa” riadózászlóalj és önkéntes egységek, mint a Vannay-zászlóalj és az egyetemi rohamzászlóalj, csendőrök illetve hungarista harccsoportok álltak rendelkezésre.
Kezdetben a szovjetek sem rendelkeztek a támadáshoz elegendő gyalogossal, délen azonban hamar felzárkóztak a gépesített csapatokhoz, így még decemberben elfoglalták Albertfalvát és a Kellenföldi pályaudvar egy részét.
A német hadvezetés december 27-én indított ellentámadást, ami sikerrel foglalta ezt vissza, majd december 29-én újabb sikeres ellentámadásra került sor.
A harcok fő pontja hamarosan a Városmajor lett, mivel ennek ellenőrzése alapvető fontosságú volt Buda ellenőrzéséhez. Ezt a Vannay-zászlóalj katonái igyekeztek minél jobban megerősíteni műszaki akadályokkal, géppuskákkal és páncéltörő kézifegyverekkel, valamint nehézfegyverzettel.
A Széll Kálmán téren tüzérséget állítottak fel támogatásukra.
A január 1-jei támadás kezdeti szovjet sikerei után a Vannay-zászlóalj visszaverte őket, majd ellentámadásban visszafoglalta elvesztett állásait, amit január 19-ig tudtak ezután tartani.
A támadók az év elejére harc nélkül szerezték meg a Rőmaifürdőt, valamint nagyobb harc nélkül Budakalászt és Békásmegyert.
Január 3-án a Mátyás-hegy hétszer is gazdát cserélt, az ezt követő szovjet rohamok azonban január 7-ig nem jártak sikerrel.
Nagy harcok folytak még a Sas-hegy birtoklásáért is, aminek elvesztése esetén kétségessé vált volna Buda védelme, mivel onnan be lehetett látni a környező részeket és oda tüzérségi tüzet irányítani.
Január 20-án támadás indult a Farkasréti temetőben is, ami azonban elakadt, és a január 25-én SS csapatokkal indított ellentámadás visszafoglalta azt.
Pest elfoglalásáig azonban viszonylagos nyugalom volt Budán, a kiürítést követő napokban pedig az áthozott katonák enyhítették az itteni katonai helyzetet, hiszen a befagyott Dunán nem kellett szovjet támadástól tartani.
Január 20-a után a német felmentési kísérletek szovjet csapatokat vontak el, a városban mintegy egyheti nyugalom következett, a város déli részén napokra megszűnt az állandó tüzérségi tűz is.
Addigra Buda 722 háztömbjéből mindösszesen 114 került szovjet kézre.
(ez idáig nem volt közismert)
A német parancsnokság igyekezett ezeket a napokat az arcvonal kiigazítására kihasználni, valamint felkészültek, hogy szükség esetén megpróbálják visszaszerezni a budaőrsi repülőteret az ellátási gondok megszüntetésére.
A január 22-i harcokban Afonyin altábornagy repesztalálattól megsérült, a Budapest csoport parancsnokságát Managorov vette át.
Az elkövetkező napokban lassan újra indultak a szovjet támadások, elkezdték a Sas-hegy bekerítését, valamint elfoglalták a Városmajort. Az előrenyomuló vöröskatonák már kézifegyverekkel is be tudták lőni a Vérmezőt, az utolsó szükségrepülőteret, ahol az utánpótlást hozó vitorlázógépek leszállhattak.
Január 26-án értesült a német parancsnokság a harmadik felmentési kísérlet összeomlásáról, de Pfeffer-Wildenbruch egyelőre nem szánta el magát a kitörésre.
Január 29-én német rohamlövegek fedezete mellett indult magyar ellentámadás a Városmajor visszaszerzésére, de a gyalogság súlyos veszteségeket szenvedett, a fejenként kiosztott 45 puskatöltény hamarosan elfogyott, így a céljukat nem érték el.
Este visszavonulási parancsot kaptak a Margit kőrúthoz, és mivel a védők kettévágása fenyegetett, a délen lévő egységeket a Gellért hegyhez rendelték vissza.
Január 30-án a szovjetek betörtek a Széll Kálmán térre
A , vonalak ezen a részen stabilizálódtak és megindult a harc a Várhegyért.
Felmentési kísérletek
A Konrád-hadművelet január legelején indult német ellentámadás volt.
A szovjet erők 1945. január 1-jén
A , vonalak ezen a részen stabilizálódtak és megindult a harc a Várhegyért.
Felmentési kísérletek
A Konrád-hadművelet január legelején indult német ellentámadás volt.
A Konrad-hadműveletben részt vevő német IV.
SS-páncéloshadtest páncélosereje 1945. január 1-jén
| Pz.IV | Pz.V | Pz.VI | JgPz.IV | JgPz.38t | Rohamlöveg | Összesen |
| 16 db | 29 db | 11 db | 20 db | – | – | 76 db |
| 10 db | 22 db | – | 12 db | – | 4 db | 48 db |
| – | 59 db | – | 20 db | 5 db | – | 84 db |
| 26 db | 110 db | 11 db | 52 db | 5 db | 4 db | 208 db |
A szovjet erők 1945. január 1-jén
| T–34 | ISZ–2 | SZU–76 | SZU–85 | SZU–100 | M4A291 | Összesen |
| 120 db | 19 db | – | 11 db | – | – | 150 db |
| – | – | – | – | 62 db | 184 db | 246 db |
| 35 db | 8 db | – | 11 db | – | – | 54 db |
| 155 db | 27 db | – | 22 db | 62 db | 184 db | 450 db |
Kitörés
A Budán rekedt német-magyar védősereg a tél folyamán kemény ellenállást tanúsított, majd megpróbált kitörni a Várból.
Az akció sikertelennek bizonyult, és óriási emberveszteséggel zárult.
(RÉSZLETESEN A VÉGÉN ELEMEZVE )
Eredmény - következmény
A várost elfoglaló szovjet erők a lakossággal szemben gyakran kíméletlenül léptek fel, számos atrocitást követtek el, melyek közül legjelentősebb a magyar állampolgárok tömegeinek Szovjetunióba hurcolása volt kényszermunka céljából (malenkij robot), valamint a nők ellen elkövetett nagyszámú nemierőszak-eset.
1944. október 8-án, vasárnap hajnalban a kiugrás szempontjából sorsdöntő akció zajlott le Budapesten.
A kiugrási terv egyik kulcsfiguráját, a csapatszemléről a fővárosba visszatérő Bakay Szilárd altábornagyot, a budapesti I. Hadtest parancsnokát, egyben Budapest vezénylő tábornokát Otto Skorzeny és emberei elrabolták és még aznap Mauthausenbe hurcolták. Bakay elrablása nem volt véletlen, a nyilasok szempontjából a legveszélyesebb figura volt a hatalomátvétel útjában.
Így ír erről maga Bakay naplójában ; "Sajnos javaslataimat (a kiugrásra vonatkozóan) már nem tudtam megtenni, - elárultak -. A németek október 8-án hajnalban ½ 5 órakor személyi segédtisztemmel Versényi századossal együtt, mikor gépkocsimból kiléptünk, elraboltak, felvittek a Svábhegyre, a Gestapo parancsnokságra, ahol polgári ruhát húztak reánk s gépkocsin kivittek a Budaörsi repülőtérre, honnan repülőgépen elvittek Bécsbe a Hotel Metropolban levő Gestapo központba, s onnan kihallgatásom után a Mauthausen-i tábor börtönébe szállítottak, egyes zárkába”.
Bakay elhurcolásáról még október 8-án délelőtt értesítették Szálasit, aki egy nappal korábban maga ajánlotta fel Veesenmayernek, hogy kikapcsolja a magyar politikai életből, és az erre vonatkozó tervei már meg is voltak. A hungarista napló megörökítette, hogy:
"[Szálasinak] meggyőződése, hogy már abban az esetben is, ha csak Bakayt sikerül eltávolítani az események színteréről, olyan ütést kap az ellentábor, ami teljesen meg fogja bénítani cselekvőképességében."
Az akciót végül a németek vállalták magára, Szálasiékat kihagyva a végrehajtásból.
A kiugrási terv egyik kulcsfiguráját, a csapatszemléről a fővárosba visszatérő Bakay Szilárd altábornagyot, a budapesti I. Hadtest parancsnokát, egyben Budapest vezénylő tábornokát Otto Skorzeny és emberei elrabolták és még aznap Mauthausenbe hurcolták. Bakay elrablása nem volt véletlen, a nyilasok szempontjából a legveszélyesebb figura volt a hatalomátvétel útjában.
Így ír erről maga Bakay naplójában ; "Sajnos javaslataimat (a kiugrásra vonatkozóan) már nem tudtam megtenni, - elárultak -. A németek október 8-án hajnalban ½ 5 órakor személyi segédtisztemmel Versényi századossal együtt, mikor gépkocsimból kiléptünk, elraboltak, felvittek a Svábhegyre, a Gestapo parancsnokságra, ahol polgári ruhát húztak reánk s gépkocsin kivittek a Budaörsi repülőtérre, honnan repülőgépen elvittek Bécsbe a Hotel Metropolban levő Gestapo központba, s onnan kihallgatásom után a Mauthausen-i tábor börtönébe szállítottak, egyes zárkába”.
Bakay elhurcolásáról még október 8-án délelőtt értesítették Szálasit, aki egy nappal korábban maga ajánlotta fel Veesenmayernek, hogy kikapcsolja a magyar politikai életből, és az erre vonatkozó tervei már meg is voltak. A hungarista napló megörökítette, hogy:
"[Szálasinak] meggyőződése, hogy már abban az esetben is, ha csak Bakayt sikerül eltávolítani az események színteréről, olyan ütést kap az ellentábor, ami teljesen meg fogja bénítani cselekvőképességében."
Az akciót végül a németek vállalták magára, Szálasiékat kihagyva a végrehajtásból.
"Ma délelőtt tudomására hozták PV-nek, hogy október 8-án hajnalban 4,30 h-kor Bakay altábornagyot a Ritz-szálló előtt leütötték, és elhurcolták összes titkos irataival és utasításaival egyetemben; vélemény: a terv végrehajtói állítólag ismeretlenek; bárki is volt és bárki is tervezte, helyesen és rendkívül jó lélektani
pillanatban tette; ezzel a németek hatalmas bizonyító anyag birtokába jutottak, amelynek segítségével a legteljesebben bizonyítható lesz a Kormányzó és cimboraságának a háborúból való kiugrási akarata, szerződésszegése és [a] szövetségesi hűség alattomos megszegése; a belpolitikai helyzet felszámolása most
már valószínűen nagy léptékkel fog megindulni."
Horthy és köre az altábornagy elhurcolásának hírére sürgősen új kormányzóhű katonatiszt keresésébe fog és meg is találják.
Így ír erről Horthy kormányzó menye:
"Azonnal kellett egy megbízható tábornokot találni, és Miklóspapa gyorsan talált is egyet, Aggteleky Béla altábornagy személyében - aki remélhetőleg tud a saját biztonságára vigyázni."
Sajnos Aggteleky altábornagy sem tudott a biztonságára vigyázni, a kiugrás napján saját tisztje, Hindy Iván vezérezredes tartóztatta le.
b
Kitörés
Ungváry Krisztián nyomán átfogalmazva
A Panzer-V harckocsi közkeletű elnevezése a „párduc” volt.
A Retek utca nem tartozik ugyan a legforgalmasabb budapesti utcák közé, de a mellette található Széna tér és Széll Kálmán tér igen.
A Retek utca Budapest ostroma során fontos helyszín volt, mivel a kitörési kísérlet fő irányában feküdt. Régebben is ismert volt több felvétel, amely az itt elpusztult Párduc harckocsit ábrázolja.
Ezek a képek azonban jóval a kitörés után, 1945 márciusában készülhettek. Van, amelyen a harckocsi tornyát már eltávolították, létezik olyan felvétel is, amelyen viszont a teljes harckocsi látható és még az eredeti számozása, illetve a szovjet hadizsákmánygyűjtő különítmény által felfestett fehér azonosítószám is fellelhető.
Az első felvételen a Retek utcai harckocsi látható 1945 márciusában:
A második felvétel a harckocsit a Széll Kálmán térről mutatja 1945. február 12-én reggel.
A környéken ekkor még zajlottak a harcok. Látszik, hogy a jármű is füstöl.
Más forrásból tudható, hogy az itt védekező szovjet 180. lövészhadosztály ide és a Széna tér torkolatába is harckocsiaknákat telepített.
Az sem zárható ki, hogy a mai Auguszt cukrászda előtt egy szovjet páncéltörő ágyú is belelőtt a harckocsiba, illetve a mellette kifelé menekülő lövészpáncélosba.
Megdöbbentő az utcán heverő rengeteg hadianyag – a Fény utca bal oldalán a lomok egy német Maultier szálítójármű maradványait takarják.
A harmadik felvétel a helyszínt délkeletről mutatja. Itt jól látszik a megsemmisült lövészpáncélos is, valamint az hogy a Párduc tornya is találatot kaphatott.
Az is megfigyelhető azonban, hogy a környező házak sem úszták meg az ostromot nyomtalanul. Több helyen belső lakástüzekről árulkodnak az ablakok feletti elszineződés-nyomok.
A negyedik és ötödik felvétel a Széna-tér és a Retek utca torkolatát mutatja.
Itt semmisült meg a második, parancsnoki harckocsi.
Mivel nem sérült meg súlyosan, ezt hamar elvontatták és 1945 márciusában a Dunántúlon már be is vetették a németek ellen.
A felvétel közvetlenül a kitörés után készülhetett.
A Széna tér felé nézve jól látható, hogy a Retek utca déli oldalán álló házak homlokzatát teljesen összelőtték, különösen drámaian látszik ez a cégéren.
Ezzel szemben az északi oldalon álló házak szinte sértetlenek.
A különbség oka az, hogy a szovjet védők is csak a déli oldalon helyezkedtek el és mivel nem akarták egymást lőni, az északi oldal házait üresen hagyták.
Az utcán láthatók még a barikádként kidobált és szétszórt bútordarabok is.
A 4/II. páncélos osztály tisztikarának sorsa;
Az ostromgyűrű bezáródásakor az egységnek még 21 tisztje volt. Ebből csupán négyen (19%) élték túl az ostromot.
A 17 eltűntből egyetlen személynek sem ismert a nyughelye, egyetlennek sem került elő azonosítójegye.
Csontjaik minden bizonnyal ma is ismeretlen tömegsírban nyugszanak a Pilis-hegységben, a Perbáli-medencében vagy a Budai-hegyekben, esetleg a főváros belterületén.
Az eltűntek közül teljes bizonyossággal csak két személy esetében tudták megállapítani az elhalálozást.
Az, hogy 15 eltűnt esetében egyetlen szemtanú sem maradt, aki információt tudott volna adni az érintettek utolsó óráiról, arra utal, hogy a pusztulás nem csak a tisztek, hanem a legénységi állomány soraiban is hasonló nagyságrendű volt.
Különösen megdöbbentő az információk ilyen elképesztő hiánya, ha figyelembe vesszük, hogy mind a túlélők, mind az NSZK különféle szervezetei rengeteg energiát fektettek a háború végén majdnem három millióra dagadt eltűnt népesség sorsának tisztázására.
Az eltűnt személyekről fényképes köteteket állítottak össze, ezekben a katonákat századszintű tábori postaszám, a civileket pedig lakhely szerint tartották nyilván.
Minden fogságból hazatérő személy elé rakták az őt érintő köteteket, illetve felkérték, hogy minden adatot mondjon jegyzőkönyvbe.
Ennek a munkának köszönhetően majdnem egymillió ember sorsát lehetett az 1960-as évekig tisztázni.
A 4. páncélosezred eltűntjeit nyilvántartó kötetben összesen 111 fő adata szerepel…
A tisztikar egyik tagjának, Edmund Horbass hadnagynak születési helye a kárpátaljai Királymező (Königsfeld) község volt – ezzel ő volt az egyedüli eredendően magyar állampolgár az itt tárgyalt katonák között.
A községet a XIX. század közepén ausztriai németek alapították. Horbass volt az itt említettek közül az egyetlen, aki a sztálingrádi csatában is részt vett, 1942. október 13-án a Traktorgyár mellett súlyosan meg is sebesült – kórházi kezelése mentette meg ekkor a hadifogságtól, ami Sztálingrádban az esetek 96 százalékában halálos ítéletet is jelentett.
Az egység parancsnoka és helyettese, Walter Bonnwetsch és Herbert Mittasch századosok minden bizonnyal a két harckocsiban pusztultak el.
Két személy, Hans Laible tartalékos hadnagy és dr. Hans Schlübbers orvos-főhadnagy esetében voltak csak olyan szemtanúk, akik az érintettek haláláról szemtanúként tudtak beszámolni.
Laible az egyetlen, akinek haláláról viszonylag részletesebb adatok maradtak az utókorra. Hermann Rothermer tizedes 1955. január 15-én a hadifogságból visszatérve a következő nyilatkozatot tette róla:
„Az elhunytat zászlósi kinevezésétől kezdve ismertem. A budapesti harcok utolsó napjaiban a szakaszában hírvivő lettem, később pedig géppuskási beosztást kaptam. Február 11-én este tudtuk meg, hogy az éjjel kitörünk a gyűrűből. Erre az akcióra a mi szakaszunk Laible hadnagy vezetésével készült és indult a parancsolt gyülekezési pontra.
Még az utolsó előkészületek alatt, amelyekre a katonákkal zsúfolásig megtöltött utcán került sor, csapott le a tragikus végzet.
Az orosz gránátvetők tűzrajtaütése után semmit sem lehetett hallani, csak segélykiáltásokat, illetve, ha szabad így mondanom, a bajtársak könyörgését a kegyelemlövésért.
A testileg és morálisan rendkívül megroppant csapatban ettől kezdve nem maradt tartás.
A tűzcsapás során a mi hadnagyunk is összerogyott. Az utcáról a járdásra vittük, hogy az esetleg utánunk jövő járművek ne tiporják szét. Egyenruhája rongyokban lógott, és melléből vér bugyogott. Abban a percben, amikor mellette álltam, nem mutatott életjelt, és a sötétségben nem lehetett megállapítani a sebesülés pontos jellegét. Annak érdekében, hogy megmeneküljünk a tűzcsapásoktól, a házakba húzódtunk vissza, ott gondoztuk a sebesültjeinket, amennyire csak lehetett. Amikor nem sokkal később megjött az áttörési parancs, arra kényszerültünk, hogy a sebesülteket visszahagyjuk. A,a ház előtt a járdán még úgy feküdt a mi hadnagyunk, ahogyan korábban hagytuk.
Jómagam február 12-én reggel orosz fogságba estem.
A gyűjtőtáborban egységem több bajtársával beszéltem, akik szintén látták hadnagyunkat fekve. Ennek alapján azt gondolom, hogy nyugodtan állíthatom halálának beálltát és nem beszélhetünk arról, hogy az akkori idegességünkben ott hagytunk egy élőt a halottak között.”
Kétségbeesett szülei nem akarták elhinni a haláláról szóló beszámolót: „Fiunk kiváló matematikus volt, a müncheni Technische Universität hallgatójaként repülőmérnök akart lenni. Amennyiben élve esett volna az oroszok kezébe akkor nagyon is valószínű, hogy őt valamilyen üzemben alkalmazzák” – írták az eltűntekkel foglalkozó hivatalnak.
Budapest ostrománál csak a kitörési kísérletben annyian vesztek oda, mint a mohácsi csatában.
Az egész második világháború egyik legvéresebb katonai akciójáról van szó: kevesebb mint öt nap alatt húszezer katona pusztult el, ugyanennyién estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerült.
Összehasonlításul: az 1944-es normandiai partraszállás során a szövetségesek számára legvéresebb veszteségek az Omaha-partszakaszon keletkeztek, de a halott, sebesült és eltűnt katonák száma nem haladta meg az ötezer főt.
Ehhez képest az Omaha-partszakasz az amerikai kollektív emlékezet kultúra integráns része, míg a kitörés eseményei egyáltalán nem szerepelnek a német köztudatban, és sokáig Magyarországon sem kaptak különösebb figyelmet.
Pedig az áldozatok ugyan német egyenruhában harcoltak, de igen jelentős részük kényszersorozott magyarországi német volt.
Kertész Imrét idézve: nem az ő sorsuk volt, de ők élték át azt, amit a fényképek mutatnak.
Haláluk elsődleges felelőse az a lelkiismeretlen katonai vezetés, amely nyilvánvalóan öngyilkos vállalkozásba hajszolta őket – megszegve így ráadásul Hitler kitartási parancsát is.
Azok a német és magyar csapattöredékek, amelyek nem vettek részt a kitörésben, többé-kevésbé rendezett módon hadifogságba kerülhettek, és csak azokat a katonákat fenyegette a lemészárlás veszélye, akik súlyosan sebesültek voltak.
(ez idáig nem volt ismert)
,Azoknak, akik a kitörés során estek fogságba, az esetek döntő részében nem volt kegyelem.
Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a budapesti német csapatok parancsnoka katonailag teljesen értelmetlen utasítása a német félnek semmilyen előnyt, a szovjetnek semmilyen hátrányt nem okozott.
Legfontosabb következménye mintegy húszezer özvegy és árva, akik, illetve akiknek leszármazottai zömmel még ma sem tudhatják, hogy az értelmetlen hadműveletbe belehajszolt rokon ma hol nyugszik.
A politika képviselői előtt több út is volt/van/lesz a történtek irányába.
Először is: a hallgatásé
Azután: hősiességet és parancsteljesítést is emlegethetnek
– amivel valójában meggyalázzák az értelmetlenül elpusztultak emlékét.
(ez idáig nem volt kimondható)
– amivel valójában meggyalázzák az értelmetlenül elpusztultak emlékét.
(ez idáig nem volt kimondható)
Vagy: gyászolhatnak.
Míg az első kettőre bőséggel találni példát, a harmadikkal máig adós a politikai közbeszéd.
Pedig nem lehetetlen a feladat.
------------------------------
Budai Önkéntes Ezred:
Az 1945. jan.20-i fegyverszüneti egyezmény alapján a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnokság engedélyével önként jelentkezett magyar katonákból szervezett önálló századok együttes neve.
Az önkéntesek átállások után, hadifogságból jelentkeztek.
Az egyetlen magyar. katonai egység, amely a szovjet haderő oldalán részt vett a német csapatok elleni fegyveres harcban.
1945. febr.12-én a Budán harcolt századokból alakult meg Variházy Oszkár alez. parancsnokságával.
Ezek századok elsősorban a szovjet Budapesti csoport 180., 297., 320.löv. hadosztálya és 83.tengerészgy.dd. kötelékében részt vettek a Déli pályaudvar, a Gellért-hegy, a Budai Vár és más objektumok ostromában, valamint az ún”.kitörési kísérlet „meghiúsításában.
(ez utóbbiról nem volt szabad beszélni)
A harcok során kb. 600 hősi halottat vesztettek az utólagos nyilvántartás szerint -amelyek száma a mai napra 793-ra módosult.
Az önkéntesek jelzése: vörös szalag a sapkán és a hajtókán, fehér vagy vörös a bal karon, az előbbi szd-számmal. (bonyolult, mert nem egymás után következtek a számok)
Harcukat/szerepüket elismerte a szovjet hadvezetés - és a főváros felszabadításakor a Budai-várra a szovjet zászló mellé kitűzésre került a magyar zászló is.
Febr.15-én az összes századot 2534 fővel Kelenvölgyben vonták össze, ahol egy ezred felállításával 5 zászlóaljban 20 századot szerveztek belőlük.
Febr.16-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a az ezredet átadta az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak, amely azt Jászberénybe, az 1.gy. ho. szervezési központjába irányította.
Tagjai nagyobb része ennek kötelékében indult el ápr. 28-án Ausztriába hdm-i területre, ahol az európai háború befejeződése miatt a harcokba már nem kapcsolódott be.
Az ezred különböző átszervezések után részt vett az ország újjáépítésében.
Variházy Oszkár először ismert és megbecsült parancsnok volt - később háttérbe került és 1959-ben halt meg nyugállományú vezérőrnagyként..
Emlékük Szabó Iván szobrászművész és Jurcsik Károly építész Vérmezőn álló bronz emlékműve is őrzi (1967).
Képek Budapest ostromáról
Forrás: Ungváry Krisztián
2020.-Index
"Szerkesztve"
Képek Budapest ostromáról szovjet csapatok
MTI- Fortepan - MTVA - arcanum archívum
Budapest felszabadítása Szovjet fotós szemévelá
Forrás:
Jevgenyij Khaldei (Ukrán születésű-Hires Szovjet-TASSZ - most tiltott)
MAMM/MDF - Russia Beyond
Parlament
Romos Duna-part
Utcai harc
Utcai harc
Emberek a romok között
Beállított kép
Égő ház előtt is beszélnek az emberek
Felállított őr
Magyar nővérek mentik a sebesülteket
Elsőnek vidáman bevonuló szovjet katonák
Pontonhíd megépülésére vár a lakosság
Szovjet zászló a Magyar Parlamenten
Elmaradhatatlan harmonikás tánc
Kossuth szobor előtt napoznak a városi lakók
Harckocsi akasztók a Dunaparton
Szovjet katona és magyar lakosság beszélget
Budapest - utána
MTI - Fortepan - MTVA - arcanum archívum
Budapest újjáéled
MTI - Fortepan - MTVA - arcanum archívum
%20(1).jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése