A;KITÖRÉS; valósága(?)

Összeállította/Szerkesztette: Borsi Miklós













Forrás:

- internet

- wikipedia

- media

- Juhász János Juci'ba

- Fortepan archívum

- MTI archívum

- MTVA archívum

- arcanum.hu

- Magyar magán fotók

- Szovjet/Orosz magán fotók

- Ungváry Krisztián blog

- Az Orosz Védelmi Minisztérium Központi Irattára (Centralnij Arhiv Minyisztyersztva Oboroni Rosszijszkoj Fegyeraciji, a továbbiakban CAMO) .

- Eckler Tamás blog

- Falanszter blog

A budapesti csata hadművelet-sorozata

1944. október 29. —1945. február 16.

Szakaszolás és időpont	Végrehajtó  (támadó) alakulatok	Végrehajtandó (támadó) feladat	Meghatározó jelleg	Eredmény
1. 1944. X. 29.—XI. 04.	Szovjet 46. hds.,  2. és 4.  gárda- g.hdt. (2. Ukrán Front)	Budapest menetből való bevétele I. szovjet kísérlet Budapest ellen)	Páncélos- gépesített	A gyors  terület- nyereséget  leszámítva, szovjet  kudarc
2. 1944. XI. 06—18.	Szovjet 53. hds. (2. Ukrán Front)	Budapest  észak- észak- keletről és  délről  frontális támadással történő  elfoglalása,  valamint Észak- Magyarország birtokbavétele (II. szovjet  kísérlet  Budapest ellen)	Össz- fegyvernemi	Részben sikeres de a  támadás üteme elmaradt  a várttól, és a kitűzött cél nem valósul meg
1944. XI. 06—24.	Szovjet 27. hds. (2. Ukrán Front
1944. XI. 11—27.	Szovjet  7. gárda- hds., 2. és 4.  gárda- g.hdt., 1. gárda volt Plijev  lov.-g.  csop. (2. Ukrán Front)
3. 1944. XI. 29.—XII. 09.	Szovjet 27. hds.,  40. hds., majd 7.gárda hds.,  6. gárda- hk.hds., Plijev lov.-g.  csop. (2. Ukrán Front)	Budapest  körülzárása északról és  nyugatról,  valamint a  Börzsöny hegység elérése (III. szovjet kísérlet  Budapest ellen)	Össz- fegyvernemi, majd páncélos- gépesített	Részben sikeres, de a támadás üteme itt is a  vártnál lassúbb, és a körülzárás nem valósult meg
1944. XII. 04—10.	Szovjet 46. hds. (2., majd 3. Ukrán  Front)	Átkelés a Duna  nyugati  partjára  a Margit- vonal  áttörése  (a III. szovjet  kísérlet része)	Össz- fegyvernemi	Az átkelés hatalmas  veszteséggel megvalósul,  de a Margit-vonal áttörése  kudarcba  fullad
4. 1944. XII. 10—15.	Szovjet 7. gárda hds. (2. Ukrán Front)	Az Attila-I  vonal áttörési kísérlete	Össz - fegyvernemi	Sikertelen
185. 1944. XII. 20—28.	Szovjet 7. gárda hds. 6. gárda- hk.hds. részei (2. Ukrán Front)	Budapest  bekerítése északról és  „a siker  kifejlesztése”  Nyitra felé  (IV. szovjet  kísérlet  Budapest ellen)	Össz- fegyvernemi (Szf.ár körül és a Garam— Ipoly  közén páncélos- gépesített: I.szf.ári páncélosütközet, I. garami páncélos- ütközet)	Sikeres, kivéve a „siker kifejlesztését”
1944. XII. 20—26.	Szovjet 4. gárda-,  46. hds. (3. Ukrán Front)	Budapest  bekerítése délnyugatról (IV. szovjet kísérlet része)
1944. XII. 24—28.	Szovjet 23. és 37. löv.hdt, 2. gárda- g.hdt. (3. Ukrán  Front)	Budapest nyugati (budai) részének  elfoglalása  (IV. szovjet kísérlet része)		Kisebb  részben sikeres
5/a. 1944. XII. 27.—1945. I. 01.	Szovjet 18. önálló, 30. löv.hdt., román 7. hdt. (2. Ukrán  Front)	Szoros  felzárkózás a pesti hídfőre	Össz- fegyvernemi	Sikeres
6. 1945. I. 01—12.	Német IV. SS- pc.hdt, III. pc.hdt.	A Budapest és Vértes hegység között lévő szovjet erők megsemmisítése, a fővárossal való összeköttetés  visszaállítása, majd a  Margit-vonal  Balaton és  Duna közötti szakaszának  visszaszerzése („Konrad”)	Páncélos- gépesített	Kezdeti eredmények után sikertelen, bár a szovjeteknek súlyos veszteséget okoz
6/a. 1945. I. 01.—09.	Szovjet 18. önálló, 30. löv.hdt., román  7. hdt. (2. Ukrán Front)	Pest külső  kerületeinek elfoglalása	Össz- fegyvernemi  helységharc	Nagy veszteségek mellett  sikeres
6/b. 1944. I. 06—10.	Szovjet 7. gárdahds., 6. gárda- hk.hds. (2. Ukrán Front)	Komárom elfoglalása és a Nyitra vonalának  elérése, a Balck- seregcsop.  hátának  veszélyeztetése	Páncélos- gépesített (II. garami páncélos- ütközet)	Kezdeti  sikerek  után  elakad, jelentős szovjet veszteségek
6/c. 1945. I. 07—12.	Német III. pc.hdt. I. lov.hdt., IV-SS-pc.hdt.	Kisegítő csapás  a „Konrad” céljainak megvalósítására  („Konrad” 2)	Páncélos- gépesített  (II. szf.vári  páncélos- ütközet)	Sikertelen, bár jelentős szovjet veszte- ségeket okoz
197. 1945. I. 09—15.	Szovjet 18. önálló, 30. löv.hdt., román 7.  hdt. (2. Ukrán Front)	Pest elfoglalása a Nagykörút  vonaláig	Össz- fegyvernemi helységharc	Sikeres, de súlyos veszte- séggel  jár mindkét  részről
7/a. 1945. I. 16—18.	Szovjet 18. önálló és 30.  löv.hdt. (2. Ukrán Front)	Pest belső  területeinek elfoglalása	Össz- fegyvernemi  helységharc	Sikeres
8. 1945. I. 18—26.	Német IV. SS- pc.hdt.,  III. pc.hdt.	A Duna és a  Vértes hegység között  lévő szovjet erők  kettévágása és a Budapesttel való kapcsolat  helyreállítása („Konrad” 3)	Páncélos- gépesített (III. szf.vári páncélos- ütközet első  szakasza)	Kezdetben sikeres Szf.vár vissza- foglalása), de a  bevetett  erők kevésnek bizonyulnak
8/a. 1945. I. 19—30.	Szovjet 37., 75.  löv.hdt. (3. Ukrán Front)	Buda külső területének elfoglalása	Össz- fegyvernemi  helységharc	Sikeres, de a  szovjet veszteség sokszorosa  a védőkének
8/b. 1945. I. 27.—II. 16.	Szovjet  18., 23.  hk.hdt., 104., 133.  löv.hdt.  (3. Ukrán Front)	Kétirányú  ellencsapás Velencei-tó északkeleti és délkeleti térségében	Páncélos- gépesített (III. szf.vári páncélos- ütközet második  szakasza)	Sikeres, de a szovjetek Szf.várt  nem tudják vissza foglalni, és igen súlyos veszte- ségeket szen- vednek
9. 1945. II. 11.	Német  IX. SS- hgy.hdt., magyar  I. hdt.  részei	Kitörési kísérlet Budapestről	Összfegyvernemi helységharc	Sikertelen, a kitörőknek csupán töredéke éri el a német vonalakat
9/a. 1945. II. 11—16.	Szovjet 18. önálló, 37., 75.  löv.hdt.	A kitörés elhárítása, a maradék  támpontok felszámolása, budai hegyek  átfésülése	Össz - fegyvernemi helységharc és erdei harc	Sikeres

A BUDAPESTEN BEKERÍTETT MAGYAR ALAKULATOK

— M. kir. 10. honvéd gyaloghadosztály [7 500 fő]

— M. kir. 12. honvéd tartalékhadosztály [4 000 fő]

— M. kir. 1. honvéd páncéloshadosztály részei [5 000 fő]

— M. kir. 1. honvéd huszárhadosztály részei [1 000 fő]

— Billnitzer-csoport (M. kir. 1., 6., 7., 10., 13., 16., és 24. rohamtüzérosztály részei) [2 000 fő]

— Kozma-csoport (Budapesti légvédelmi tüzércsoport: a m. kir. I., 201., 204., 206., 207., 208. légvédelmi tüzérosztály részei, 52. önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúszászlóalj) [2 000 fő]

— Budapest-őrzászlóalj [800 fő]

— 1. és 2. egyetemi rohamzászlóalj [1 000 fő]

— Műszaki csapatrészek (M. kir. VIII., IX. utászzászlóalj, IV. utászzászlóalj részei, VI/2. utászszázad, VII/2., IX/1., 110., 112., 153. kerékpáros utászszázad, VII., VIII. tábori pótutászszázad, 72/101., 72/106. nagyfeszültségű villamos akadályszázad, 134., 138., 401., 404. hadihídoszlop, I/1., I/2., III/1., III/2. honi építőszázad, 101., 102. rohamcsónakszázad, 201., 202., 203. különleges műszaki zászlóalj, 102. fogatolt vegyiharc-zászlóalj, 101. helyreállító zászlóalj, 101., 102., 104. vasútépítő zászlóalj, 107., 110., 111. vasútépítő század, 101., 109. üzemszázad, 104. vasútépítő szeroszlop, 101. fővezérség-közvetlen villamos üzemszakasz) [7 000 fő]

— Öt csendőrzászlóalj (besztercei, galántai, pécsi, székelyudvarhelyi, zilahi) [3 240 fő]

— Rendőr-rohamzászlóalj [1 630 fő]

— Vannay-zászlóalj [638 fő]

— Budapest I., II. rohamzászlóalj [1 000 fő]

— Budapest karhatalmi zászlóalj [300 fő]

— Különböző Budapesten szervezett harccsoportok (Berend-, Korányi-, Déri-, Morlin- és Viharos-féle harccsoportok) [2 000 fő]

— Budapesten rekedt tüzéralosztályok (12 különféle üteg) [500 fő]

— Budapesti honvéd intézetek és vonatalakulatok [3 000 fő]

— Hungarista harccsoportok [1 500 fő]

— Kisegítő karhatalmi (KISKA) alakulatok (a harcokban alig vettek részt) [7 000 fő]

A magyar erők összesített élelmezési létszáma: kb. 51 100 fő.

A BUDAPESTEN BEKERÍTETT NÉMET ALAKULATOK

— 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály [kb. 8 000 fő]

— 22. „Maria Theresia” SS-önkéntes lovashadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [11 345 fő]

— 13. páncéloshadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [4 983 fő]

— „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály részei (néhány alakulata a bekerítésen kívül) [7 255 fő]

— 271. népi gránátoshadosztály kisebb részei [kb. 1 000 fő]

— 1. SS-rendőrezred [kb. 700 fő]

21— 12. SS-rendőr páncélosszázad [kb. 100 fő]

— 12. légvédelmi rohamezred [kb. 1 000 fő]

— 40/I. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 500 fő]

— 573. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 200 fő]

— Bataillon Europa (Európa-zászlóalj) [kb. 300 fő]

— Különböző harccsoportok [kb. 1 500 fő]

— Bataillon z.b.V.500 (500. különleges zászlóalj) [kb. 200 fő]

— Egyéb német csapattöredékek [kb. 2500]

— Az SS IX. hegyihadtestének közvetlen alakulatai [kb. 1 500 fő]

Német erők összesített élelmezési létszáma: kb. 41 080 fő.

Magyar és német erők összesített becsült élelmezési létszáma:

kb. 92 200 fő.


Bevethető német páncélosok a garami páncélosütközet kezdetén

 (1944. december 20.)

Alakulat	Pz.IV	Pz.V	JgPz.IV	Pz.IVL	Rohamlöveg	JgPz.38t	Összesen
3. pc.ho.	–	–	17 db	13 db	10 db	–	40 db
6. pc.ho.	30 (+15 db84)	6 db85	13 db	–	–	–	64 db
8. pc.ho.	8 db	–	6 db	–	–	8 db	22 db
Összesen	53 db	6 db	36 db	13 db	10 db	8 db	126 db
Százalékos arány	42%	4,8%	28,5%	10,4%	7,9%	6,4%	100%

A BUDAPESTET TÁMADÓ SZOVJET ÉS ROMÁN ALAKULATOK 1945. JANUÁR KÖZEPÉN

Pesti oldal (2. Ukrán Front 7. gárdahadserege)

— 30. lövészhadtest (25. gárda-, 151., 155. lövészhadosztály)

— Román 7. hadtest (2., 19. gyaloghadosztály, 9. lovashadosztály)

— 18. önálló lövészhadtest (66. gárda-, 68. gárda-, 297., 317. lövészhadosztály)

A pesti oldalon harcoló szovjet és román alakulatok összesített élelmezési létszáma megerősítő alakulataikkal együtt 1945. január 1-jén: 66 900 fő.

Budai oldal (3. Ukrán Front 46. hadserege)

— 75. lövészhadtest (109., 113., 180. lövészhadosztály)

— 37. lövészhadtest (108. gárda-, 326., 320. lövészhadosztály) [január 20-tól e hadtest alárendeltségében a 83. tengerészdandár is]

A budai oldalon harcoló szovjet alakulatok összesített becsült élelmezési létszáma megerősítő alakulataikkal együtt: kb. 60 000 fő

MEGERŐSÍTŐ ERŐK

— 36. és 25. (?) önálló gárda-lövészhadosztályok

— 37. gárda-harckocsidandár

— 30. gárda-nehézharckocsi-ezred

— 1505. rohamlöveg-ezred

— 12. és 14. műszaki dandár

— 5. áttörő tüzérhadosztály

— 5. légvédelmi tüzérhadosztály

— 105. önálló nehéztarackos tüzérosztály

— 22. önálló páncéltörő tüzérdandár

— 152. önálló ágyús tüzérdandár

— 7. áttörő tüzérhadosztály

— 114. önálló nehézaknavetős dandár

— 90. önálló nehéztarackos tüzérdandár

Egyéb megerősítő csapatok élelmezési létszáma: kb. 30 000 fő.

A támadó szovjet—román csoportosítás összesített becsült élelmezési létszáma: kb. 157 000 fő.

A Konrad-hadművelet támadási sávja mögött elhelyezkedő szovjet harckocsizó és  gépesített erők 1945. január 1-jén

Alakulat	T–34	ISZ–2	SZU–76	SZU–85	SZU–100	M4	Összesen
18. hk.hdt.	120 db	19 db	–	11 db	–	–	150 db
1. gd.-g. hdt.	–	–	–	–	62 db	184 db	246 db
2. gd.-g. hdt.	35 db	8 db	–	11 db	–	–	54 db
Összesen	155 db	27 db	–	22 db	62 db	184 db	450 db

A Konrad-hadműveletben részt vevő német IV. SS-páncéloshadtest páncélosereje 1945. január 1-jén

Alakulat	Pz.IV	Pz.V	Pz.VI	JgPz.IV	JgPz.38t	Rohamlöveg	Összesen
3. SS-pc.ho.	16 db	29 db	11 db	20 db	–	–	76 db
5. SS-pc.ho.	10 db	22 db	–	12 db	–	4 db	48 db
Gruppe Pape	–	59 db	–	20 db	5 db	–	84 db
Összesen	26 db	110 db	11 db	52 db	5 db	4 db	208 db

Felmentési kísérletek

A Konrád-hadművelet január legelején indult német ellentámadás volt.


                     A szovjet erők 1945. január 1-jén

Alakulat	T–34	ISZ–2	SZU–76	SZU–85	SZU–100	M4A291	Összesen
18. hk.hdt.	120 db	19 db	–	11 db	–	–	150 db
1. gd.-g. hdt.	–	–	–	–	62 db	184 db	246 db
2. gd.-g. hdt.	35 db	8 db	–	11 db	–	–	54 db
Összesen	155 db	27 db	–	22 db	62 db	184 db	450 db

A szovjet csapatok hadrendje

 Sajátos módon a pesti és a budai oldal ostromát nem egy parancsnokság felügyelte. 

Míg a pesti oldalon a 18. önálló gárdalövészhadtest törzse vette át az összes ostromló csapat feletti parancsnokságot, 

addig a budai oldalon a harcvezetés a 46. hadsereg feladata maradt 1945. január 18-ig. Január 11-én a 18. gárda-lövészhadtest törzséből hozták létre a „Budapesti Csoportot” (koordinálva a légierő és a Dunai Flottilla akcióit is), de ez a csoport továbbra is csak a pesti oldal hadműveleteiért volt felelős. A pesti oldal elfoglalását követően, amikor a 18. önálló gárda-lövészhadtest

Budára települt, vette át a harcvezetést a 46. hadseregtől.
















A Budát ostromló erők közvetlen alakulatai

Hangsúlyozni kell, hogy a fenti hadrend csak a közvetlenül a városostromban érintett „Budapesti Csoport” erőit tünteti fel (ráadásul biztos, hogy nem teljes körben).

Az ekkor még csak századszinten létező, átállt magyar honvédekből felállított budai önkénteseket külön nem említjük, mivel ezeket az egyes lövészhadosztályokhoz osztották be.
Február 11-én azok létszáma akik hadrafoghatóak voltak, még nem haladhatta meg az ezer főt.

A 46. hadsereg illetve a 2. és a 3. Ukrán Front további jelentős tartalékokkal is rendelkezett, amelyek egy részét a kitörés elhárítására is bevetette (lásd 5. térképmelléklet):



Amint látható, a kitörés sávjában mélységben is komoly erők állomásoztak – és azokról a hadosztályokról még nem is beszéltünk, amelyek a 2. és a 3. Ukrán Front egyéb tartalékait jelentették.


                           Összesítve
A szovjet vezetés legalább 91500 katonát tudott mozgósítani a kitörőkkel szemben.

Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, a Budát védő erők főparancsnoka saját rádiójelentése szerint 14300 ép és 9600 sebesült német katonát tudott szembeállítani.

A rádiótáviratában említett 20000 magyar katona fiktív számnak tekinthető, amit az is igazol, hogy sem a kitöréssel kapcsolatos sírokban, sem az átjutottak között nem található sok magyar katona.
A magyarok többsége végre sem hajtotta a kitörési parancsot, illetve az első adandó alkalommal elbújt.
A kitörésben legfeljebb ezer magyar katona vehetett részt, de többségük a szovjet ellenállást megtapasztalva hamar beszüntette a harcot.
E egyetlen olyan magyar harccsoportot sem sikerült azonosítani, amelynek 150 főnél nagyobb létszáma lett volna.

Február 11-én este a 12. tartalékhadosztály, az 1. páncéloshadosztály, a Budapest Őrzászlóalj, az Egyetemi Rohamzászlóalj, a Vannay-rohamzászlóalj harccsoportjai kb. 50-150 fővel rendelkezhettek.

A hadtestközvetlen egységek közül a műszaki és tüzéralakulatok a német kitörési terv szerint is csak a kitörő erők harmadik, harcfeladatot nem kapó csoportjába soroltak be.
A 10. gyaloghadosztályból csupán egy tüzérosztály állt rendelkezésre, de ez az egység sem vett részt tényleges harcokban.

A szovjet „Budapesti Csoport” tervei - reakciói a kitörés kapcsán

A szovjet fél nyilvánvalóan számolt a védők kitörésével

A rendelkezésre álló iratokban nincsen nyoma annak, hogy a szovjet fél a kitörés tervezett pontos idejéről előre értesült volna (lásd 4. térképmellékelt).

Ez egyébként amúgy sem lett volna lehetséges, hiszen Pfeffer-Wildenbruch a kérdésről eleve csak február 11-én délelőtt döntött és ezt a döntését csak a kora délutáni órákban tudták meg a csapatok. Az esetleges elhárító akciók szervezésére a szovjet vezetésnek tehát akkor is csak órái maradtak volna, ha rendelkeztek volna kémekkel a német vagy magyar parancsnokságok valamelyikében.

A „Budapesti Csoport” február 11-i intézkedései között 18 óra előtt csak egy olyan található, amely a kitörés elhárításával hozható kapcsolatba.
A nap folyamán ugyanis elrendelték a 337. lövészhadosztály átcsoportosítását Budafokról a Vérhalom tér térségébe valószínűen közép távú feladatokra.

Az alakulatnak másnap reggel négyre kellett ide beérkeznie.

A 18. gárda-lövészhadtest hadinaplójában indoklásként annyi szerepel csupán, hogy az átcsoportosítást azért rendelték el, mert az ellenség „több szakaszon is aktív harctevékenységbe kezdett, hogy letapogassa erőinket.

 A 180. lövészhadosztály parancsnokának parancsa:
„Minden valószínűség szerint, az ellenség bekerített csapatai meg fogják kísérelni a kivonulást Budapestről az éjjel során.
Megparancsolom…”

 Az 52. tarackos dandár törzsfőnökének parancsa:
„A foglyok elmondásai alapján, a Budapest város jobb partján bekerített ellenség szándékozik kijönni a bekerítésből. Ezen kísérletet megakadályozandó, a dandárparancsok megparancsolja…”

Az elvi felkészülésre más jelek is mutatnak. 

A 180. lövészhadosztály anyagaiban megtalálható egy vázlat a hadosztály vonalában és annak mélységében létesített akadályokról

(lásd 1. térképmelléklet). Ez a Széll Kálmán tér-Mechwart-liget közötti arcvonalszakaszt jelentette.

A Budapesti Csoport Budán belül alapvetően három védelmi terepszakaszt alakított ki a kitörés elhárítására. 

Az első maga az arcvonal és a mögötte található 500 méter mélységű
terület volt. 

A második védelmi terepszakaszt az egy kilométeres mélységben települt közvetlen egységek és parancsnokságok jelentették. 

A harmadik védelmi terepszakaszt pedig a Buda nyugati határánál illetve a Hűvösvölgyben állomásozó NKVD egységek adták. 

A védelmet támogatta két T-34 harckocsikkal felszerelt század is.

A budai részek beépítettsége ekkoriban sokkal csekélyebb mértékű volt, mint manapság, ami azt is jelenti hogy a kertek között könnyebben lehetett haladni. A budai villanegyed házainak jelentős részében nem tartózkodtak szovjetkatonák – akik pedig ott voltak, minden jel szerint nem voltak túlságosan előkészítve a kitörés elhárítására.

. A 2. Ukrán Front hadinaplója utal arra, hogy még az események előtt elrendelték a 337. lövészhadosztály átcsoportosítását, azonban arról nem ír, hogy ezt miért tették.
Tekintettel arra, hogy február 9-10 között a védők a katlan déli részét teljesen feladták, mindenképp nyilvánvaló volt, hogy az ostrom vége már csak egy-két nap kérdése, hiszen a védőkörlet gyakorlatilag az I. kerületre szűkült le, illetve a szovjet fél is tisztában volt a védők hamarosan elfogyó készleteinek problémájával.
Így nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy a szovjet fél a kitörés elhárítására  készüljön fel.
Egy információ utal a szovjet iratokban a kitörés előkészítésére, nevezetesen az, hogy február 11. folyamán feltűnően sok „vlaszovista” átszivárgását figyelték meg a Margit körút térségében és a 18. gárda-lövészhadtest naplójának értékelése szerint ez már a kitörés előkészítésére, mélységi felderítés céljával történt.

  A 109. nagy hatóerejű nehéz tüzérdandár hadinaplója egy 
elfogott „vlaszovistát” említ, akinek vallomása szerint további hét személy ment át a Margit körútnál húzódó arcvonalon február 10-én éjjel.

A 2. Ukrán Front olyan bőségben rendelkezett tartalékokkal, hogy minden elképzelhető forgatókönyvre be tudta biztosítani magát.

Így a kitörés hírére a Duna keleti partjáról Pomáz-Budakalász térségébe rendelte a 78. lövészhadosztályt valamint a 10. gárdalovashadosztályt is, amelynek Izbég -Szentendre magasságába kellett előrenyomulni.
Ezzel a kitörés esetleges északi irányát is hermetikusan lezárhatta.29 Budakeszire pedig a 22. páncéltörő dandár érkezett be reggel 7 és dél között, arra az esetre, ha esetleg harckocsik törnének át a védvonalon.

Utóbbi intézkedés feleslegesnek bizonyult.

Az a néhány páncélozott jármű, amely a rombolási parancs ellenére mégis részt vett a kitörésben, alig néhány száz métert tudott megtenni.

A legmesszebb egy Pz IV. páncélvadász jutott, ezt a Szent János Kórház előtt lőtték ki. A 13. páncéloshadosztály egyik Panther harckocsiját a Fény utca-Retek utca torkolatánál lőtték ki az Auguszt-cukrászda előtti kertből (mellette ugyanott egy lövészpáncélos is
elpusztult), egy másik harckocsi már a Retek utca és a Széna tér torkolatában vált harcképtelenné (feltehetően harckocsiakna szakította el a lánctalpát). Egy másik Panther, amelyik a Déli-pályaudvar előttről indult, a Városmajor utcában égett ki.

Érdekes módon a 18. lövészhadtest hadinaplója a kitörés megindítását 11-én este tízre (moszkvai idő szerint éjfélre) teszi, holott az már este nyolckor megindult.                  

A Panzer-V harckocsi közkeletű elnevezése a „párduc” volt.

A Retek utca nem tartozik ugyan a legforgalmasabb budapesti utcák közé, de a mellette található Széna tér és Széll Kálmán tér igen.

A Retek utca Budapest ostroma során fontos helyszín volt, mivel a kitörési kísérlet fő irányában feküdt. Régebben is ismert volt több felvétel, amely az itt elpusztult Párduc harckocsit ábrázolja.
Ezek a képek azonban jóval a kitörés után, 1945 márciusában készülhettek. Van, amelyen a harckocsi tornyát már eltávolították, létezik olyan felvétel is, amelyen viszont a teljes harckocsi látható és még az eredeti számozása, illetve a szovjet hadizsákmánygyűjtő különítmény által felfestett fehér azonosítószám is fellelhető.

Az első felvételen a Retek utcai harckocsi látható 1945 márciusában:



A második felvétel a harckocsit a Széll Kálmán térről mutatja 1945. február 12-én reggel.
A környéken ekkor még zajlottak a harcok. Látszik, hogy a jármű is füstöl.
Más forrásból tudható, hogy az itt védekező szovjet 180. lövészhadosztály ide és a Széna tér torkolatába is harckocsiaknákat telepített.
Az sem zárható ki, hogy a mai Auguszt cukrászda előtt egy szovjet páncéltörő ágyú is belelőtt a harckocsiba, illetve a mellette kifelé menekülő lövészpáncélosba.
Megdöbbentő az utcán heverő rengeteg hadianyag – a Fény utca bal oldalán a lomok egy német Maultier szálítójármű maradványait takarják.



A harmadik felvétel a helyszínt délkeletről mutatja. Itt jól látszik a megsemmisült lövészpáncélos is, valamint az hogy a Párduc tornya is találatot kaphatott.
Az is megfigyelhető azonban, hogy a környező házak sem úszták meg az ostromot nyomtalanul. Több helyen belső lakástüzekről árulkodnak az ablakok feletti elszineződés-nyomok.



A negyedik és ötödik felvétel a Széna-tér és a Retek utca torkolatát mutatja.
Itt semmisült meg a második, parancsnoki harckocsi.
Mivel nem sérült meg súlyosan, ezt hamar elvontatták és 1945 márciusában a Dunántúlon már be is vetették a németek ellen.
 A felvétel közvetlenül a kitörés után készülhetett.

A Széna tér felé nézve jól látható, hogy a Retek utca déli oldalán álló házak homlokzatát teljesen összelőtték, különösen drámaian látszik ez a cégéren.

Ezzel szemben az északi oldalon álló házak szinte sértetlenek.
 A különbség oka az, hogy a szovjet védők is csak a déli oldalon helyezkedtek el és mivel nem akarták egymást lőni, az északi oldal házait üresen hagyták.
Az utcán láthatók még a barikádként kidobált és szétszórt bútordarabok is.

1945. febr.12-én a Budán harcolt századokból alakult meg Variházy Oszkár alez. parancsnokságával.


Ezek századok elsősorban a szovjet Budapesti csoport 180., 297., 320.löv. hadosztálya és 83.tengerészgy.dd. kötelékében részt vettek a Déli pályaudvar, a Gellért-hegy, a Budai Vár és más objektumok ostromában, valamint az ún”.kitörési kísérlet „meghiúsításában.
(ez utóbbiról nem volt szabad beszélni)

A harcok során kb. 600 hősi halottat vesztettek az utólagos nyilvántartás szerint -amelyek száma a mai napra 793-ra módosult.
Az önkéntesek jelzése: vörös szalag a sapkán és a hajtókán, fehér vagy vörös a bal karon, az előbbi szd-számmal. (bonyolult, mert nem egymás után következtek a számok)

Harcukat/szerepüket elismerte a szovjet hadvezetés - és a főváros felszabadításakor a Budai-várra a szovjet zászló mellé kitűzésre került a magyar zászló is.

Febr.15-én az összes századot 2534 fővel Kelenvölgyben vonták össze, ahol egy ezred felállításával 5 zászlóaljban 20 századot szerveztek belőlük.

Febr.16-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a az ezredet átadta az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak, amely azt Jászberénybe, az 1.gy. ho. szervezési központjába irányította.

Tagjai nagyobb része ennek kötelékében indult el ápr. 28-án Ausztriába hdm-i területre, ahol az európai háború befejeződése miatt a harcokba már nem kapcsolódott be.
Az ezred különböző átszervezések után részt vett az ország újjáépítésében.

Variházy Oszkár először ismert és megbecsült parancsnok volt - később háttérbe került és 1959-ben halt meg nyugállományú vezérőrnagyként..

-------


A 180. lövészhadosztály hadinaplójában a kitörés elindulása kapcsán az szerepel, hogy „Az ellenség jelentős gyalogsági erőt összpontosítva a 42. lövészezred I. zászlóaljának frontszakaszán, 1945. 02. 11. 21.00 órakor lavinaként indult meg az 53. objektum2 irányába, két oszlopra oszolva, az ellenség egyik oszlopa é-ny-i irányba indult, amely a TÖRÖKVÉSZI útra vezetett, míg a másik nyugati irányba az OLASZ FASOR és RETEK utcák felé és délebbre. Később, a két csoport egyesült a 25833, 37734 és 34835 magaslatok térségében az erdőben, ahol ezeket másik egységeink
fogadták és zúzták szét.”
 Ugyanekkor a szomszédos 109. lövészhadosztály naplójában a
következő olvasható:„
Az ellenség az éjszaka folyamán 2-3 ezrednyi gyalogsági erővel a hadosztály sávjában 1945.02.11-én 20:30-kor, majd 23:00-kor, 1945.02.12-én 01:00-kor és 03:00-kor támadta a hadosztály részeit, próbálta áttörni a védelmet, illetve a németek bekerített csapatösszevonását kijuttatni ÉSZAK-NYUGATI irányba.
A hadosztály parancsnokának döntése:
Megerősíteni a védelmet, e célból a tartalékegységeket az arcvonalra dobni.
A hadosztály részei 1945.02.11-ről 1945.02.12-re virradó éjjel
visszaverték az ellenség támadásait, valamint megsemmisítették a védelmi vonalba átszivárgó kisebb csoportokat.

A 180. lövészhadosztály hadinaplója 
„A hadosztály 1945.02.11-ről 1945.02.12-re virradó éjjel aktív támadó tevékenységet végzett, a 95. objektum irányába támadva.
Az ellenség szívós ellenállását leküzdve teljesen megtisztította a 2267-es kvartalt, valamint a tőle északra levő jeltelen kvartalt az ellenségtől. 07:00-ig a részeket rendezte, majd 07:00-tól folytatta az erőteljes támadást a 98., 102., 100. és 103 objektumok40 irányába. Az ellenség, erőink által szorongatva – délről a 128. objektumot érték el csapataink reggelig, Északról az 56. objektumot – az így létrejövő teljesen reménytelen helyzetével összefüggésben, 1945.02.12-re virradó éjjel a hadosztály arcvonalán próbált kitörni a bekerítésből, azzal a céllal, hogy megmaradt élőerejét kivigye NYUGATI, valamint ÉSZAK-NYUGATI irányba.
Az ellenség törekvése a hadosztály sávjában semmilyen eredményt nem ért el.
A fennhatósága alatt maradó részeken [az ellenség], a fedezéket feladva, nagy erőt összpontosítva a baloldali szomszéd /180. lövészhadosztály/ sávjában, estétől kezdve elkeseredetten próbált kitörni a „Budapesti katlanból”.
Az éjjel során az előbbi területen az ellenségnek sikerült áttörnie, és reggelre nagy csoportokkal az ezredek, a hadtáp és a hadosztálytörzs háta mögötti részekre tudott kijutni /29. és 30. számú objektumok körzete a BUDAKESZI út mindkét oldalán.

Az ellenséges foglyok beszámolói szerint, átjutva csapataink hadrendjének vonalán, nem számítottak komoly ellenállással való találkozásra, és a feladatuk BUDAKESZI-n való gyülekezés lett volna, ahonnan tovább törtek volna Nyugatra. A hadosztály részei a nap folyamán folytatták a sikeres támadást a 98. objektum irányába. Az ellenség jelentéktelen ellenállását leküzdve, a nap végére birtokba vették [ahadosztály részei] a 98., 99., 100., 101., 102., 103. objektumot, és kijutottak a Dunához.”

A 297. lövészhadosztály mögött a 316. lövészhadosztály vonult fel. Ennek egységei az Orbán-hegy térségében 12-én reggel 10-kor kerültek először harcérintkezésbe a kitörőkkel. Jelentésük szerint a Diana út-Költő út térségében záróállást vettek fel és itt aznap 30 ellenséges katonát megsemmisítettek.

A védelem mélységében gyakorlatilag minden alakulat részt vett a kitörés elhárításában.
A 109. nagy hatóerejű nehéz tarackos dandár hadinaplója szerint:
„Február 11-én 21.00-kor az ellenség nagy erőkkel és teljességgel megközelítette az. 1., 3. és 4.osztály állásait. A 7. és 12. ütegek állásait az ellenség körül fogta. A lövegek kezelői, az üteg- és 
osztályirányzók körkörös védelmet foglaltak el, közelharcot vívtak az ellenséggel, s többször került sor kézitusára. Különösen kegyetlenek voltak a harcok a 7. és a 12. ütegek állásainál. A 12. üteg tüzelő  Félig kész Német Birodalmi Iskola, ma Telekom székház.
 A Márvány utca, Győző utca, Pálya utca, Kosciuszkó Tádé utca által határolt háztömb.
A tüzelőállásoknál a harcok február 11-én 21.00 órától, 12-én 8.00 óráig tartottak, az ellenség nagy veszteségeket szenvedett el, de a dandár tüzelő- és megfigyelőállásain nem tudott áttörni. A dandár ágyúinál, és az üteg tüzelő állások körül 407 német és magyar katona és tiszt tetemét számolták meg. ˙(…´)
1945. 2. 12-re virradóan a 7. üteg fedett állásánál a Kis Rókus utcában Kuzmicsev tüzér sorkatona észrevette, hogy egy csoport német katona egy tábornok vezetésével át akar jutni az utcán. Kuzmicsev vöröskatona géppisztoly sorozattal lőtt az ellenséges csoportra, amely azonnal földre vetette magát és viszonozta a tüzet puskákból és géppisztolyokból. Kuzmicsev vöröskatona segítségére sietett a 7. üteg több katonája, s tartós tűzharc bontakozott ki. A harcban a német csoport java megsemmisült, néhány foglyot ejtettek. Pirkadatkor derült ki, hogy az egyik holttest az SS lovas hadosztályból RUMOHR46 vezérőrnagyé.”

A Dél-Budáról a kitörés irányába vezényelt 105. tarackos dandár a kitörés során ugyan csak 17 halottat vesztett, de a dandárparancsnok Nyikolaj Fjodorovics Lupakov ezredes is az elesettek között volt.

Magáról a kitörés elhárításáról az egyes seregtestek hadinaplóiban viszonylag sablonos leírások találhatóak.
A 180. lövészhadosztály tudósítása szerint:
„1945. 02. 11-én 21.00 órakor a hadosztály egységei rendkívül nehéz harcokat vívtak az áttörő ellenséggel az utcákon és az épületekben, a harcok gyakran kézitusa küzdelemmé fajultak és a gránát csaták különlegesen feszült jelleget öltöttek. Az első vonalon áttörő ellenséges oszlopok teljesen megközelítették a tüzérség tüzelő állásait, a zászlóalja, az ezredek és a hadosztálytörzs megfigyelő pontjai és parancsnoki állásait. A hadosztály valamennyi egysége felvette a harcot, köztük a hadtáposok is. A hadosztály teljes személyi állománya aktívan részt vett a kitörő ellenség megsemmisítésében. A kábult és ittas hitleristák a tűzerőnk miatti hatalmas veszteségeik ellenére vetették magukat a bekerítésből való
kitörésbe. 1945. 2. 12. reggelére az ellenséges kitörés teljes sávjában folytak a harcok a KRISZTINA utcától a 258, 377 és 348 magaslatokig. A hadosztály minden alakulata, megfigyelő- és parancsnoki pontjai, a hadtáposokat és a különleges alakulatokat is beleértve, rendkívüli helytállással verekedtek meg az ellenséggel és senki nem adta fel a helyét.”

A 109. gárda lövészhadosztály hadinaplója:
A kitörési akciók csak a Margit utcától délre történtek: „… A 312. gárda lövészezred 1945.02.11-én 22:00-kor visszaverte az ellenség
500 fős csoportjának támadását.
1945.02.12-én 03:00-kor az ellenség gyülekezni kezdett az 1548-as
kvartal irányában kb. 700 fővel, és újra támadott az 1548-as kvartal felé.
Kétórás harc után, súlyos Joachim Rumohr (1910. augusztus 6. – 1945. február 12.) a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka vezérőrnagyi rendfokozatban (SS-Brigadeführer).
 
 Német vagy magyar oldalról nincs adat arra, hogy a kitörésben részt vevő katonákat előzetesen leitatták volna – a roham előtti itatás inkább a szovjet hadseregben volt szokásos.

 A 180. lövészhadosztály hadinaplója.

Nagy veszteségek árán, az ellenségnek sikerült elfoglalnia két házat az 1548-as kvartalt déli peremén, és kis csoportonként az 1548-as kvartaltól Keletre átszivárogni. Erőit átcsoportosítva, az ezredparancsnok harcba vetette a tartalékszázadot, így határozott támadással visszaverte a németek minden áttörési kísérletét az
ezred területén, az átszivárgó csoportot az 1548-as kvartaltól Keletre pedig 14:00-ig bekerítette, majd teljesen megsemmisítette.
Az ellenség nem állta a gárdisták heves támadásait, rendezetlenül elkezdett déli irányba visszavonulni; a német katonák és tisztek egy része a pincékben keresett menedéket az üldözők elől…”

A 462. aknavetős ezred a Diana utca-Istenhegyi út környékén hárította el a kitörőket.

Két halott és egy sebesült árán február 13-ig 380 német katona megsemmisítését jelentették.

Kilőttek egy páncélozott csapatszállítót, amin (téves) információik szerint egy német hadosztálytörzs utazott. „Mivel nem volt mód kivinni foglyokat a harcok területéről”, további németet inkább lelőtték – ezt a gyakorlatot feltehetően mások is követték.

 Hárs László százados, a Don-kanyarban bevetett magyar 23/II. zászlóalj parancsnoka is azt jelentette 1943. január 13-án 300 hadifogoly agyonlövetéséről számolt be.

A 25. gárda lövészhadosztály Hegyalja-út térségében húzódó sávja kívül esett a kitörés vonalán.

Amennyiben csak a hadosztály hadinaplójára hagyatkoznánk, akkor egy rendkívül sikeres hadművelet képe bontakozik ki:

„A hadosztályparancsnok, amint hírét kapta az ellenség áttörésének a baloldali szomszéd területén, sürgősen támadásba vetette az ezredeit, és a királyi palota irányába támadtatta őket. A gyors és határozott cselekvések eredményeképpen az ellenség fedezést szolgáló alakulatai összeomlottak, szervezett ellenállást nem tudtak tanúsítani. Különböző területeken feltartóztatva, központi hadvezetés teljes
hiányában, kénytelenek voltak tömegesen megadni magukat.
07:00-ra a hadosztály ezredei teljesen birtokba vették a királyi palota épületeit. A nap folyamán elvégezték a városi kvartalok megtisztítását a királyi palotától É-NY-ra levő körzetben, és 16:00-ra kimentek a MARGIT-SUGÁRÚT vonalára.
A hadosztály gyors és határozott cselekvésének eredményeképpen az ellenség sebesültek tömegeit, továbbá hatalmas mennyiségű haditechnikát és muníciót hagyott a királyi palota környékén.”

        Valójában azonban nem ez történt.

 A szovjet csapatok kifejezetten óvatosan nyomultak előre.
A Vár területére csak 12-én délelőtt, a Margit-körúthoz pedig csak délután értek el a szovjet csapatok.
A Sziklakórházban az első szovjet katona 10.30-kor jelent meg.
A Déli pályaudvartól közvetlen keletre húzódó Mészáros utcában Deseő László naplójában február 12-én reggel regisztrálta az első szovjet katonát.
Egyetlen egy olyan német vagy magyar visszaemlékezés sem került elő, amely arról szólt volna, hogy az érintett ki akart volna törni, de ebben a hátulról előrenyomuló szovjetek megakadályozták volna.
Arra sincsen adat, hogy ebben a térségben bármilyen harccselekmény történt volna, leszámítva néhány céltalan lövést.

Mindez jó példa arra, hogy az alakulatok hadinaplói komoly

forráskritikával kezelendők.

A Bolyai Akadémia környéke és az NKVD

A kitörés elhárításáról a legplasztikusabb leírásokat a szovjet Belügyi Népbiztosság (Narodnüj Komisszariat Vnutrennüh Gyel, NKVD) 336. ezredéhez köthető, amely a Hűvösvölgyben a Pasaréti út és a Bolyai-Akadémia térségében állomásozott.
Aa kitörés irányában mélységben ez volt az egyetlen olyan körlet, ahol viszonylag összefüggő és szinte áttörhetetlen ellenállást is sikerült kialakítania a szovjet félnek – itt esett fogságba Pfeffer-Wildenbruch vezérezredes is.

 Hűvösvölgy védelmével kapcsolatos szöveg

„1945. február 12-én 1.00 órakor a zászlóalj pozíciói mentén levő négyzetekben szórványos géppisztoly lövöldözés kezdődött.
A helyzet tisztázására három irányban felderítőket küldtünk ki.

Járőrünk a Hidegkúti úton58 a Budakeszi út - Hidegkúti út kereszteződésig nem észlelt rendellenességet.

A kereszteződésig haladva ellenséget nem talált és visszafordult, ám a zászlóaljhoz vezető útjukat az alagút59 kijáratánál németek vágták el, így a járőr a zászlóalj állásaiig nem tudott áttörni. Ekkor a felderítő járőr a jobbszárny felé került, a szomszédos, 134. határőr ezredhez és vele jutott el Budakeszi falu környékére. Az 1. tartalék őrsből kiküldtünk 12 főt Obszuzsnij fhdgy. parancsnoksága alatt, azzal a feladattal, hogy a Pasaréti út baloldalán haladva, ereszkedjen le a Hidegkúti útig és derítse ki, van-e átjutási út a Lipótmezőre.
A Pasaréti úton az ellenség tüzet nyitott rájuk, ezért visszafordultak, jelentették, hogy ismeretlen létszámú ellenség halad a zászlóalj állásai felé. A 3. őrs felderítői a Budakeszi úton ütköztek ellenséges csoportba. Felvették a harcot és két embert foglyul ejtettek, az ellenség többi része távozott. 
 Figyelemre méltó, hogy a német előőrsök ezek szerint már ekkor ideértek. Tekintettel az előrehaladási nehézségekre, az ördögárok csatornájában induló csoportnak legkésőbb 18 órakor el kellett
indulnia.

A foglyok adatai alapján megállapítottuk, hogy a német és magyar csapatok szétszórt részei áthatoltak a frontvonalon és a zászlóalj állásai felé haladnak azzal a fő céllal, hogy áttörjenek a saját erőikhez Bécs felé a főbb országutakon.

A zászlóalj fegyvert ragadott és körkörös védelemben helyezkedett el. Ez megfelelt a zászlóalj harcrendjének, amelyet egy épülettömb adottságaihoz igazítottunk.A védelemben a Vörös Hadsereg 85
olyan katonája is részt vett, aki nem szervezett alakzatban [sic!] vonult ki a harcokból61, valamint egy 76 mm-es löveg és tüzérei, akiket mi tartóztattunk fel, midőn nem szervezett formában [sic!] hagyták el a frontot.

Magyarán felfogták a parancsnok  nélkül visszaözönlő katonákat.

1945. február 12-én, 1.20-kor a 3. őrs felvette a harcot a Pasaréti úton közeledő ellenséggel. Az ellenség támadását puska- és gépfegyver tűzzel megállítottuk. Jelentős emberveszteséget elszenvedve az ellenség elvonult északi irányban a hegyek felé.

A 134. határőr ezred egyik harcosa, aki a zászlóaljunkhoz került, elmondta, hogy két társával egy alagút kijáratát őrizte a Hidegkúti úton.62 A rájuk támadó németek két határőrt megöltek, ő pedig
sebesülten nem tudott visszavergődni a saját alakulatához, így került hozzánk. Az alagút kijárata azonban őrizetlenül maradt, és a németek büntetlenül jöhettek ki az alagútból.

2.00 órakor a németek egy árokban gyülekeztek, majd nagy csoportokban áthaladtak a Hidegkúti úton, zászlóaljunk állásai felé. A németek támadását az 1. tartalék őrs puska-, gépfegyver és géppisztoly tűzzel fogadta. Az ellenség, veszteségei dacára, ellentámadást indított azzal a szándékkal, hogy a zászlóalj
állásait áttörve egyesülhessen a bécsi országút mentén lévő front fő német haderőivel.

2.30 órakor a zászlóalj valamennyi más egysége is felvette a harcot (1. és 4. őrs, híradósok raja, hátországi ellátók). Ezen felül a korábban harcba bocsátkozott egységeink visszaverték a minden oldalról támadó ellenség rohamait. Zászlóaljunk ebben a helyzetben elszigetelődött a Vörös Hadsereg többi részétől.

A jobb irányítás érdekében szoros vezetés alá vontuk és egy ellenállási gócpontot alakítottunk ki.

1945. február 12. 3.00 órakor az ellenség kisebb csoportjainak sikerült eljutniuk a rádióközpontunkhoz és elfoglalnia annak földszintjét. A rádiósok vakmerő leleményességgel az első emeleten
foglaltak el védelmi állást, miközben a rádióadás folyamatosan működött a 2. emeleten. A rohamozó német osztag felszámolására a 4. őrs egyik lövész osztályát küldtük ki. A rádiósok és a lövészek együttműködése révén az ellenséget kiverték a földszintről és 4 fő foglyot ejtettek.
A burkolt megfogalmazás arra utal, hogy az épület egy részét is feladták.
1945. február 12-én 4.00 órakor az ellenségnek sikerült a zászlóalj parancsnoki körletének közelébe férkőznie. Ordítva, menet közben gránátokat hajigálva rohamozta az ellenség a parancsnoki épületet. Támadásuk visszaverésére mindenki mozgósítva lett: híradósok, írnokok, kódolók és a többiek a parancsnokságon. A sok hullámban indított ellenséges támadásokat a megfelelő intézkedésekkel, rendre

visszavertük.
Az ellenség vesztesége itt 15 halott és 4 sebesült volt.

Zárótüzet nyitottunk az árok hosszában és az alagút kijáratánál egy 76 milliméteres löveggel és egy állványos géppuskával.

A zászlóalj elhelyezkedési területét a német-magyar csapatok szétszórt részei támadták. A front főerőihez csatlakozni akaró csoportot Pfeffer[-Windenbruch] SS tábornok, hadtestparancsnok vezényelte, akit nem sokkal később egy szomszédos egységünk64 ejtett foglyul.

Zászlóaljunk erőteljes védekező ellenállásába ütközve az ellenség az 1. zászlóalj kikerülésébe kezdett jobb felől, azzal a céllal, hogy kijusson a bécsi országútra. A kerülni akaró ellenség feltartóztatására a parancsnoki épülethez rendeltük a 2. őrsöt, egy ellátóegységet és a híradó raj egy részét.

Az ellenséges támadást megsemmisítő puska- gépfegyver- és géppisztoly tűzzel fogadtuk. Az ellenség, nem törődve hatalmas veszteségeivel, rohamozta az épületet, ahol a 2. őrs védekezett a zászlóalj más részeiből hozzá rendelt emberekkel együtt.
 Kisebb ellenséges csoportoknak mégis sikerült odaférkőzniük az épülethez és az ablakokon át gránátokat behajítaniuk.
Ekkor indítottunk ellentámadást, az ellenséget kivertük az épületből (rendőrségi épület és egyebek). Az ellentámadásban megsemmisült 37 hitlerista, fogságba esett 20 német katona. Az őrs egy határőre elesett.

1945. február 13-án együttműködtünk a 90. Bogdan Hmelnyickij tarackos dandár 4. tüzérségi osztályával. Az osztály parancsnoka a zászlóalj parancsnoki pontjáról adta ki a tűzparancsokat a felvillanó torkolattüzek alapján.

1945. február 13. 6.00 órakor kapcsolatba léptünk a 37. lövész hadtesttel. A hadifoglyokból kiválogatott parlamentereket küldtünk az alagútba és a laktanyába, s ennek eredményeként 240 németet
és magyar ejtettünk foglyul, katonákat és tiszteket.

1945. február 13-án lőszerkészletünk kimerülőben volt.
Mivel az ezredtől nem volt lehetséges a lőszer utánpótlás, lévén, hogy az utat folyamatosan tűz alatt tartották, megszerveztük a lőszerek begyűjtését a pincékből, padlásokból, épületekből és hasznosítottuk az eltávozott alakulatok hátra hagyott lőszereit
is.

Az ezreddel a rádiókapcsolatot két óránként tartottuk és adtuk át a helyzet jelentést. A zászlóalj állásaitól észak-keletre eső magaslatokra kiküldtük a 4. őrsöt. A magaslathoz érve az őrs tűzharcba került
a németekkel. 40 embert megsemmisített 300 főt foglyul ejtett.
Az 1. őrsöt az erdős magaslatokhoz küldtük német foglyok ejtésére. Az erdők és a magaslatok átfésülésekor az őrs ellenségbe ütközött és tűzharcot vívott.37 hitleristát megsemmisítettek, 240 fő fogságba került.

Megszerveztük az alagút bejáratainak és kijáratainak őrzését.
Az időjárás megváltozásával az alagútban megindult a víz duzzadása.
Az ott elrejtőzködő vlaszovistákat és németeket ellepte az áradat és kisodorta őket a Dunába,
ezért felhagytunk az alagút kijáratainak és bejáratainak őrzésével.

1945. február 13. 12.00 órakor az ezredtől gépkocsikon megérkeztek a lőszer szállítmányok.

A sebesültek kiszállítása alatt az őrsöt az ellenség tűz alatt tartotta. Az első segélyben részesített sebesültjeinket egy erre kialakított pincében helyeztük el. A sebek elsődleges ellátása időben megtörténhetett.

A zászlóaljnak lőszert hozó gépkocsi visszaúton az ezred eü. ellátóba szállította a sebesülteket.

A zászlóalj személyi állományának élelmezését és a lovak abrakolását a fellelhető élelmiszerrel és abrakkal szerveztük meg, a Vörös Hadsereg egységei által hátra hagyott maradékokból.

A harcok összegző áttekintése:
Az 1945. február 12. 1.00 órától február 13-ig tartó harcokban a zászlóalj
-  482 hitleristát semmisített meg.
- 1850 fő foglyot ejtettünk, köztük 90 tisztet.
- hadizsákmány: géppisztoly – 80, puska – 36, könnyű géppuska – 4, pisztoly Buda városparancsnokának lett átadva

A zászlóalj személyi állományának veszteségei:
- a harcok során a zászlóalj 4 főt veszített el, közöttük két őrmestert, - 10 fő megsebesült, nyomtalanul eltűnt nincsen.
A zászlóalj fegyverzete nem károsodott.

A harcokban az 1. tartalék őrs vezetője, Csernisev hadnagy hozzáértéssel vezette az őrs harcát és a körülményeknek megfelelően, helyes döntéseket hozott.

Az ellenség egy szakasznyi ereje megrohamozta a géppisztolyos szakaszt, ahol a szakaszparancsnok Fjodorov őrmester volt. Az ellenségnek sikerült betörnie egy épület alsó szintjére, de a szakasz határozott fellépésével kiverték a betolakodókat. Ekkor 15 hitleristát semmisítettek meg, foglyul ejtettek 5 német és magyar katonát.

A 2. őrs személyi állománya az ellenség fő csapásának irányában foglalt el védelmi állást (a városparancsnokság környékén), szakszerűen és kitartóan verték vissza a németek hét rohamát, midőn a támadók az épületet ostromolták és gránátokat hajítottak be az ablakokon a 2. őrs állásaiba.

Az ellentámadás során az őrs kiszorította a németeket a négy épületből (a város parancsnokságából, a rendőrségről, stb.)
Az 1945. február 12-én vívott harcokban az őrs 63 hitleristát
semmisített meg és foglyul ejtett 150 német és magyar katonát és tisztet.

A 2. őrs géppisztolyos osztályának parancsnoka Beszegyin Vaszilij Ivanovics őrmester, az ellenséges roham visszaverésekor hozzáértően végezte egysége tűzvezetését. Parancsnoksága alatt az őrs ellentámadásakor visszafoglaltunk egy épületet. Gránáttal személyesen végzett egy német mesterlövésszel és géppisztolyával 14 németet semmisített meg. Az épület visszafoglalásakor 8 német foglyot ejtett.

A 2. őrs golyószórósa, Lomtyev Iván Nyikolájevics a németek rohamainak visszaverésekor ügyesen változtatott tüzelő állást, képes volt visszaverni a támadásokat, eközben 21 fasisztát semmisített meg.

Az 1. zászlóalj anyagi-műszaki ellátó részlegének raktárfőnöke, Edzijev főtörzsőrmester és Lics őrmester az anyagmozgatási osztag parancsnoka, párba állva, jól rejtőzködve, egymást fedezve 

megközelítették a német mesterlövészek és katonák épületét, ahonnan tűzelve gátolták a 2. őrs épületéhez való eljutást.
A határőr páros géppisztollyal, mesterlövész puskával tüzelve és gránátokat vetve 15 hitleristát semmisített meg és 7 német katonát ejtett foglyul.
A németeket kiverték az épületből és felszabadult az út a 2. őrs által védelmezett épülethez.

Hljusztova tizedes, az 1. őrs egészségügyise, a harcok idején kivételes bátorságot és hősiességet tanúsított. Ellenséges tűzben vitte ki a sebesült harcosokat és tiszthelyetteseket, idejében ellátta őket és
aktívan részt vett az ellenséges rohamok visszaverésében. Géppisztollyal két ellenséges katonát lőtt agyon.

Az őrsök mesterlövészei kivételes szerepet játszottak az ellenséges mesterlövészek leszedésében. Az egyes házakban elbújt ellenséges mesterlövészek nem engedtek kilépni senkit az épületekből, vagy haladni az utcákon. Az ellenséges mesterlövészek ügyes levadászásával sokukat megsemmisítettük. Így a házakból
való kijárás és az utcákon haladás biztonságosabbá vált. (…)

A 336. határőr ezred egy alegysége február 12-én reggel 76 fővel a Hársakalja keleti szélén foglalt állást.
„1945. február 12-én 6.30 órakor a felderítés azt jelentette, hogy a 372. jelű magaslat69 lejtőjétől északra egy 150 főnél nagyobb
létszámú ellenséges csoport halad Hársakalja keleti széle felé. A mangruppa vezetője úgy döntött, hogy közelebb engedi az ellenséget, majd két oldalról, a szárnyakról bekerítve semmisíti meg.

Az ellenség 200-250 méterre megközelítette a csoport védelmi állásait és ekkor puska, géppuska és aknavető tűzzel fogadták, amelyben 45 főt megöltek, s a többiek keleti irányban vonultak
vissza egy névtelen magaslat70 felé. A csoport vezetője elrendelte a védelmi vonalak tartását a fegyverzet és élőerő egy részével, a többiekkel megszervezte a hátráló ellenség üldözését.

 1945. február 12-én 11.00 órakor, az 51. aknavető dandár védelmére kirendelt géppisztolyos szakasz segítségével, a Névtelen magaslaton bekerítették és megsemmisítették az ellenséget.
A harcban 197 főt megöltek, 31 főt foglyul ejtettek az ellenség katonáiból és tisztjeiből.
 Zsákmány: golyószóró 2, géppisztoly 38, puska 64, pisztoly

15. A csoport vesztesége: 3 sebesült, köztük egy tiszt.

1945. február 14-én 7.00 órakor egy Hársakalja keleti szélén elfogott sebesült férfi közölte, hogy ő egy 40 fős német géppisztolyos csoport kísérője és a Budáról kitört csoport Hársakaljától 2-3 kilométerre
dél-keletre van.

1945. február 14-én 8.00 órakor az értesülés ellenőrzésére a mangruppa felderítő-kereső csapatot küldött ki, amelyre 1945. február 14-én 9.00 órakor az ellenség váratlanul tüzet nyitott.
A felderítő-kereső csapat 30 percnyi tűzharc során megállapította, hogy a németek osztaga legalább 200 fős, fegyverzetük géppisztoly, puska, géppuska és kézigránát.
A német osztag felszámolására az ezred parancsnoka 70 fős erősítést küldött ki a csoport vezetőjének parancsnoksága alatt.
Az ezred alakulatainak aktív fellépése nyomán 1945. február 14-én 14.00 órára teljességgel megsemmisítették azt a 202 fős ellenséges csoportot, amely Budáról szivárgott át a 372. jelű magaslatnál.

Az ellenség veszteségi: 132 halott katona és tiszt, köztük egy német ezredes. Foglyul esett 70 fő, köztük 3 tiszt. Zsákmányolt fegyverek: géppuska 2, géppisztoly 27, puska 109, pisztoly 7.
Az ezred veszteségi: halott 4, sebesült 6.

1945 február 18-án megerősített felderítő-kereső járőrözésre, 28 főt küldött ki a 2. lövész zászlóalj 7. őrsének parancsnoka azzal a céllal, hogy Buda központi részét tisztítsák meg az egyedül, vagy
csoportokba verődve felbukkanó ellenségtől.

1945. február 18-án 8.00 órakor a felderítők egyik megfigyelője egy épületnél ellenséges katonákba ütközött, akik tüzeltek rá. A felderítő-kereső osztag ekkor harci alakzatot vett fel. A küzdelemben a
németek 9 katonáját megölték, a többiek egy udvarba vonultak vissza védekezni. A felderítők rájuk törtek és további 7 német katonával végeztek.

Az épület első szintjének átkutatásakor, az ott rejtőzködő németek tüze zúdult a felderítőkre. A határőrök kézigránátokat dobtak be, majd egyenesen a második szintre mentek, ahonnan szintén tüzeltek
rájuk. Ott kézitusában és lövésekkel 32 németet öltek meg, és 18 vlaszovistát, valamint 138 német-magyar katonát és tisztet ejtettek foglyul. A további épületek átfésülésekor az ellenség 19 katonáját és tisztjét ölték meg, 115 foglyot ejtettek.

Aktív, vakmerő és határozott fellépésével a felderítő-kereső osztag két ellenséges csoportot számolt fel, egyenként 120-150 fővel. Az ellenség veszteségei: halottak 75, hadifogoly 253, katona és tiszt.

Hadizsákmány: géppisztoly 65, puska 250, golyószóró 21. 

A felderítő-kereső osztagnak nem volt vesztesége.

Az ezred 1945. február 12-19 között valamennyi harci tevékenységével az alábbi veszteségeket okozta az ellenségnek: megölt katonák és tisztek száma 1911, hadifogoly 4140. Hadizsákmány: géppuska 19, aknavető 2, puska 405, pisztoly 34, géppisztoly 179, kézigránát 120, lőszer 10 ezer db.

Az ezred veszteségei: elesett 8, megsebesült 21.”

Ez a hivatalos szöveg elfedi azokat a tragédiákat és tömeggyilkosságokat, amelyek a Hűvösvölgyben zajlottak le.

A „vlaszovista” kifejezés azokra a szovjet állampolgárokra utal,
akik a német alakulatok trénjében szolgáltak: becslések szerint a német hadsereg majdnem 5%-a állt ilyen emberekből, akiket a német terminológia „segédszolgálatos” minősítéssel tartott nyilván, de akiket a kommunista propaganda egységesen Andrej Vlaszov tábornok bérenceinek titulált.

 Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplója
A kérdéses időben ő Boldizsár Iván Hidász utca 1. szám alatti lakásában húzta meg magát. Február 12-én reggel amikor a szomszéd házból visszatért a Boldizsár-ház pincéjébe, ott huszonöt elcsigázott német katonát talált: „kiderült fogalmuk sincs arról, hogy hol
vannak. A Várból kerültek erre, valami fantasztikus S betűt írhattak le a Marczibányi tér felé, aztán fel a Rózsadombra és innen ereszkedtek le, sok ezren voltak és szétszóródtak kisebb csoportokra. Azt kérdezték, milyen faluba jutottak. Már Zsámbékon kellett volna lenniük ekkorára, mondták reményvesztetten. (…) Eldobálták kint az udvaron a fegyvereiket, töltényeiket a házbeli sápítozó asszonyok között. Egy, aki szakácsnő volt a Ludovikán szemben, az SS-nél, sorra járt köztük, hogy az SS-jelzést levagdossa zubbonyaikról. [A katonák felírták az ott álldogáló civileknek] családjaik címét, hogy értesítsék őket, aztán elkezdték tárgyaikat elajándékozgatni. Töltőtollat, kesztyűt, gyöngysort kapott [Boldizsár]
Iván, és gyűrűt, egyebeket a többiek a házból. Az óráikra figyelmeztették őket, hogy úgyis elveszik az oroszok, de azt nem voltak hajlandóak átadni. Ez a hullarablás szégyenteljes és undorító volt, nem bírtam odanézni. Nagy részük húszon aluli vagy alig több éves gyerek volt, és most itt néztek szembe farkasszemet a halállal.
Fojtogató volt a légkör (…) a német ’halottak’-k között egy pillanatra felrémlett bennem:
SS-ekezek mészárolták le a Szerbiából a magyar határra érkező munkaszolgálatosok nagy részét is. Emlékezz!

Olyan mély megnyugvás volt, hogy nem tudtam már örömöt érezni, csak a könnyeimet fojtottam vissza a szomorúságtól és sajnálkozástól felettük.”
Megrendítő hogy Gyarmati Fanni a „felettük” kifejezést itt nem csak a munkaszolgálatosokra és közéjük tartozó férjére, hanem a német katonákra is értette, akiket ugyanolyan embernek látott, holott lett volna oka arra, hogy gyűlöletet érezzen irántuk. Ezt

Andrej Vlaszov (1901. szeptember 14. – 1946. augusztus 2.) szovjet vezérezredes, a 2. rohamhadsereg parancsnokaként több hét bujkálás után 1942. július 12-én német fogságba esett. A németekkel történő együttműködés híve volt, de nem minden áron. Tényleges hadsereggel soha nem rendelkezett, a róla elnevezett alakulatok szervezését Orosz Felszabadító Hadsereg néven 1944 végén kezdték csak meg, de az egységek vezetésébe nem volt beleszólása. A háború után a Szovjetunióban halálra ítélték és felakasztották.
Az  érzést a napló február 14-i bejegyzése egyértelművé is teszi, ami egyértelműen egy tömegkivégzést örökít meg: „Ma reggel vízért menés közben az út szélén megszaporodtak megint a hullák. A fal mellett állították őket biztos, civil ruhások és német katonák vegyest. Az egyik egész fiatal, szőke félig ülve dől a Ludovika falának, a szőke haja csapzottan hull az arcába és hirtelen olyan rettenetesen
belém nyilallott: mennyire hasonlít így messziről Miklóshoz.”

A kitörés felszámolása a városban

A főváros területén belül a kitörőket északnyugatról a 337. lövészhadosztály göngyölítette fel.
Az egység február 11-én 16 órakor kapott parancsot arra,
hogy Budafokról a Vérhalom térségébe települjön át. A hadosztály menetoszlopának zöme éppen azokban az órákban ért a Budakeszi útra, amikor keletről az első kitörő csoportok is elérték azt. Ez a kitörők számára súlyos következményekkel járt, csak kevesen tudták ugyanis lövöldözés nélkül keresztezni a vonulás útvonalát, leszámítva természetesen azokat, akik csak 12-én napközben vagy este haladtak át itt. A hadosztály naplója szerint az első 

harcérintkezésre éjfél után másfél órával került sor.

Ami nem teljesen érthető, hogy hogyan tudott a seregtest Buda utcáin a sötétben nagyobb veszteségek nélkül mozogni szemben a kitörő német-magyar csapatokkal anélkül, hogy ne szenvedett volna súlyosabb veszteségeket, illetve ne tört volna ki komolyabb pánik.

Ezt azért is érdemes megemlíteni, mert a szovjet katonák még annyi helyismerettel sem rendelkeztek itt, mint a németek, hiszen az ostrom során egyáltalán nem ebben a szektorban harcoltak korábban.
 Csak részben ad erre magyarázatot az, hogy a szovjet csapatok
kifejezetten jól fel voltak készülve az éjszakai harcra.

Az ostrom német túlélő tisztjei közül azok, akik elérték a saját vonalakat és elmondták harci tapasztalataikat, kivétel nélkül
kiemelték, hogy teljesen felőrölte őket az éjjel-nappal zajló helységharc.
Sasso kiemeli, hogy 1944–1945-ben a szovjet hadműveleteknek már 40%-a éjjel zajlott n [A kiképzési osztály vezetőjének megbeszélése Wolff alezredessel a nagyvárosi harcvezetésről]. 1945. február 22.

12-én reggelre mindenesetre a seregtest egységei az Új Szent János Kórház, a Hermann Ottó út, a Varázs utca és a hűvösvölgyi Villamosremíz magasságáig jutottak – eredeti menetcéljukat tehát nem érték el.

A többi egységhez képest a seregtest „szerényebb” eredményeket is produkált:
12- én összesen 840 katona és tiszt esett fogságba,
a zsákmány: 4 gépkocsi, 15 szekér, 30 ló, 8 darab MG34, 80 puska, 20 géppisztoly.
Elpusztítva 700 katona és tiszt, 2 harckocsi és önjáró löveg kilőve. Veszteség: 9 halott, 38 sebesült. 2 ellenséges akna-telitalálat következtében megsemmisült 2 állványos géppuska. 6 ló elpusztult.

Aznap a 108. és a 316. lövészhadosztály a XII. kerületben délről északra haladva fésülte át a területet és estére az Istenhegyi út-Diana utca magasságáig jutott. A nap folyamán még a 109. nagy hatóerejű nehéztüzérdandár is hallatta hangját: tüzelt a Margit körút–
Csalogány utca sarkára, a Batthyányi utca első épületére és a Margit körút–Ganz utcasarok tömbökre, valamint a királyi palota környékére (összesen 45 darab 203 mm-es ágyúlőszert használtak fel).
 A 320. és a 25. gárda-lövészhadosztály szintén a XII. kerületet fésülte át, a 317. lövészhadosztály pedig Pesthidegkútra illetve Budaligetre vonult.

Ugyanazon a napon szerezte meg a 320. lövészhadosztály egyik
különítménye a Királyi Palotából a palota arany- és acél kulcsait, illetve egy középkori királyi buzogányt.

Ezt a zsákmányt a hadtestparancsnok (37. lövészhadtest) 1945. március 1-jén elküldte Tolbuhin marsallnak

Könnyen lehet, hogy ezek a tárgyak ma is egy orosz lakásbelső enteriőrjét díszítik…

A nap végére a városban a harcok gyakorlatilag befejeződtek.
A délutáni órákban a János kórházba befészkelődött németek is megadták magukat.
 Február 13-án délelőtt már csak elszórt lövöldözés fordult elő, elsősorban a Hűvösvölgy környékén. Ellenálló német gócok csak a XII. és a II. kerület erdős részén maradtak, de ezek felszámolása is másnap estig megtörtént.
Február 13-án a 25. gárda-lövészhadosztály Pesthidegkúttól keletre a
Csúcs-hegy környékén, a 317. lövészhadosztály két ezrede Solymár térségében, egy ezrede pedig Budakeszin kutatta át a területet.
 
A 109. gárda-lövészhadosztályt teherautókon Budakalász és Pomáz térségébe szállították.
A 316. lövészhadosztály aznap estére Zöldmál, Látó-hegy és Kecske-hegy térségébe csoportosult át.

A „Budapesti Csoport” utolsó, ellenséggel foglalkozó jelentése február 14-én kelt, 
ekkor hat saját halott és 15 sebesült katonával szemben 191 elfogott és 500 megsemmisített  német és magyar katonát jelentettek.83 Ellenséges katonák felkutatása természetesen ezután is zajlott, de ez már nem hadműveletek, hanem az NKVD razziáival kapcsolatos művelet volt.

Itt kell említést tenni az NKVD civileket elfogó akciójáról is, aminek több tízezer budapesti lakos esett áldozatul.
 A  hadifogolybegyűjtésre” több okból is sor kerülhetett.
Szerepet játszhatott, hogy élőben is produkálni kellett legalább részben azokat a számokat, amelyeket korábban a két ukrán front mint Budapest védőserege jelentett.
Legalább ennyit esett azonban a latba az a tagadhatatlan tény, hogy a magyar és német katonák igen jelentős része átöltözött és elbújt.
A magyarok esetében ez egyáltalán nem meglepő, hiszen ők nyelvi
akadályokkal nem szembesültek és számíthattak a lakosság jóindulatára.
Német katonák esetében az elrejtőzéssel elsősorban a kényszersorozott svábok próbálkozhattak. Ők is rendelkeztek általában ehhez nyelvtudással, ráadásul lakhelyük sokszor közvetlenül Buda környékén volt.

A bujkálók száma legalább ezres nagyságrendre tehető.
Német katonák esetében arra is van adat, hogy az érintett hónapokon át tudott alámerülni a fővárosban.

Pfeffer-Wildenbruch tábornok elfogása

Budapest német parancsnoka 1945. február 11-én hosszú hetek után először hagyta el a várbunkert, miután egy sajátos stílusban megírt táviratban közölte feletteseivel, hogy „új harci ellátó bázist keres” – nem merte ugyanis még ekkor sem nyíltan megmondani, hogy
várbeli hadállásait nem kívánja tovább tartani.

A Horváth-kert egyik házából létesített áttörésen keresztül mászott le hadtestének kisebb csoportjával az Ördögárok csatornájába.
Sajátos módon ehhez az akcióhoz legénységi ruhába öltözött át. Gosztonyi azt írja, hogy fogságba esése előtt tépte le magáról a rendfokozati jelzéseket, azokon a felvételeken, amelyeket a szovjetek még aznap készítettek róla, csak az látható, hogy kabátjáról
hiányoznak a váll-lapok. Az ezt rögzítő gombok viszont sértetlenek. Az is látható, hogy legénységi sapkát hord, ami inkább arra utal, hogy kezdettől fogva legénységi öltözetet választott magának – az is lehet azonban, hogy fogságba esése után a szovjetek először 
átöltöztették, ugyanis ruházata az Ördögárokban minden bizonnyal alaposan átázhatott és szennyeződhetett.

Tapasztalva a Bolyai Akadémiánál lévő kijárat környékén uralkodó állapotokat, visszafordult és egy mellékjáraton, amely a Budenz utcában végződött, a hajnali órákban kimászott a földfelszínre, ahol a legközelebbi, ekkor még építés alatt álló házba menekült.
Az oroszok a délelőtti órákban fedezték fel őket.
Fogságba esését a szovjet források is több verzióban adják elő. Mivel az ügy komoly torzsalkodáshoz vezetett a különböző szovjet
parancsnokságok között, ezért érdemes a részleteket is ismertetni.

A 297. lövészhadosztály politikai tisztje szerint:
„A házért vívott csata során az ellenséghez küldtünk egy németül tudó magyar civilt azzal, hogy adják meg magukat. Az ultimátum
alátámasztása végett a házzal szemben felállítottuk 45 milliméteres lövegünket, melyet M. U. Zagorjan főhadnagy irányított. A házból azt válaszolták, hogy az alábbi feltételek mellett megadják magukat:

a) biztosítsuk az életüket,
b) legalább őrnagyi rangban lévő szovjet tiszt vegye át őket.

Az ugyanott tartózkodó Szkripkin őrnagy a hadosztály vegyi szolgálatának parancsnoka egy papírdarabra tintába mártott ujjal[sic!] ráírta, hogy ő a Vörös Hadsereg őrnagya kész őket átvenni.”

Ugyanerről a szovjet határőrcsapatok második világháborús tevékenységéről készült monográfia a korabeli kitüntetési felterjesztések alapján így számol be:

„A ruszcsuki91 134. ezred 1. zászlóalja Zsukov kapitány parancsnoksága alatt, ebben a körzetben [a Budakeszi út-Zugligeti út térségében U.K.] volt szolgálatban, jelentős ellenséges erőkkel került
szembe, amely ezer fő is lehetett és a frontvonal felé készült áttörni. A 134. ruszcsuki határőr ezred 1. zászlóaljának őrsei megrohamozta a németeket. Határozott és ügyes fellépésükkel foglyul ejtettek 151 német katonát és tisztet, köztük Pfeffer-Wildenbruch vezérezredest, a budapesti német csapatok főparancsnokát és törzsfőnökét, Lindenau92 ezredest.”

Ezt a verziót igazolja egy másik visszaemlékezés is:
„Csadajkin a törzshöz nagy csoport foglyot vezetett. Ugyanekkor egy másik fogoly csoportot kísért oda Prihodcsenko hadnagy őrsparancsnok. Ő a harcosaival a budapesti német erők parancsnokának teljes törzsét elfogta.”

Jurij Baranov volt APN-tudósító elbeszélése
Ezek szerint először az NKVD-egység fogta el Pfeffer-Wildenbruchot. Ez a 3. Ukrán Front alárendeltségébe tartozott. nem sokkal később azonban a helyszínre érkezett a 2. Ukrán Front alárendeltségében lévő 297. lövészhadosztály magasabb rangú tisztje, aki „elrabolta” a német tábornokot a határőröktől azért, hogy ő részesülhessen elismerésben a zsákmányért. Ebben segítségére lehetett, hogy mellette volt a hadosztály politikai tisztje, ügyésze és a kémelhárító osztag vezetője is, akik ennek a „kérésnek” kellő nyomatékot adtak.
A határőrök fogcsikorgatva és nyugta ellenében átadták foglyaikat.

Nikolaj Vlagyimirovics Novikov, a filológiai tudományok doktora (a kérdéses időszakban századosi rendfokozatban a 297. lövészhadosztály segédtisztje) jelen volt a német tábornok első kihallgatásán, amelynek Lindenau is (Daniel Lindenau (1914. augusztus 27. – 1984. augusztus 29.): 1944 decemberétől a IX. SS-hegyihadtest vezérkari főnöke, ezt megelőzően a magyarországi német meghatalmazott tábornok) hadműveleti osztály vezetője 

résztvevője volt -pedig valószínűtlen, hogy őt teljesen külön fogták el. 

A szovjet hadseregben egyes csapattestek fontos csaták után kitüntetésképp földrajzi előneveket is kaphattak – így később Budapest ostromáért is több mint 80 szovjet csapattestet tüntettek ki a „budapesti” előnévvel.

Harcban Budapestért című írásában így emlékezett vissza erre:
„Február 12-én délelőtt, azon kívül, hogy Galperin vezetésével részt vettem a foglyok tömeges átvételében, elkülönítésükben, ideiglenes elhelyezésükben és a hátországba átirányításukban, a hadosztály
felderítő osztályán jelen lehettem a budapesti német alakulatok parancsnokának von [sic!] Pfeffer-Wildenbruch vezérezredesnek az előzetes kihallgatásán. (…) Egy eléggé tágas szobát foglalt el a hadosztály felderítő osztály, s ennek küszöbén átlépve ezt láttam. A bejárati ajtótól rögtön balra, több sorban székek voltak lerakva, amelyeken ott szorongott a fogoly tisztek és altisztek fő csoportja Pfeffer törzséből, a másik csoport meg a bejáratnál toporgott az utolsó széksor mögött. Nehéz lenne megmondani, hogy hányan is
lehettek, de nem kevesebben, mint százan. Elől, az egyik sarokban, egy asztalnál félkörben ültek a szovjet tisztek, közöttük Galperin ezredes az asztal szemközti oldalán pedig, ferdén Galperin felé és félig háttal a hadifoglyoknak, Pfeffer tábornok, oldalán pedig Lindenau alezredes98 törzsfőnök, akiről mi eleinte azt hittük, hogy hitleri politikai tanácsadó, igen hallgatag egyéniség, aki a kihallgatás alatt egyetlen szót sem ejtett ki.

Pfeffer már benne járt a korban. Arca gyűrött volt, ráncos. Külsőleg – hangsúlyozottan nyugodt. 
Öltözéke egy elnyűtt, valami fehérrel összekent, nyitva felejtett katonaköpeny, a lábán – nem túl friss –kapca, cipő, előtte az asztal szélén a tábori sapkája. A beszélgetést megkezdendő Galperin egy csomag papiroszit nyitott ki és Pfeffernek kínálta, hogy gyújtson rá, majd a mellette ülő kollégájának. Az első, kis kivárás után, mégiscsak élt a lehetőséggel, rágyújtott, a másik inkább nem kérte.

Galperin  ama kérdésére válaszolva, hogy mi volt a helyzet a német helyőrségben Budán az utóbbi napokban (a beszélgetés tolmáccsal folyt), Pfeffer azt kilátástalanul katasztrofálisnak nevezte: az élelem kifogyott, a lőszer is és amit a szállítógépekről dobtak le, nyomorúságos volt és a többnyire a szovjet állásokban landolt.
Bármilyen más segítségben reménykedni, nem volt honnan. Ekkor vállalkozott a kockázatra a parancsnokság: kiadták az ukázt a helyőrségnek: kitörni a bekerítésből, ki hogyan tud.

Maga Pfeffer közkatonának átöltözve [tehát nem tépte le rangjelzéseit U.K.], a tisztjeivel a Horthypalota alagutján indultak el, majd a kijáratnál feltartoztatták és foglyul ejtették őket… A továbbiakban arról folyt a szó, hogy haladéktalanul szükséges a legnagyobb ellenséges tűzfészek felszámolása a városi kórház környékén. Onnan gyakran hallatszott a puska és golyószóra lövöldözés, amelyet időnként elelnyomott az ágyúk döreje.

Új Szent János Kórház. Itt elsősorban az Urológia épületébe fészkelték be magukat a kitörő német egységek.Az épületet február 13-án szinte teljesen szétlőtték a szovjet csapatok.

Galperin Pfefferhez fordulva ezt mondta:
„Tábornok, úgy vélem egyetért velem abban, hogy a csapataik által tanúsított ellenállás a kórház környékén – reménytelen. A további, mindkét oldalon hiába való vérontás elkerülésére a szovjet parancsnokság személyesen Önnek felajánlja, hogy szólítsa
fel a csapatait a hasztalan ellenállás abbahagyására és feltételek nélkül tegyék le a fegyvert.” A tábornok lehajtott fővel hallgatott. Meglehetősen hosszú szünet után a foglyok soraiból felállt egy repülőtiszt közölte, hogy készen odamenni az „övéihez” a kórháznál és rávenni őket a megadásra, azzal a feltétellel, hogy a parancsnok ehhez hozzájárul. Erre valaki az szovjet tisztek közül felcsattant, mondván, hogy „A fogság felmenti önöket a parancsnokuknak való alárendeltségtől!” A tiszt azonban kitartott az álláspontja mellett. Végül meglett a hozzájárulás, Pfeffer ott mindjárt egy cetlire lejegyezte a tőle követelt parancsot.

Majd egy négy fős parlamenter küldöttség alakult. Tagjai voltak: a német foglyok közül a már említett repülőtiszten kívül egy főhadnagy és tőlünk egy főhadnagy (a nevére nem emlékszem) és e sorok szerzője.
A csoportunkba sorolt németeknek mindenek előtt enni adtunk és fehér karszalagokat is kaptak, s elindultunk a kórházhoz. Egy széles, hosszú, egyenes úton mentünk, amelyet fák öveztek és teli volt az
éjszakai ütközet nyomaival: mindenütt és az útpadkán is szerteszét töltényhüvelyek, német sisakok, gázálarcok, egyéb hadieszközök, német katonák holttestei. Kívülről a mi kis menetünk, feltehetően nem volt étköznapi látvány, tarka volt.
 Az bizonyos, hogy a szembejövő harcosaink mellénk érve mindig megtorpantak és csak kíváncsian bámultak ránk, s nem hitték el, hogy ilyesmi lehet:
szovjet és német tisztek mennek együtt és békésen. 

Ráadásul hova? – az arcvonalhoz. 

Különösen vonzotta a tekinteteket az alacsony termetű, fekete hajú, szinte szökdelő repülőtiszt, akinek fekete köpenye tele volt aggatva hitlerista érdemrendekkel és érmekkel. Csoportunk félúton lehetett a kórházhoz, amikor a csatazaj észrevehetően kezdett elcsitulni. Először az ágyúlövések maradtak abba, azután egyre ritkábbak lettek a puska és gépfegyver lövések. Majd elhangzott egy távoli, magányos lövés. Az utolsó német ellenállási góc elesett a városban, amint azt megtudtuk a szembejövő katonáinktól.”

Pfeffer-Wildenbruch elfogásának kérdése nem csak néhány alacsonyabb rendfokozatú tiszt között generált vitát. 

Az ügy egészen a 2. és 3. Ukrán Front parancsnokáig eljutott. Ismerve a szovjet háborús irodalom rendkívüli szemérmességét saját ügyeik tárgyalásában, kifejezetten figyelemre méltó, hogy Vlagyimir Tolubko, a Szovjetunió rakétacsapatainak marsallja 1979-ben a következőket jelentette meg a mesteréről, Nyegyelin

marsallról írt monográfiájában:

„A 17. légihadsereg parancsnoka, Szugyec marsall emlékezett arra, hogy a budapesti garnizon felszámolásakor történt egy incidens, amelyben F. I. Tolbuhin marsall és R. Ja. Malinovszkij marsall kapott
össze.
1945. február 13-án Malinovszkij jelentette a Sztavkának Budapest bevételét. De úgy fogalmazott, hogy a városban még 16-20 ezer német és magyar katona áll ellen.

Másnap a 17. légihadsereg egyik légvédelmi ezredének a parancsnoka, akinek alakulatát a Budapesten maradt, bekerített szórványegységekkel való harcokra vezényeltek ide, telefonon felhívta a légihadsereg parancsnokát és ezt jelentette neki:

Parancsnok elvtárs szétvertünk egy jelentős fasiszta egységet. Elfogtunk egy altábornagyot, vele több más tábornokot és tisztet. 

Mi a parancs, mi legyen velük? Hova vigyük őket?

Szugyec éppen együtt volt Tolbuhinnal és Nyegyelinnel, közölte velük ezt az értesülést. Tolbuhin megparancsolta, hogy azonnal vigyék a német tábornokokat a frontparancsnokságra. De Tolbuhinhoz a foglyok nem érkeztek meg.

Este pedig a Szovinformbüro jelentette, hogy február 15-én a 2 Ukrán front alakulatai szétverték az ellenség bekerített szórvány alakulatait Budapest térségében, foglyul ejtették a főparancsnokukat és még két tábornokot.

Tolbuhin magyarázatot követelt Szugyectől. Az pedig csupán annak pontos idejét tudta megmondani, amikor a légvédelmi ezredparancsnok elindult a német tábornokokkal a fogoly ejtés helyéről.

A marsall követelésére Szugyec felhívta telefonon Malinovszkijt és azt kérte, közölje Moszkvával mi is történt valójában.

Amit történt az megtörtént, minek erről még beszélni – vágott vissza Malinovszkij ingerülten.

Tolbuhin ezután felhívta Sztálint és jelentette neki, hogy kik kapták el a német tábornokokat Budapesten.

A főparancsnok – Szugyec szavai szerint – így döntött: Nem adunk ki cáfolatot, de mi úgy vesszük, hogy Budapesten a végső győzelmet az ellenség felett pontosan az ön 3. Ukrán frontja aratta.

Midőn a 3. Ukrán front parancsnokságára végre megérkezett a 17. légihadsereg légvédelmi ezredének parancsnoka, elmondta, hogy főparancsnoka utasítására, megerősített őrizet alatt, két autóval
szállította a német tábornokokat. Csakhogy az úton megállították őket a 2. Ukrán front Különleges osztályának munkatársai és megparancsolták, hogy a foglyokat szállítsák a Malinovszkíj parancsnoki állásába.

Így osztozkodtak a marsallok Budapest legyőzőinek babérjain két hónappal azelőtt, hogy Zsukov és Konyev azon civakodott, hogy ki vette be Berlint.”

Pfeffer-Wildenbruch rendkívül szűkszavú visszaemlékezésében egyáltalán nem részletezi fogságba esésének körülményeit. Ezért nem tudjuk, mi az igazságtartalma annak az orosz memoárban elejtett megjegyzésnek, amely szerint „az A. M. Zsukov zászlóalj 
parancsnokhoz104 előállított Pfeffer kérte, adják vissza neki a drágakövekkel ékesített családi szablyát, amelyet harcos felmenőitől kapott. Ezzel a szablyával a hitlerista hadfi győztes menetben masírozott át Európa országain.”
Fogságba esését követően Budapest német parancsnokát Budakeszire, a Kossuth Lajos utca 19. szám alatti házba szállították. Bár bizonyos írásokban azt említik, hogy a kitörés során megsebesült, erre sem saját visszaemlékezése, sem más korabeli irat nem utal és fogságba esésének körülményei ezt nem is valószínűsítik. 

A korabeli szovjet propaganda azon élcelődött, hogy a csatornában összepiszkolódott és elázott ruházata iszonyatos bűzt árasztott, ami miatt először le kellett fürdetni és át kellett öltöztetni – a bűzre való utalás túlzásnak tűnik, viszont az igaz, hogy a szovjet filmhíradókban látható (legénységi) köpenye meglepően tiszta, tehát valószínűleg újat adtak neki.

A kitörés felszámolása Buda és a front között

Az első német csoportok február 12-én reggel jutottak ki a budai hegyekbe. Aznap havazott (korábban is hó borította a területet) és ez megnehezítette a légi felderítést, de a délután folyamán a kitörőket több helyen szovjet csatarepülő támadás érte.

Alapvetően két fő kitörési irány bontakozott ki:

- a százas ill.

- ezres nagyságrendű csoportokra szakadt zöm

egyenesen nyugati irányban haladt és 12-én estére éleivel elérte a budai hegség nyugati nyúlványait, azaz a zsámbéki medence keleti szélét.

 Néhány ezer fő azonban nem ezt az utat választotta, hanem Solymár és Üröm felé haladt.

A szovjet hadvezetés fölényes helyzetét jellemzi, hogy tartalékai egy részét fel sem kellett használnia.
Így a Pomáz-Szentendre térségébe átdobott 10. lovas- és 78. lövészhadosztálynak nem adtak feladatot.

A legészakibb szovjet alakulat, amely kitörőkről egyáltalán jelentett, a 99. lövészhadosztály 206. lövészezrede volt, amelyet Pilisszántó-Pilisszentkereszt magasságában vetettek be azzal a feladattal, hogy az északi kitörési irányt zárja le.
Itt egyetlen csoport szétverését említi a hadinapló február 14-én. A 351. vagy 357. magaslat mellet egy halott és egy sebesült saját veszteséggel 22 halott és 28 fogoly került az eredmények listájára.

A kitörés északi irányát alapvetően a 252. lövészhadosztály számolta fel, amelyet február eleje óta Piliscsabán állomásozott és a front tartaléka volt. Ennek hadinaplója szerint 1945. február 13-án reggel Solymár körzetében, 420 méteres magasságban fedezték fel a
Budapestről kitört ellenség előőrseit.
A hadosztály alá rendelték az 1505. önjáró tüzérezredet és az 1255. páncéltörő tüzérezredet is – így nem túlzás az a megállapítás hogy a kitörőket illetően verébre is ágyúkkal lőttek.
Ezekkel az erőkkel a seregtest lezárta a 10-es utat és két ezreddel átfésülte Nagykovácsitól északra az erdőt, egy ezredét pedig tartalékban hagyta.
A hadosztály naplója szerint „Az ellenség kisebb csoportokra oszolva, kézifegyveres és géppuska-tűzzel kemény ellenállást tanúsított, különösen elszántan védve az erdős-hegyes környék felett uralkodó 558-as magaslat [Kutya-hegy] körzetét.”110–sajnos a hadinaplóban nincsen adat arra, hogy itt mennyi fegyverzetet zsákmányoltak, így a jelentés valóságtartalma is kérdéses.

A hadosztály ezt a vonalat többször átfésülte, és csökkenő számban ugyan, de február 17-ig folyamatosan ejtett foglyokat. Február 12–13 között 800 megsemmisített és 79 elfogott, 

14-én 500 megsemmisített és 142 elfogott, 

15-én 23 elfogott,

 16-án 150 megsemmisített és 22 elfogott, 

17-én 123 megsemmisített és 23 elfogott ellenséges katonát
jelentettek.

Ezt követően az egységet más arcvonalra irányították.

Ettől délre a kitörő csapatok elleni hadműveleteket a 23. lövészhadtest irányította, amely ekkor Telkiben székelt.
A hadtest legészakibb seregteste, azaz az előbb említett 252. lövészhadosztály déli szomszédja a 19. lövészhadosztály volt. Utóbbi egységet az előző napokban vonták ki a frontvonalból és Zsámbék-Perbál között tartalékba helyezték (egy ezrede a frontvonalban maradt).
A seregtest február 12-én délután Telki-Budajenő-Perbál-Tinnye vonalban zárta le a zsámbéki medencét. Erődítési munkálatokra a környék lakosai közül ezekben a napokban több száz főt mozgósítottak. A hadosztály jelentése szerint a zsámbéki medencében a havazás az utakat 12-én részben járhatatlanná tette.

A  terepviszonyok

Szemben az északi iránnyal, ahol a kitörők zömmel erdős területen mozoghattak és csak kisebb nyílt sávokat kellett leküzdeniük, a zsámbéki medence 5-10 kilométeres nyílt terepet jelentett. 

Ráadásul ez a terep további nehezítéseket tartalmazott. 

A medence nyugati szélén Zsámbék, Tök és Perbál községek már 1945-ben is elég közel voltak egymáshoz, a házakból a terepet kelet felé teljes mértékben tűz alatt lehetett tartani.
Amennyiben ez mégsem állította volna meg a kitörőket, akkor újabb akadályt jelentett, hogy a három községtől nyugatra a terület emelkedett. 

A szintkülönbség ugyan nem tett ki többet, mint 100 méter, azonban ez sem kevés ha figyelembe vesszük azt a fizikai teljesítményt, ami ahhoz kellett, hogy egyáltalán idáig eljusson valaki. Sokak számára végzetesnek bizonyult, hogy a front a Nyakas-tető előtt, Tök magasságában északnyugatra fordult.
A budai hegyek nyugati pereméről induló kitörők először ugyanis csak a németek Szomornál fellőtt világítórakétáit látták, miközben a frontvonal fekvését a Nyakas-tető teljesen eltakarta.
 Amennyiben viszont csak a világítórakéták alapján tájékozódtak, akkor nagy eséllyel nem fordultak időben délnyugatra, hanem helyette Somodorpuszta irányában további egy-két kilométert tettek meg a szovjet vonalak mögött, folyamatosan kockáztatva hogy rajtuk ütnek.

A 19. lövészhadosztály február 12–14 között jelentős ellenséges erők felmorzsolását jelentette (lásd 2. térképmelléklet).
13-án a Budakeszi és Telki közt haladó út mellett egy 260 fős ellenséges csoport megsemmisítését jelentették, 39 katonát (köztük egy ezredest) fogságba ejtettek.
14-én reggel 5 órakor Budajenőn magát a hadosztályparancsnokságot is megtámadták a kitörő csapatok. 

Az aznapi mérlegük 250 fogságba ejtett és 1200 elpusztított
német katona volt 5 saját halott és 12 sebesült mellett.
15-én 101 fogolyról és 350 halott kitörőről írt a hadinapló, miközben a hadosztály saját vesztesége csak 2 halott és 5 sebesült
volt.
Még február 16-án is arról számol be a hadinapló, hogy az ellenség több kísérletet tett áttörni az erdő szegély vonala melletti védőállásokon (62 fogoly, 80 halott kitörő, a saját csapat vesztesége 3 halott és 7 sebesült).
17-én éjjel a hadosztály visszatért Zsámbék-Tök- Kirva vonalába, de a budai hegyek kijáratainál még három megerősített lövész szakaszt hagyott (az napra 12 halott és 7 fogságba ejtett kitörő említ a hadinapló).
Összeadva az eredményeket, 3491 halottról és 261 fogolyról számoltak be.

A kitörés után a hadosztály tiszti bizottságokat küldött ki a területre a hullák megszámolására. Ezek 2490 leszámolt halottat jelentettek, megemlítve azt is hogy a foglyok száma 541 fő.
 Az adatok közötti különbségre jelenleg nem tudunk magyarázatot adni, valószínűsíthető azonban, hogy a második adatsor pontosabbnak tekinthető. 

Az élőerő-veszteség mellett zsákmányként 1015 puskát, 291 géppisztolyt és 41 géppuskát jelentettek. 

Ez egyrészt azt jelenti, hogy a kitörők fele fegyvertelen volt, másrészt viszont figyelemre méltó, hogy a kitörők egy része még ekkor is képes volt géppuskákat és hozzá tartozó rakaszokat cipelni a behavazott erdei utakon (egy MG42 súlya 11,5 kg, a hozzá tartozó rakasz majdnem ugyanennyi).

A 19. lövészhadosztálytól délre a 11. gárda-lovashadosztály Alcsút mellől indult február 12-én este 17 órakor Pátyra (lásd 6. térképmelléklet). A seregtest 13-án délelőtt Nagykovácsi déli részéig fésülte át az erdőséget és több mint száz ellenséges katona megsemmisítését jelentette 21 hadifogoly mellett.
Estére a 37. gárda-lovasezred visszatért Perbálra ahol a 19. lövészhadosztály védekezését segítette. Február 14-én hajnali 1 órakor
 A hadosztály hadinaplójának egy kézzel írt variánsában ettől némileg eltérő számok szerepelnek (2842 halott és 493 fogoly). 

A 19. lövészhadosztály sávjában, 1945. február 11–15. között, a
Budapesti csapatösszevonásából kitörő ellenség veszteségeinek térképe a főbb körzetekkel (térképvázlat).


Perbál felé támadt az erdőből egy kétezer főre becsült német csoport.
A 11. gárdalovashadosztály naplója szerint:
„A 39. lovasezred, közelre engedve magához az ellenséget, az összes fegyveréből tüzet zúdított a németekre. Az ellenség délebbi irányban tért ki és „Hurrá” kiáltással vetette rá magát a TELKI –JENŐ-
PERBÁL utat védő tüzérségi egységek pozícióira. A 71. páncélos ezred tankjai a JENŐ-PERBÁL út mentén indultak el, felkapcsolt reflektorokkal menet közben lőtték géppuskáikkal és taposták el
lánctalpaikkal a szerte-széjjel rohanó németeket.

02.14.-én 8:00-kor a németeknek egy 2000 főt meghaladó létszámú csoportja jött ki az erdőből, és hatalmas tömegben, felállva haladt Tinnye felé.
Minden tüzérségi fegyver és géppuska tűz alá vette a németeket.
A 71. harckocsiezred tankjai nagy sebességgel indultak el a dél-nyugati irányba kitörni szándékozó németek felé és menet közben lőve, lánctalpakkal széttaposva semmisítették meg a német
katonákat és tiszteket. 

Ebben a harcban legalább 800 német katona és tiszt esett el, és minimum 350 német katona pedig fogságba esett.

13:00 órakor a németeknek egy csoportja, amelynek sikerült áttörni, bemenekült az erdőbe /TÖK-től észak-nyugatra, 1 kilométer távolságra/. 

A lovas menetben haladó 39. lovasezreddel együtt elindult a 71. harckocsiezred minden egysége ennek a mintegy 1000 fős csoportnak a megsemmisítésére.

Bekerítették a németek egy csoportját, majd miután azok megtagadták a fegyverletételt, gyakorlatilag teljesen meg is semmisítették őket.

A 37. és a 41. lovasezred, nyugati irányban átfésülve az erdőt, megsemmisítve és szétzavarva az ellenség egyes csoportjait, kijutott az erdő nyugati szélére és a hadosztály-parancsnok utasítására a következő helyeken gyülekezett: a 37. lovasezred– PERBÁL, kelet felé irányuló védelmi pozíciót elfoglalva a JENŐ-

PERBÁL úton; a 41. lovasezred –JENŐ, kelet felé irányuló védelmi pozíciót elfoglalva JENŐ keleti szélén, a JENŐ-TELKI úton. 

A 02.15-ére virradó éjjel az ellenség legfeljebb 1000 fős csoportokban megkísérelt észak felé szivárogni PILISSZENTIVÁN, KLOTILDLIGET irányába. 

Kisebb csoportok és egyedüli emberek megkíséreltek áttörni csapataink védelmén, ezeket a lövészegységek megsemmisítették vagy pedig fogságba ejtették.

1945.02.16-án napközben  ki az egyes csoportok és az egyedül kóborló emberek elfogására. 02.17-én éjjel az ellenség kisebb csoportjai megkísérelték, hogy átszivárogjanak csapataink harcállásain, azonban ezen csoportok mindegyike kozákjaink tüzébe került és velük szemben kudarcot vallott.

1945.02.17-én reggeltől a 23. lövészhadtest parancsnokának utasítása alapján, a hadosztályunk még utoljára átvizsgálta az erdőt a következő sávban: a 37. lovasezred – melynek kiindulási helyzete

TELKI, 554 méteres magasság, BUDAKESZI déli peremkerülete; a 39. lovasezred – melynek kiindulási helyzete PERBÁL, a NAGYKOVÁCSI út mentén fésülte át az erdőt és BUDAKESZI északi peremkerületére érkezett [ellenségre már nem bukkant U.K.]; a 41. lovasezred – a 71. harckocsiezred maradt az eredeti helyén. Ezzel BUDAPEST északnyugati és nyugati erdős vidékén befejeződtek a harcok. Ezen harcok során 1282 német katona és tiszt esett el, és 622 foglyot ejtettünk.”113

Német hadifoglyok és szovjet őrük a mai Dózsa György téren, a testőrlaktanya épülete előtt,1945. február.

Hozzá kell tenni, hogy a Zsámbéktól délre védekező 59. gárda-lövészhadosztály is kapott a kitörés kapcsán feladatot.

 A 179/2. gárda-lövész zászlóalj Bicske-Zsámbék irányába
fésülte át február 14-én a terepet de nem jelentett arról, hogy ellenséggel találkozott volna.

Így kizárható, hogy komolyabb kitörő csoportok Zsámbéktól délre próbálkoztak volna az átjutással.

Az utolsó adat, ami a Budai hegyekben kitörőkkel kapcsolatos, 1945. február 18-áról származik. 

A 23. lövészhadtest összesítő jelentése szerint saját veszteség nélkül 17–18. között 106 kitörőt öltek meg és 11 főt fogságba ejtettek. 

A jelentés érdekessége, hogy a kitörők kapcsán három felgyújtott gépkocsit is említ – ezeket viszont a kitörők csak útközben köthették el valahol, az kizárt, hogy Budapestről folyamatosan gépkocsival jöttek volna.


A senkiföldje elérése

A kitörők zömének útjában az utolsó akadályt a 19. lövészhadosztály egy ezrede és a 49. gárda-lövészhadosztály jelentette, amelynek állásai Zsámbék és Sárisáp között húzódtak (lásd 3. térképmelléklet). A front nem volt különösebben sűrűn megszállva, amit a terepviszonyok indokoltak. A Zsámbék-Perbal előtti erdő harckocsi támadást eleve kizárt, az ellenség Szomor melletti pozíciói pedig elegge kedvezőtlenek voltak, amit az is illusztrál, hogy a két frontszakasz között húzódó senkiföldje helyenként 3 kilométer széles pusztaság volt. Ez magyarázza, hogy a 49. hadosztály 18 kilométer hosszú védő szakaszán az első vonalban összesen csak 1008 katona védett, egy kilométerre tehát csupán 56 harcos jutott.

Az első vonal mögött mélységben azonban ennek legalább háromszorosa állomásozott még, nem beszélve a különféle hadsereg- és hadtestközvetlen tüzér- es páncéltörő alakulatokról.

A kitörés szempontjából tehát a 49. gárda-lövészhadosztály leküzdése volt az utolsó próbatétel. 

Ezt elvileg egy német felmentő akció is segítette volna. 

Február 14-15-én éjjel a német 3. lovashadosztály egy zászlóalja 11 javításból úgy-ahogy helyrehozott harckocsival (Jagdpanzer IV, StuG. III es StuH. 42. tipusú járművekkel) Szomorról Anyácsapusztára támadt. Az akció eleve már elkésett volt, hiszen a kitörők messze túlnyomó többsége ekkor már holtan hevert a zsámbéki medence szántóin. 

A támadás részleges sikerrel járt, mert a 144. lövészezred 4. századának állásait elfoglalta. 

Német adatok szerint ez az akció majdnem 100 halott és  sebesült saját katona arán mintegy 50 kitörőt tudott átjuttatni a saját vonalakhoz. 

A 49. gárda-lövészhadosztály azonban már aznap reggel 4:30-ra visszafoglalta saját állásait.115

Mindezt a 49. gárda-lövészhadosztály hadinaplója is alátámasztja: abban hat támadó harckocsi szerepel, amelyből egyet ki is lőttek es az ellenségnek 60 fős veszteséget okoztak.116

Ettől kezdve nincsen nyoma az iratokban annak, hogy kitörők átjutását regisztrálták volna. 

Hozzá kell tennünk: a 23. lövészhadtest éppen ezen a terepen tartott
február 9-en egy elméleti hadgyakorlatot, amelyben az ellenség Szomorról történő támadását modellezték és elhárítását gyakorolták.

A 49. gárda-lövészhadosztály jelentései annyiból is tanulságosak, hogy nem említenek olyan adatokat, amelyek máshonnan viszont kiderithetők – ami fontos jelzés arra, hogy a dokumentumokat forráskritikával kell kezelni. 

Így Szergej Andrejevics Andrjusenko ezredes, a 23. lövész hadtest vezérkari főnöke visszaemlékezéséből tudjuk azt, hogy a kitörők még ebben a fázisban is képesek voltak aktív harci tevékenységre: „…a február 13-ról 14-re virradó éjszaka váratlanul megszakadt a hadtest mindaddig megbízhatóan működő telefonkapcsolata a 49. gárdahadosztálynak Perbálon elhelyezkedő törzsével. Kb. egy óra múltán egyszer csak felhangzott a kagylóban Margelov Vaszilij Filippovics nyugodt és magabiztos hangja: a hadosztály parancsnokságát egyetlen fasisztának sem sikerült áttörnie nyugatra Perbálon keresztül. 

Ám később mégis kiderült, hogy az ellenség géppisztolyos csoportja mégiscsak átszivárgott az erdőn, és átjutott Perbál északkeleti részébe. 

A hadosztályparancsnok riadóztatta a törzset, és személyesen vezette a harcot a német géppisztolyos ellenséggel szemben. A hitleristák nagyrésze megsemmisült, maradékuk fogságba esett. Ugyanezen az éjszakán a németek megkísérelték a betörést Tök községbe is, ahol a 144 gárdaezred törzse állomásozott.(...) A hadtest harcai az ellenség 400-600 fős elszigetelt csoportjaival, amelyek az utaktól és lakott helyektől távol, erdős terepen próbáltak egérutat nyerni, február 17-ig tartottak."118

Ez az idézet azért érdekes, mert utal arra, amit töki lakosokkal készített interjúk is alátámasztanak: a kitörők egyik hullámmá 14-en éjjel elfoglalta a falu egy részét, sőt viszonylag rendezetten tudott innen tovább haladni Anyácsapuszta felé. Csak feltételezzük, hogy ez
lehetett az a csoport, amelyiket néhány órával később a Nyakas-tetőn a 11. gardalovashadosztály kozákjai és a 71. harckocsiezred egységei semmisítettek meg. 

Még egy adat van arra, hogy egy nagyobb csoport képes volt megközelíteni a fő ellenállási vonalat. A 49. gárda-lövészhadosztály 100. tüzérezrede 14-én 12:40-kor szétlőtt egy 500 fősre becsült
kitörő csoportot Zsámbéktól 1 kilométerré keletre.119

A kitörők felszámolása február 17-ig nagyjából itt is befejeződött. 

Februar 15-én 116 halott és 61 elfogott, 

február 16-án 230 halott és elfogott, 

17-én 135 halott és 43 elfogott 
német katonára van adat.

Ezt követően nincsen nyoma kitörő csoportok felszámolásának
– annak ellenére, hogy más forrásból tudható, hogy egészen 1945. márciusa elejéig előfordult bujkáló német katonák elfogása vagy megsemmisítése.

Hadműveleti értékelés

A kitörés elhárítása hadművelet a számok oldaláról is megközelíthető.
Tanulságos, hogy ennek kapcsán a szovjet csapatok mennyi megsemmisített illetve foglyul ejtett németmagyar
katonáról tesznek jelentést (a két kategóriát sajnos nem választották külön).
Előre kell bocsátani, hogy a pontatlanságok bizonyos mértékig érthetők, hiszen az egyes alakulatok esetenként akaratlanul is saját eredménynek könyveltek el olyanokat, akiket mások is jelentettek. Ezeket az átfedéseket azonban a szovjet parancsnokságok is igyekeztek csökkenteni és mi is csak a felsőbb parancsnokságok számait használtuk.
Amennyiben összeadjuk a 18. gárda-lövészhadtest és a kitörést kívül felszámoló erők jelentéseit, akkor a február 12–18 közötti időszakra összesen 52309 főt kapunk, ami nyilvánvaló túlzás.

Igaz, hogy Pfeffer-Wildenbruch 1945. február 11-én délután sebesültekkel együtt 43.900 fős saját létszámot jelentett – ez azonban a 20000 főre taksált magyar alakulatokat tekintve biztos jelentősen felülbecsült szám volt, mert ezek legalább fele épp február 10–11
között az ekkor kiürített XI. kerületben fogságba esett és már nem vett részt a kitörésben. A német alakulatokra vonatkozó becslése azonban nagyjából pontosnak tekinthető. Mivel a német sebesültek egy része nem volt járóképes, abból indulhatunk ki, hogy 

német részről 15-20 ezer fő vehetett részt a kitörésben, 

akik közül 8-15 ezer kijuthatott a Budai-hegyekbe.

a kitörők közül 700 átjutott és legalább 1000 (azonban lehet, hogy akár 2-3 ezer) elbújt a városban, viszont a maradék mindenképp veszteséglistára került.

Így a szovjet „eredeti” jelentések ezekre a napokra kb. 40%-nyi túlzást tartalmaztak. 

Mindezt azért is érdekes, mert 1945. január 19. és február 11. között a „Budapesti Csoport” 44708 hadifoglyot és megsemmisített katonát jelentett, ami viszont csak akkor lehetett volna igaz, ha a kitörésben senki sem vett volna részt. 

A budai oldal védőinek elméleti élelmezési száma ugyanis nem lehetett több már január 18-án sem 45000 főnél és ebből január végétől nagyobb kontingensek estek fogságba.

Az orosz népszerűsítő irodalomban máig előbukkanó 188 ezer fős budapesti védősereg legendájának keletkezésére is.
Érdekes módon a szovjet hadvezetés viszonylag pontosan tudta Budapest védőinek számát. 1944. december 12-én Budapest
ekkor még be nem kerített védőseregét Povetkin vezérőrnagy, a 2. Ukrán Front 122 A „Budapesti-csoport” a kitörés időszakára 43233, a 23. lövészhadtest 6076, a 10. gárda-lövészhadtest 3000 
megsemmisített katonát jelentett.
Ez összesen 52309 fő.
Ezek a számok alacsonyabbak, mint amihez akkor jutnánk, ha az alárendelt hadosztályok illetve ezredek számait adnánk össze.

Felderítő osztályának vezetője 64910 főre becsülte, de ebből „aktiv” jelzővel (ami feltehetően a magyar „ütközetlétszám” azaz az első vonalban bevetett erők szinonimája) csak 38.800 főt látott el.

 Ugyan-ő csak Budára 1945. január 22-en 54750 főt adott meg, akik közül „aktiv” minősitest 16800 fő kapott.126 

Povetkin mindkét esetben beleértett az élelmezési létszámba

15000 „levente” fasiszta különítményest, akik ütközetlétszámát viszont (a valóságnak megfelelően) nullában adta meg – reálisabb lett volna persze, ha élelmezési létszámukat is 80%-kal csökkenti. Utólag 1945. február 15-én Kalinyin ezredes, a 2. Ukrán Front
felderítő-osztályának helyettes vezetője Budapest bekeritett védői címszó alatt összesen 159120 főt jelentett, akikből azonban elismerte, hogy 30–30 ezer fő valójában mozgósított lakosság vagy „fasiszta” különítményes.

A TASZSZ hírügynökség is ezt a számot vehette át, ugyanis 1945. február 13-án 110000 ezer fogolyról es 49000 halottról adtak ki győzelmi jelentést.

Ennek a létszámnak legalább a fele ekkor még hiányzott a szovjet hadifogolytáborokból. Sajnos nem sokáig.
 Az ostrom után ugyanis elkezdődött a civilek válogatás 

nélküli összefogdosása annak érdekében, hogy a győzelmi
jelentések alátámaszthatók legyenek.

A szovjet győzelmi adatok a zsákmányolt harceszközöknél 

válnak teljesen abszurddal.

Február 12-én (feltehetően az ostrom teljes időtartamara) 315 megsemmisített vagy zsákmányolt harckocsiról es rohamlövegről, valamint 344 lövész-páncélosról jelentett a „Budapesti Csoport”, miközben a bekerített német erőknek Budapesten 1944. december
26-án sem volt több 96 harckocsijuk és 304 egyéb páncélozott járművuk és a magyar páncélozott járművekből sem volt több 60 darabnál,130 és ez a szám február 11-ére kevesebb, mint harmadára csökkenhetett. 

Amennyiben figyelembe vesszük, hogy a „Budapesti Csoport” 1945 februar 11. előtt is szamos zsákmányolt páncélozott harceszközt jelentett (csak 1945. január 18-án 47 harckocsit, 9 önjáró löveget és 7 páncélgépkocsit), akkor végképp nyilvánvalóvá válik, hogy a szovjet jelentések a zsákmányolt anyagokra teljesen megbízhatatlanok. Mindez azért is érdekes, mert az ostrom alatt született felderitő becslések nagyon is pontosan meg tudták becsülni a katlanba került német harckocsik és rohamlövegek hadi- és mennyiségét. 1945. január 22-én például a teljes harckocsiállományt 70 darabban állapították meg.

A számokkal történő dobálódzás azért is érdekes, mert a szovjet hadsereg különösen törekedet arra, hogy az elpusztított 

páncélos technikáról darabszintű elszámolással rendelkezzen. 

Ennek megfelelően minden harckocsira fehér festékkel számot 

festettek és a harceszközt be is fotózták. Ezeknek az adatoknak mindenképpen ütköznie kellett a győzelmi jelentésekkel, hiszen az összes veszteségi adat a seregtestek felderítő osztályánál futott össze.

A szovjet erők kitöréssel kapcsolatos becsült vesztesége 200-300 

A kitörők veszteségé meg akkor is 22200 fő, ha ebbe csak a német csapatokat és csak a németek által jelentett utolsó számadatot számoljuk (23900 fős összlétszámmal számolva, akik közül legalább ezren bujkáltak és hétszázan átjutottak).

A valós számok ennél is súlyosabb veszteséget mutatnak, mert a kitörés elején azért kb. ezer magyar katona is részt vehetett. 

Becslések szerint is a szovjet és német fél veszteségei magyarok nélkül is 1:27-hez aránylanak, ha csak a halottakat vesszük, akkor pedig az 1:50-et is elérhetik.

Sajnos a jelenleg rendelkezésre álló forrásokból nem dönthető el, hogy a kitörők veszteségének mekkora százaléka esik a német és mekkora a magyar csapatokra. 

Feltehetően nem járunk messze a valóságtól, ha a városon kívüli veszteségek 95%-át a németekre számítjuk.

A kitörés mint hadművelet öngyilkos és értelmetlen vállalkozás volt. 

Van azonban a történteknek egy másik olvasata is. 

Amennyiben azt nézzük, hogy meddig volt képes a német
katonaság hatékony ellenállást kifejteni, akkor azt állapíthatjuk meg,
hogy rettenetes áldozatok árán ugyan, de a nemet csapatok majdnem fele, kb. 10000 fő eljutott a budai hegyek nyugati és északi pereméig. 

A 10. és a 23. lövészhadtest által jelentett megsemmisített
illetve fogságban ejtett ellenséges katonára vonatkozó adatok (összesén 9076 fő) alapvetően reálisnak tűnnek, már csak azért is, mert a kitörés után a 19. lövész hadosztály például három fős tiszti bizottságokkal számoltatták ősszé az erdőben es a mezökön heverő hullákat (igy összesen 1691 személyt számolták meg). 

Ahhoz képest, hogy a tervszerű vezetés a kitörés első óraiban 

összeomlott és ahhoz képest, hogy a kitörők legálabb harmada már eleve sebesült állapotban indult el, elképesztő belső kohéziós erőről tanúskodik az, hogy ezek az emberek egyáltalán el tudtak jutni a zsámbéki medence széléig. 

Még inkább elkepesztő, hogy meg ezt követően sem bomlott teljesen fel a katonai fegyelem, amire leginkább az utal, hogy a szovjetek még Tök–Perbal térségétől nyugatra is zsákmányoltak nemet géppuskákat – ami azt jelenti, hogy még itt is, alsó hangon 30 kilométeres menet után akadtak legalább három fős nehézfegyvert és rakaszokat cipelő csoportok! 

A szovjet hadinaplókból egy hajtóvadászat képe bontakozik ki és az összképet illetően ez nem is téves. 

Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy Budán és a Budai-hegyekben a kitörők többször tudtak áttörni szovjet záróvonalakat, sőt esetenként valóságos pánikot is előidéztek a szovjetek soraiban – amiről a szovjet hadinaplók kivétel nélkül hallgatnak. 

Amennyiben a 2. Ukrán Front nem rendelkezett volna bőséges arcvonal mögötti tartalékokkal, akkor a kitörés még sikeres – bár
ebben az esetben is rendkívül veszteséges – vállalkozás lehetett volna.

 A „Budapesti Csoport” anyagi- és létszámfölénye dacára nem volt ugyanis képes arra, hogy a kitörők zömét felmorzsolja.

Végül említést kell tenni a szovjet és német veszteségek arányáról is. Az, hogy ez az 1:20 és 1:50 közötti tartományban szóródik, leginkább azt mutatja, hogy a kitörés mennyire esély nélküli vállalkozás volt. 

A számok azonban arról is árulkodnak, hogy a kitörők zöme
valójában nem is harcban vesztette életét. 

Visszaemlékezésekből is tudható, hogy az elfogott katonák tömeges kivégzése egyáltalán nem volt ritkaság, de ezekre a szituációkra áttételesen a szovjet hadinaplók is utalnak, mint például a 11. lovashadosztály által Töktől északnyugatra már említett 1000 fős kitörő csoport esete. 

A 30-50 kilométeres meneten és két hóban töltött éjszakán átesett német katonák legalább harmada sebesülten egyszerűen nem is volt abban a helyzetben, hogy komolyabb ellenállást tudjon kifejteni. 

A kitörők túlnyomó többségét egész egyszerűen agyonlőtték, vagy halálra verték.

 A János Kórház történetét feldolgozó évkönyvben dr. Gyarmathy Ferenc visszaemlékezése is arról számol be, hogy a kórházban berendezkedett szovjet csapatok pánikszerűen menekülni kezdtek, amikor értesültek a kitörésről. 

Bizonyos tényeket ugyanis le kell szögezni: 

a védő katonák túlnyomó többsége kényszerből, és nem hivatástudatból, ideológiai elvakultságánál fogva harcolt a városban; a harcok elhúzódása pedig csak a szenvedés és terror idejét növelte, reális esély nem volt még részsikerek elérésére sem – különösen arra tekintettel, hogy három felmentési kísérlet

(Konrad I-II-III. hadműveletek) is kudarcba fulladt. 

A „kitörés”, mint esemény, pedig még hadműveletként is csak nagy vonalakban értelmezhető:

- nem előzte meg komoly tervezés, 

- az „egységek” működése nem volt összehangolva, 

- nem voltak adottak a személyi- és anyagi állománybéli feltételek, - az irányítás lényegében a kitörés megindulásának pillanatában kicsúszott a védők kezéből – ezáltal 

- csak egy pánikszerű, rögtönzött menekülés valósult meg 
egyenesen a szovjet géppuskák és ágyúk tüzébe. 

A napokig tartó, városon belül kezdődő, majd a környező erdőkben véget érő mészárlás csak a statisztikai hibahatár mértékével
megegyező számú kitörő számára jelentett valós menekülési lehetőséget; a zöm nem kerülte el a halált, vagy a több éves szovjet hadifogságot (ami sokszor szintén a halálos ítéletet jelentette). Szerencsések voltak azok, akiknek sikerült dezertálni a kitörés megindulása előtt: ez volt a legbiztosabb mód a túlélésre.

Ismert, bár ritkán hangsúlyozott tény továbbá, hogy a bekerítésből való kitörés a legfelsőbb német politikai akarattal, vagyis Adolf Hitler követelésével teljesen ellentétes volt: a Führer parancsa egyértelműen az volt, hogy a védők az utolsó töltényig, a halálukig védjék Budapestet. 

A magyar főváros feláldozása katonák tízezreivel, civilek százezreivel együtt azonban egyrészt elkerülhető lett volna a háborúból való kiugrással, másrészt viszont teljesen fölösleges is volt: a szovjet előrenyomulást csak kis időre tudta lefékezni. 

Egyetlen „eredményének” az vélelmezhető, hogy Németországon
belül pár kilométerrel Keletebbre tolta a szovjetek által elért végső határvonalat – ahol az amerikai erőkkel talalkozhattak. 

A háború kimenetele 1945 első hónapjaiban már senki
számára nem lehetett kétséges (az elvakult náci propaganda által befolyásoltakon kívül), tehát mindez nem az utókor igazságtalan 

ítélkezése az elődök felett, hanem az áldozathozatal 

fölöslegességének bizonyítéka, amely a korban is széles körben ismert volt.

A rengeteg áldozat – legyen az szovjet, német, román vagy magyar állampolgár; katona vagy civil – emléke megköveteli, hogy Budapest ostromát és annak befejezését a lehető legkomolyabban vegyük, arról csak az igazságot fogadjuk el, es ebben semmi 

kompromisszumot ne kössünk. 

Csak így van értelme emlékezni a több tízmillió embernek halált okozó világháború azon jelenetére, amely fővárosunkban játszódott, es amelynek sebeit a mai napig magában hordja nem csak a város, de a lakosság jelentős része is.

A 4/II. páncélos osztály tisztikarának sorsa;
Az ostromgyűrű bezáródásakor az egységnek még 21 tisztje volt. Ebből csupán négyen (19%) élték túl az ostromot.
A 17 eltűntből egyetlen személynek sem ismert a nyughelye, egyetlennek sem került elő azonosítójegye.
Csontjaik minden bizonnyal ma is ismeretlen tömegsírban nyugszanak a Pilis-hegységben, a Perbáli-medencében vagy a Budai-hegyekben, esetleg a főváros belterületén.
Az eltűntek közül teljes bizonyossággal csak két személy esetében tudták megállapítani az elhalálozást.
Az, hogy 15 eltűnt esetében egyetlen szemtanú sem maradt, aki információt tudott volna adni az érintettek utolsó óráiról, arra utal, hogy a pusztulás nem csak a tisztek, hanem a legénységi állomány soraiban is hasonló nagyságrendű volt.

Különösen megdöbbentő az információk ilyen elképesztő hiánya, ha figyelembe vesszük, hogy mind a túlélők, mind az NSZK különféle szervezetei rengeteg energiát fektettek a háború végén majdnem három millióra dagadt eltűnt népesség sorsának tisztázására.

Az eltűnt személyekről fényképes köteteket állítottak össze, ezekben a katonákat századszintű tábori postaszám, a civileket pedig lakhely szerint tartották nyilván.

Minden fogságból hazatérő személy elé rakták az őt érintő köteteket, illetve felkérték, hogy minden adatot mondjon jegyzőkönyvbe.
Ennek a munkának köszönhetően majdnem egymillió ember sorsát lehetett az 1960-as évekig tisztázni.
A 4. páncélosezred eltűntjeit nyilvántartó kötetben összesen 111 fő adata szerepel…

A tisztikar egyik tagjának, Edmund Horbass hadnagynak születési helye a kárpátaljai Királymező (Königsfeld) község volt – ezzel ő volt az egyedüli eredendően magyar állampolgár az itt tárgyalt katonák között.
A községet a XIX. század közepén ausztriai németek alapították. Horbass volt az itt említettek közül az egyetlen, aki a sztálingrádi csatában is részt vett, 1942. október 13-án a Traktorgyár mellett súlyosan meg is sebesült – kórházi kezelése mentette meg ekkor a hadifogságtól, ami Sztálingrádban az esetek 96 százalékában halálos ítéletet is jelentett.


Az egység parancsnoka és helyettese, Walter Bonnwetsch és Herbert Mittasch századosok minden bizonnyal a két harckocsiban pusztultak el.
Két személy, Hans Laible tartalékos hadnagy és dr. Hans Schlübbers orvos-főhadnagy esetében voltak csak olyan szemtanúk, akik az érintettek haláláról szemtanúként tudtak beszámolni.

Laible az egyetlen, akinek haláláról viszonylag részletesebb adatok maradtak az utókorra. Hermann Rothermer tizedes 1955. január 15-én a hadifogságból visszatérve a következő nyilatkozatot tette róla:

„Az elhunytat zászlósi kinevezésétől kezdve ismertem. A budapesti harcok utolsó napjaiban a szakaszában hírvivő lettem, később pedig géppuskási beosztást kaptam. Február 11-én este tudtuk meg, hogy az éjjel kitörünk a gyűrűből. Erre az akcióra a mi szakaszunk Laible hadnagy vezetésével készült és indult a parancsolt gyülekezési pontra.
Még az utolsó előkészületek alatt, amelyekre a katonákkal zsúfolásig megtöltött utcán került sor, csapott le a tragikus végzet.
Az orosz gránátvetők tűzrajtaütése után semmit sem lehetett hallani, csak segélykiáltásokat, illetve, ha szabad így mondanom, a bajtársak könyörgését a kegyelemlövésért.
A testileg és morálisan rendkívül megroppant csapatban ettől kezdve nem maradt tartás.
A tűzcsapás során a mi hadnagyunk is összerogyott. Az utcáról a járdásra vittük, hogy az esetleg utánunk jövő járművek ne tiporják szét. Egyenruhája rongyokban lógott, és melléből vér bugyogott. Abban a percben, amikor mellette álltam, nem mutatott életjelt, és a sötétségben nem lehetett megállapítani a sebesülés pontos jellegét. Annak érdekében, hogy megmeneküljünk a tűzcsapásoktól, a házakba húzódtunk vissza, ott gondoztuk a sebesültjeinket, amennyire csak lehetett. Amikor nem sokkal később megjött az áttörési parancs, arra kényszerültünk, hogy a sebesülteket visszahagyjuk. A,a ház előtt a járdán még úgy feküdt a mi hadnagyunk, ahogyan korábban hagytuk.
Jómagam február 12-én reggel orosz fogságba estem.
A gyűjtőtáborban egységem több bajtársával beszéltem, akik szintén látták hadnagyunkat fekve. Ennek alapján azt gondolom, hogy nyugodtan állíthatom halálának beálltát és nem beszélhetünk arról, hogy az akkori idegességünkben ott hagytunk egy élőt a halottak között.”

Kétségbeesett szülei nem akarták elhinni a haláláról szóló beszámolót: „Fiunk kiváló matematikus volt, a müncheni Technische Universität hallgatójaként repülőmérnök akart lenni. Amennyiben élve esett volna az oroszok kezébe akkor nagyon is valószínű, hogy őt valamilyen üzemben alkalmazzák” – írták az eltűntekkel foglalkozó hivatalnak.

Budapest ostrománál csak a kitörési kísérletben annyian vesztek oda, mint a mohácsi csatában.

Az egész második világháború egyik legvéresebb katonai akciójáról van szó: kevesebb mint öt nap alatt húszezer katona pusztult el, ugyanennyién estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerült.

 Összehasonlításul: az 1944-es normandiai partraszállás során a szövetségesek számára legvéresebb veszteségek az Omaha-partszakaszon keletkeztek, de a halott, sebesült és eltűnt katonák száma nem haladta meg az ötezer főt.

Ehhez képest az Omaha-partszakasz az amerikai kollektív emlékezet kultúra integráns része, míg a kitörés eseményei egyáltalán nem szerepelnek a német köztudatban, és sokáig Magyarországon sem kaptak különösebb figyelmet.

Pedig az áldozatok ugyan német egyenruhában harcoltak, de igen jelentős részük kényszersorozott magyarországi német volt.

Kertész Imrét idézve: nem az ő sorsuk volt, de ők élték át azt, amit a fényképek mutatnak.


Haláluk elsődleges felelőse az a lelkiismeretlen katonai vezetés, amely nyilvánvalóan öngyilkos vállalkozásba hajszolta őket – megszegve így ráadásul Hitler kitartási parancsát is.

Azok a német és magyar csapattöredékek, amelyek nem vettek részt a kitörésben, többé-kevésbé rendezett módon hadifogságba kerülhettek, és csak azokat a katonákat fenyegette a lemészárlás veszélye, akik súlyosan sebesültek voltak.
(ez idáig nem volt ismert)

,Azoknak, akik a kitörés során estek fogságba, az esetek döntő részében nem volt kegyelem.

Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a budapesti német csapatok parancsnoka katonailag teljesen értelmetlen utasítása a német félnek semmilyen előnyt, a szovjetnek semmilyen hátrányt nem okozott.

Legfontosabb következménye mintegy húszezer özvegy és árva, akik, illetve akiknek leszármazottai zömmel még ma sem tudhatják, hogy az értelmetlen hadműveletbe belehajszolt rokon ma hol nyugszik.

A politika képviselői előtt több út is volt/van/lesz a történtek irányába.

Először is: a hallgatásé

Azután: hősiességet és parancsteljesítést is emlegethetnek
 – amivel valójában meggyalázzák az értelmetlenül elpusztultak emlékét.
(ez idáig nem volt kimondható)

 Vagy: gyászolhatnak.

Míg az első kettőre bőséggel találni példát, a harmadikkal máig adós a politikai közbeszéd.

Pedig nem lehetetlen a feladat.