Apolló11.Holdraszállás
Apollo–11
| Apollo–11 | |||||
| | |||||
  | |||||
| Személyzet | |||||
| Repülésadatok | |||||
| Ország | |||||
| Hívójel | parancsnoki modul - Columbia | ||||
| Személyzet | |||||
| Tartalék személyzet | |||||
| A repülés paraméterei | |||||
| Start | 1969. július 16. | ||||
| Starthely | Kennedy Űrközpont, 39-A | ||||
| Keringések száma | Hold körül: 30 | ||||
| Leszállás | |||||
| ideje | 1969. július 20. | ||||
| helye | Hold, Nyugalom tengere | ||||
| Földet érés | |||||
| ideje | 1969. július 24. | ||||
| helye | 13°19'É, 169°9'Ny | ||||
| Időtartam | 8 nap 3 óra 19 perc | ||||
| Űrhajó tömege | 30 320 kg | ||||
| Holdkomp tömege | 16 448 kg | ||||
| Pályamagasság | |||||
| Föld körül | 190,6 / 192,1 km | ||||
| Hold körül | 113,4 / 312,1 km | ||||
| Pályahajlás | |||||
| Föld körül | 32,5° | ||||
| Hold körül | 1,2° | ||||
| Periódus | |||||
| Föld körül | 88,18 perc | ||||
| Hold körül | 2,15 óra | ||||
| |||||
|
A Wikimédia Commons tartalmaz Apollo–11 témájú médiaállományokat. | |||||
„
Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”
– Neil Armstrong 1969
Az Apollo-program ötödik, űrutazókkal végrehajtott repülése az Apollo–11 volt. Az első kísérlet a holdra szállásra, amely egyben az első sikeres holdra szállás is lett. A holdprogram fő célkitűzése 1969. július 20-án teljesült, amikor Neil Armstrong és Buzz Aldrin sima leszállást teljesítettek a Mare Tranquillitatison (Nyugalom Tengerén), a Hold innenső oldalának egyik lávasíkságán. Később 2 óra 31 perc 40 másodperces időtartamú holdsétát tett a két űrhajós, amelyen 21,55 kg holdkőzet- és holdpormintát gyűjtöttek. Az expedíció harmadik tagja Michael Collins volt, aki Hold körüli pályán keringett a parancsnoki űrhajóval, míg két társa a holdkomppal (LM) leszállt a felszínre.
A sikeres holdra szállás az emberiség legnagyszerűbb tudományos eredményei közé sorolt, máig ható teljesítmény, emellett a hidegháborús katonai szembenállás idején az egész emberiség eggyé válását elősegítő, szimbolikus esemény volt, amely rövid időn belül elvezetett a nagyhatalmak világűrbeli együttműködéséhez és a katonai enyhüléshez.
Az Apollo 11 pontos leszállási helyét a Hold térképek Statio Tranquillitatis „Nyugalom Bázis” önálló néven jelölik. Ilyenformán egyedi módon a Holdon hátrahagyott tárgyak a felszíni képződményekre jellemző megjelölést kaptak. A helyszín közelében fekszik a három űrhajós nevét viselő, nagyobb távcsövekkel látható három kráter is, amelyeket a megszokottól eltérően élő személyekről neveztek el.
| Beosztás | Űrhajós |
| Parancsnok | Neil Armstrong |
| Parancsnoki egység pilóta | Michael Collins |
| Holdkomppilóta | Edwin „Buzz” Aldrin |
| Beosztás | Űrhajós |
| Parancsnok | Jim Lovell |
| Parancsnoki egység pilóta | Bill Anders |
| Holdkomppilóta | Fred Haise |
Kapcsolattartó személyzet
Charlie Duke, CAPCOM
Ron Evans, CAPCOM
Owen Kay Garriott, CAPCOM
Don Leslie Lind, CAPCOM
Ken Mattingly, CAPCOM
Bruce McCandless II, CAPCOM
Harrison Schmitt, CAPCOM
Bill Pogue
Jack Swigert
Előzmények
A leszállóhely kiválasztása
Az Apollo-11 leszállóhelye
Az ötödik Apollo expedíció volt az első olyan űrutazás, amelyhez leszállóhelyet kellett választani. A landolási pont keresése az ember leszállásának előkészítésére korábban felbocsátott Lunar Orbiter szondák fotói alapján történt.
A leszállóhelyet kijelölő bizottság választási kritériumai a következők voltak:
Síkság: a leszállóhely a lehető legsimább síkságon terüljön el.
Ne legyenek kráterek és nagyobb kövek rajta.
A síkság ne lejtsen 2°-nál jobban.
Megközelíthetőség: a leszállás útvonalába ne essen nagyobb domb, hegy, szakadék, vagy mélyebb kráter, amely a leszállóradar számára hamis magassági adatokat jelezne.
Üzemanyag: a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával elérhető legyen.
Starthalasztás: a földi start késése esetén is elérhető legyen.
Szabad visszatérés: a szabad visszatérés pályáján közlekedő űrhajó hatósugarába essen.
A legfőbb szempont a biztonság volt, melyet elsősorban a legsimább terület kiválasztása biztosított. A megközelítés és az üzemanyagtakarékosság szempontjai pedig kijelöltek a holdi egyenlítő mentén egy 10° – délre is 5°, északra is 5° – széles sávot, ahová a keresés kiterjedt. Természetesen csak az innenső, állandóan látható oldal jöhetett szóba, szintén biztonsági megfontolások (a rádiókapcsolat egyszerűbb fenntartása) miatt. A keresési terület tovább szűkült, amikor a keleti félgömböt jelölték ki a kutatók, mivel a holdutazók nyugatról keletre kerülték meg az égitestet és a keleti félen több sík mare terület mutatkozott. A 10° széles és 90° hosszú sávot tovább szűkítette az a holt zóna, amelyet a holdkomp befut a Hold mögül előbukkanó űrhajóval való rádiókapcsolat újra felépítéséhez szükséges idő alatt. Ezek alapján a kritériumok alapján összesen öt lehetséges, ezen belül három fő jelöltet választottak ki. Ezen jelöltek újbóli, részletesebb vizsgálata később az Apollo–8 és az Apollo–10 űrhajósainak egyik fő feladata lett. Bormanék repülése után még az „1-es leszállóhely” tűnt befutónak, a Nyugalom Tengere keleti részén – abban a zónában, amely a legkeletibb hely volt, ahol űrhajó egyáltalán leszállhat –, végül az Apollo–10 fotói a „2-es leszállóhelyet” kedvezőbbnek mutatták. A holdgömb közepe táján fekvő „3-as” gyakorlatilag kiesett, a választás a Mare Tranquillitatisra esett, annak is a nyugati oldalán fekvő, a Moltke és a Sabine kráterek között fekvő részére.
A legénység kiválasztása
Az Apollo–11 személyzetének kiválasztásakor az alkalmasságon kívül, nem kisebb volt a fő kérdés, hogy ki lesz az első ember, aki a Holdra lép, ki lesz az, aki örökre beírja magát a történelembe. A kiválasztás a NASA személyzeti ügyekért felelős vezetője, Deke Slayton és az Űrhajós Iroda vezetője, Alan Shepard feladata volt. A program kezdetétől fogva létezett egy legénységi rotáció, amelyben először nagy tapasztalatú, veterán űrhajósok repültek. Tartalékként szintén tapasztalt Gemini-legénységek szerepeltek és a rotáció szerint ezek a tartalékok két repülés kihagyása után kerültek repülési státuszba. Így a repülés várományosai az Apollo–8 tartalék személyzetének tagjai voltak. Slayton és Shepard a rotációba való beválogatáskor eleve úgy jelölte ki a legénységeket, hogy amikor az első holdra szállás kísérletei jönnek, akkorra olyan űrhajósok kerüljenek sorra, akik már jártak az űrben. Másrészt volt tapasztalatuk űrrandevú és dokkolás végrehajtásában és esetleg valamilyen nem várt helyzet megoldásában. Jelmondata szerint „mindenkinek képesnek kell lennie mindenféle repülési feladat megoldására”. Ezek alapján az Apollo–7, –8, –9 tartalékai egyaránt teljesen alkalmasak voltak az első holdra szállásra, mi több, ugyanezen repülések fő személyzeteiből is többen szóba jöhettek, igaz rotáción kívül.
Az Apollo–8 tartalék legénysége eredetileg Pete Conrad, Dick Gordon és Alan Bean volt, így ők voltak a „G”-jelű repülés (azaz a holdra szállás első kísérletének) várományosai.
Aztán az eredeti Apollo–8 – a „D” repülés, a holdkomp Föld körüli pályán történő berepülése – és az Apollo–9 – az „E” repülés, egy nagy magasságú teszt – helyet cseréltek, hogy az Apollo–8 a szovjeteket megelőzve a Holdhoz repülhessen.
Ekkor vált a holdra szállás első számú esélyesévé Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Jim Lovell.
Aztán Lovell átvette Michael Collins helyét az Apollo–8 parancsnoki modul pilóta székében, mivel Collinsnak egy kényszerű műtét miatt ki kellett hagynia az első holdrepülést. Betegségéből felgyógyulva ő is csatlakozhatott Armstrong és Aldrin mellé, így alakult ki a végleges hármas.
Deke Slayton azonban szívesen felrúgta volna a rotációt, csak hogy a történelmi feladatra egy nagy egyéniséget, a legtapasztaltabb veterán űrhajóst küldhessen fel.
Első számú jelöltje a korábban az Apollo–1 tüzében elhunyt Virgil „Gus” Grissom volt, egészen annak haláláig.
Ezek az űrhajósok a következők voltak: Wally Schirra (Apollo–7), Frank Borman (Apollo–8), Jim McDivitt (Apollo–9). Aztán ahogy ezek a parancsnokok lerepülték a maguk Apollo küldetését, sorban jelentették be, hogy nem kívánnak több űrrepülést tenni.
Így mivel nem maradt „kimagasló” egyéniség, maradt a rotáció, amelyben az Armstrong–Aldrin–Collins hármas állt elöl.
Külön jó pontnak számított, hogy Armstrong civil volt, nem katona, ezzel a militarizmus látszatát is távol lehetett tartani a történelmi holdra szállástól. Így kapta meg végül Armstrong a különleges lehetőséget. Slayton 1969. január 6-án közölte Armstronggal, hogy őt jelöli az Apollo–11 parancsnoki beosztására, három nap múlva pedig a NASA hivatalosan is bejelentette a jelölést.
Később az óriási médiafelhajtást kevésbé jól viselő Aldrin megpróbálta átkérni magát egy másik, kevésbé történelmi és kevesebb médiafigyelmet magára vonó, ám tudományos szempontból fontosabb repülésre. Slayton azonban világossá tette számára, ha most nem repül, később sem fog, így Aldrin visszakozott és a kijelölt legénység változatlan maradt.
A start előtt egy héttel Tom Paine, a NASA elnöke példátlan ajánlatot tett Armstrongnak, megígérte, hogy ha valamilyen probléma miatt meg kéne szakítani a küldetést, úgy a következő expedíción is ők repülhetnek. A NASA ezzel a kockázatot szerette volna csökkenteni, mivel a berepülőpilóták az átlagosnál sokkal merészebbek, valamint az Űrhajós Irodához hasonló, katonai alapokon nyugvó szervezetekben sokszor már egészségtelen versenyszellem uralkodik. Paine a kivételes ajánlattal próbálta kissé csökkenteni a parancsnokra nehezedő nyomást, hogy baj esetén könnyebben döntsön az esetleges – a többiek szemében kudarccal egyenértékű – megszakításról és ne vállaljon felesleges rizikót, ami akár tragédiába is torkollhat.
Hívójel- és emblémaválasztás
A rádió hívójelek kiválasztása – amelyek a parancsnoki űrhajó és a holdkomp nevével megegyeznek – hagyományosan a legénység privilégiuma volt. A gyakorlások során az Armstrong-féle csapat a Jégkása és a Szénakazal neveket választotta, ám amikor a hivatalos jelölés megtörtént, lecserélték a kissé komolytalan neveket a történelmi küldetéshez illőkre. Így kapta a parancsnoki űrhajó a Columbia nevet, amelyet elsősorban Jules Verne Utazás a Holdba és Utazás a Hold körül című regényei cselekményével és a Columbiad ágyúval meglevő asszociáció ihletett. De a szónak további jelentései is voltak, mint például a hasonló nevű 18. századi legendás amerikai hajó, amely az északnyugati ismeretlen tengeri területeket kutatta. Magára az Egyesült Államokra is utalhatott a név, hisz Columbia Amerika nőnemű költői neve is egyben a kultúrában. A holdkompot pedig az Eagle névre keresztelték (pontosabban a különválást követően ezen a hívójelen kommunikáltak az utasaival), amely egyértelmű hazafias utalás Amerikára, amelynek a címermadara a fehérfejű rétisas.
Szintén az űrhajósok dolga volt legénységi emblémát tervezni. A legénység az egész program legminimalistább logóját tervezte, elhagyva belőle minden sallangot – még a saját nevüket is – hogy egyértelműen szimbolizálják az üzenetet: az Egyesült Államok békével érkezett a Föld lakóinak nevében a Holdra. A szimbólumrendszerben egy fehérfejű rétisas száll le egy kráterszaggatta holdi tájon, karmai között – a béke jeleként – olajágat szorítva, háttérben a Földdel és az Apollo–11 felirattal.
Gyakorlati kiképzések a Földön
Az űrhajósok a holdséta tevékenységeit szimulálják még a Földön
Az Apollo–11 minden korábbinál bonyolultabb expedíciónak készült, így Armstrongéknak a legkomplexebb tréningprogramon kellett átesniük a normál űrhajós kiképzés mellett. A parancsnok valós kiképzést kapott a holdkomp leszállására az LLTV (Lunar Lander Training Vehicle – Holdi Leszállóegység Gyakorló Eszköz) nevű furcsa szerkezettel. Ez a gép egy függőlegesen beépített sugárhajtóművel és további rakétahajtóművekkel ellátott csővázas repülőeszköz volt, amely a holdkomp függőleges leszállásának szimulációjára szolgált. A függőleges sugárhajtómű szolgált a Föld gravitációjának ellensúlyozására, az 1/6 erősségű holdi gravitáció érzetének megteremtésére, a rakétahajtóművek pedig a holdkomp (LM) épített manőverező fúvókák másai voltak. Ezzel a géppel kellett a leendő holdra szálló űrhajósoknak begyakorolniuk a holdi leszállás legvégső fázisát. A gép sajnos nagyon megbízhatatlannak bizonyult, egy ízben Armstrong kis híján meghalt benne, amikor a hajtómű elromlott, és alig 100 méterről az eszköz lezuhant. Szerencsére az űrhajós a pillanat tört része alatt felismerte a bajt és katapultált.
A repülési műveletek begyakorlására – a korábbi küldetésekhez hasonlóan – széles körben használták a parancsnokiűrhajó- és a holdkompszimulátorokat. Ezen gyakorlások alatt az út során előforduló tervezett műveleteket (elsősorban a dokkolásokat) lehetett készségszintig begyakorolni, valamint rengeteg vészhelyzeti eljárást próbáltak ki segítségükkel az űrhajósok és az irányítás. Ez utóbbi esetben a szimulátor kezelőszemélyzete az űrhajósok tudtán kívül elrontott valamilyen repülési paramétert – műszerhibát, vagy esetleg rendellenes űrhajó működést szimulálva –, és az űrhajósoknak ezekre a váratlan helyzetekre is helyes megoldást kellett találni. Armstrong és Aldrin – eltérően a korábbi küldetésektől – rengeteg lehetőséget kapott a holdi leszállás gyakorlására a szimulátorban.
A szerteágazó terepgyakorlatok szintén új színfoltot jelentettek a kiképzésben. Ezek egyik fajtája volt a holdműveletek szkafanderben történő gyakorlása, amelynek során egy hatalmas NASA hangárban kialakított, homokkal borított területen kellett a végrehajtandó műveleteket szimulálni az űrhajósoknak egy holdkomp makettel és a felküldendő eszközök egy-egy gyakorló példányával. A másik szimulációs terület a mozgás gyakorlása volt, a Hold gyengébb gravitációs környezetéhez való szoktatás. Ehhez az űrruhás űrhajósokat úgy függesztették fel rugalmas szalagok segítségével, hogy a nehézségi erőt a valóságos gravitáció egyhatodának érezzék. Ezek a gyakorlások többnyire sikertelenek voltak, mert a felfüggesztő szalagok, rugók nagyban korlátozták a mozgást és azt mutatták, hogy a holdfelszíni munka cseppet sem lesz könnyű. A geológiai terepgyakorlatok ettől eltérően egészen más típusú kiképzést jelentettek. Nagyon kevés ilyen gyakorlatra jutott idő a túlfeszített felkészülési tervben, de meg kellett ismertetni az űrhajósokat valós körülmények között az egyes kőzetfajtákkal és előfordulásukkal még idelenn a Földön. Ezért a NASA sivatagi gyakorlatokat szervezett, amelyen Armstrongék is részt vettek. Sajnos néhány esetben a sajtó túlzott érdeklődése meghiúsította a gyakorlásokat, mikor tudomást szerezve egy-egy ilyen kitelepülésről, tömegesen jelentek meg a helyszínen. Helikopterrel figyelték a lenti munkát, megakadályozva a nyugodt tanulást, vagy akár az űrhajósok és a tanár egymás közötti kommunikációját.
Luna–15
A Hold eléréséért folyó versenyt a Szovjetunió elvesztette az N1 rakétáinak robbanásai miatt, de utolsó esélyként megpróbálta még csökkenteni a holdra szállás jelentőségét azzal, hogy felküld egy űrszondát, ezzel kérdőjelezve meg az emberek feljuttatásának szükségességét. A Luna–15 küldetése anyagminta visszahozása lett volna a holdfelszínről, mégpedig az elképzelt időrend szerint az Apollo–11 visszatérése előtt. A Szovjetunió, amikor látta a holdverseny elvesztését, váltott propagandájában és azt kezdte kihangsúlyozni, hogy az amerikaiak temérdek felesleges pénzt költenek és emberek életét veszélyeztetik a holdra szállással, amikor annak tudományos céljait egyszerűen és olcsón teljesíteni lehet mintavevő holdszondák feljuttatásával is. Az állítás demonstrálására – és az Apollo-program tudományos megkérdőjelezésére – 1969. július 13-án elindították a szondát, amely Armstrongék előtt, 1969. július 17-én állt Hold körüli pályára. Ezután azonban irányítási problémák léptek fel és a leszállás elhúzódott. Mivel a két küldetés időben fedte egymást, a szovjetek kénytelenek voltak átadni a repülési adatokat a NASA-nak, bizonyítván, hogy nincs ütközésveszély a szonda és az űrhajóegységek között. Ez volt az első űrkutatási célú közvetlen adatcsere a szovjet és amerikai fél között. Végül a Luna–15 leszállás helyett 1969. július 21-én egy hiba folytán becsapódott a Holdba valahol a Mare Crisiumon.
A repülés
Felszállás
Az Apollo–11 indítása
Az Apollo–11 startprocedúrája műszaki értelemben 1969. május 20-án, két nappal az Apollo–10 startját követően kezdődött, ekkor szállították ki a kész rakétát a VAB összeszerelő csarnokból a 39A indítóállásba az 1-es számú Mobil Indítótoronnyal.
Az Apollo indulásakor az összes (31) eszköz leállt, de Vashistha Narayan elkezdett számolni ceruzával. A számítógép 30-35 másodpercig hibásodott meg. Amikor a számítógépet megjavították, az ő számításai és a számítógép számításai pontosan megegyeztek.
Werner von Braun "megnyugszik"
Az indítási folyamat hivatalos kezdete T – 28:00:00-kor, 1969. július 14-én 22:30 (UTC) (floridai helyi idő szerint 17:30-kor) kezdődött. A 28 órás hivatalos és a 40 óra 2 perces valós időtartam között egy hat és egy fél órás tervezett visszaszámlálási szünet volt, amelyből a hosszabbik szünet végül 11 óra 32 percesre húzódott el. Az űrhajósok 2 óra 40 perccel indulás előtt foglalták el helyüket az űrkabinban.
Az Apollo–11 1969. július 16-án 14:32-kor (UTC), (helyi idő szerint 9:32) emelkedett a magasba a Cape Canaveralon található Kennedy űrközpontból.
Odaút és Hold körüli pályára állás
Az utazás első lépcsője a Föld körüli pálya volt, másfél fordulatnyi időt töltöttek itt el az űrhajósok, amíg minden rendszert le nem ellenőriztek. A rendszertesztek után – miután megbizonyosodtak róla, hogy minden működőképes – az S-IVB újraindításával gyorsítottak. Az űrhajó a szabad visszatérés pályáján indult a Hold felé.
Az első manőverre fél órával a holdirányú gyújtást követően került sor, ekkor választották le a parancsnoki űrhajót az S-IVB-ről. Ezután az űrhajósok megkezdték a holdkomp-retrakciót, azaz a holdűrhajó kihúzását az S-IVB fokozat felső részén levő holdkomp adapterből. Ehhez a rakétafokozatról levált és néhány méterre eltávolodott anyaűrhajó a kereszttengelye körül 180°-os fordulatot végzett (azaz innentől kezdve menetiránynak háttal repült), majd az orrán levő dokkolószerkezettel megcélozta a holdkompon levő fogadó egységet és összekapcsolódtak. Következő lépésként a parancsnoki hajó kormányhajtóműveinek húzóerejével és az adapterbe épített rugós mechanizmus segítségével kihúzták a holdkompot a rakétafokozatból.
A fenti manőverek miatt az űrhajóegyüttes 6 m/s-ot lassult, ezt később pályaközi korrekcióval kellett kompenzálni, hogy a hajó végig a szabad visszatérés pályáján haladjon. Ám egyúttal a műveletek olyan jól sikerültek, hogy a tervezett négy korrekció közül csak egyet kellett végrehajtani. Houston közben az S-IVB hajtóművét indította újra távirányítással, hogy a kiürült rakétafokozat véletlenül se legyen útban a későbbiek során. A fokozat három nap múlva elhaladt a Hold mellett, és Nap körüli pályára állt. Az Apollo–11 három napig repült a Hold felé, mire elérte azt és az űrhajósok megkezdhették a pályára állást körülötte.
Leszállás a Holdon
A leszállási folyamat a holdkomp felélesztésével kezdődött. Erre a műveletre azért volt szükség, mert a leszállóegység készleteivel (oxigén, áram, hűtővíz stb.) nagyon takarékosan bántak a tervezők, csak annyi volt mindenből, amire odalenn a holdfelszínen szükség lehet – plusz persze a le- és felszállás szükségletei némi, de nem túl sok tartalékkal –, ezért a lehető legkésőbb kezdték a készletek használatát, így az űrhajó a lehető legtovább maradt „stand by” üzemmódban. A leszállást végző parancsnok és holdkomppilóta a 10. keringés során mászott át a holdkompba és kezdett az üzembe helyezéshez. A műveletekhez hozzátartozott a beöltözés is, amely önmagában egy óráig tartott, innentől kezdve viszont az űrhajósoknak tilos volt levenniük az űrruhájukat (az odaúton könnyű kezeslábasban utaztak a holdutazók), másfél napig szkafanderben voltak kénytelenek dolgozni.
A leszállás érdemi része a 13. keringésben kezdődött. Először – a Hold mögött, rádiótakarásban – Armstrongék leválasztották a holdkompot a parancsnoki űrhajóról. Ebben a szakaszban pillantották meg először a terminátor (a nappali és éjszakai féltekét elválasztó fény-árnyék határvonal) mögül előbukkanó leszállóhelyet. A rádiócsendből előbukkanva aztán jelentették Houstonnak, hogy minden rendben (a folyamat során minden egyes lépést jelenteni kellett, és csak a sikeres végrehajtás után kaptak az űrhajósok engedélyt egy újabb repülési szakasz elindítására):
„A Sasnak szárnyai vannak.”
Armstrong piruettet végez a holdkomppal a Columbia ablakai előtt, hogy Collins ellenőrizhesse a sérülésmentességet
Ezután Collinsnak kellett szemrevételeznie a holdkompot, megbizonyosodni a sérülésmentességről, valamint arról, hogy a lábak megfelelően kinyíltak-e és a rögzítőelemek a helyükön vannak-e. A lábak az S-IVB fokozatban a helytakarékosság miatt behajtott állapotban utaztak, és csak a Holdnál terpesztették szét őket leszálló konfigurációba. Helyzetük pedig kulcsfontosságú volt, hiszen ha valamelyik a leszálláskor becsukódott volna, az a biztos halált jelentette volna Armstrongék számára, ezért a két űrhajóegység egy darabig még pár méterre egymástól kötelékben repült tovább, hogy a parancsnoki egység pilótája megfigyelhesse a holdkompot, míg a parancsnok a tengelye körül körbeforgatta azt. Mikor ez a teszt lezajlott, kezdődhetett a fékezés, valamint a parancsnoki egység más pályára állítása (a parancsnoki hajót el kellett távolítani a holdkomp közeléből, nehogy ütközzenek, illetve egy kicsit magasabb pályára emelve az az előnye is megvolt a manővernek, hogy a parancsnoki űrhajó előbb ért ki a következő körben a Hold mögötti rádiócsendből és reléként szolgálva hamarabb kaphatott telemetriai adatokat az irányítás a leszállás közben a holdkompról).
A fékezés – a repülési magasság csökkentése – a 14. keringésben történt meg, ismét a Hold mögött. Az űrhajósok 15 000 méter magasságig ereszkedtek a holdfelszín fölé. Így bukkantak ki a Hold mögül, ekkor még könnyen vissza lehetett volna jutni a parancsnoki hajóhoz, ha valami baj van, ez egyfajta választóvonal volt a leszálláson belül, és külön engedély is kellett Houstontól a leszállás utolsó fázisának végrehajtására. Ám problémák támadtak a telemetriai adatok letöltésével, az adás szakadozottan érkezett, Gene Kranz repülésirányító nem tudta kiadni a leszállási engedélyt. Az irányítóteremben tartózkodó Pete Conradnak támadt az a mentőötlete, hogy Armstrongék döntsenek kicsit az űrhajó hossztengelyén, és így a rádióantennájuk nagyobb szögben nézhet a Földre, javítva a vételen. Az ötlet használt, a beérkező adatok alapján az irányítás kiadhatta a végső engedélyt a leereszkedésre. Armstrongék ekkor növelték a fékezőhajtómű teljesítményét és egyre lejjebb ereszkedtek.
A következő fontos állomás a radar bekapcsolása volt (a felszín feletti magasságot radarral állapították meg és ennek az eszköznek az adatai jelentették a referenciát a fedélzeti számítógép számára). 12 000 méteren jártak, amikor a radar először érzékelte a holdfelszínt. Azonban rögtön hibát jelzett a komputer, a radarjelek túltöltötték a memóriát, az irányításnak pár másodperce volt eldönteni, hogy megszakítsák-e a küldetést. Egy komputermérnök jelezte, hogy a probléma nem komoly, a hiba ellenére biztonságosan folytatható a leszállás. Később, 3000 méter magasan megismétlődött ugyanez a probléma, de ugyanúgy veszélytelennek ítélte meg az irányítás és tovább engedte a leszállást.
A leszállási görbe ballisztikus ívet rajzolt, először a felszínnel párhuzamosan, ablakokkal lefelé nézett az Eagle, majd egyre lassulva lassan függőleges helyzetbe állt, a legvégső ereszkedést pedig már tökéletesen függőlegesen kellett megtenni, hogy az űrhajósok elkerüljék a borulásveszélyt. Ezt a repülési pályát a számítógép vezérlésével lehetett végrehajtani, emberi kéz képtelen lett volna végig olyan precíz parancsokat adni és olyan optimális üzemanyag-felhasználást biztosítani, mint a számítógép. A leszállóhely tulajdonképpen nem egy pont, hanem egy, némi vezérlési hibával is számoló ellipszis volt, amelynek középpontja volt az optimális leszállópont. Armstrongéknak a rendszerek felügyelete volt a feladata, valamint a legutolsó fázisban a számítógépnek adott parancsokkal a leszállópont korrigálása. Végső esetre pedig a kézi vezérlés lehetősége – a számítógép kiiktatása – is megmaradt. 300 méter magasságra érve élesen kirajzolódott a leszállópont és környéke, ami Armstrongot kemény elhatározásra késztette: a leszállóponton hatalmas, autó nagyságú sziklák és nagy kráterek voltak, a biztos felborulással fenyegettek. A parancsnoknak nem maradt más választása, mint áttérni kézi vezérlésre, mivel a finom pályamódosítások kevésnek látszottak a sziklamező elkerülésére. Aldrin a műszerfalon látható adatok hangos bemondásával segítette a parancsnokot, akinek nem volt ideje egyszerre a műszereket és a kinti tájat is figyelnie. A kézi vezérlés megnövekedett üzemanyag-felhasználással párosult, és ez ilyen alacsonyan már megnövekedett kockázatokat vetett fel, 50 méternél húzódott a határ, ami alatt már nem lehetett vészeljárással leválasztani a holdkomp leszállófokozatát és begyújtani a felszálló hajtóművet (egyszerűen nem lett volna idő a folyamatra), így ha ott fogy ki az üzemanyag, az űrhajó biztosan lezuhant volna. Armstrong éles manőverezésbe fogott – a szorult helyzetre jellemző, hogy még arra sem maradt ideje a parancsnoknak, hogy az irányításnak jelezze a kézi vezérlés tényét – és elkormányozta a hajót a sziklamezőtől egy simább terület felé. Közben figyelmeztető jelzés gyulladt a műszerfalon – és mivel a telemetrián át az irányítás is megkapta a jelzést, a CapCom is rádiózott figyelmeztetésül: 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag maradt. Armstrong rendületlenül folytatta a kézi vezérléssel történő süllyedést, de még mindig magasan volt és még mindig volt oldalirányú sodródás is, amelyet meg kellett állítani.
Az üzemanyag 30 másodpercnyi mennyiségre fogyásánál újabb figyelmeztetés gyulladt a műszerfalon. Ekkor jelentette kisvártatva Aldrin:
„Kontakt fény.”
A leszállótalp aljáról lelógó, nagyjából másfél méteres (67 hüvelyk hosszú) érzékelőpálcák egyike elérte a talajt, amit egy lámpa jelzett a kabinban. E jelzésre a parancsnoknak le kellett állítania a hajtóművet, ám Armstrong elmulasztotta ezt megtenni. Kisvártatva újabb rádióüzenet érkezett, ezúttal Neil Armstrongtól:
„Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”
A leszállás 1969. július 20-án 20:17-kor (UTC) történt meg.
Síkság: a leszállóhely a lehető legsimább síkságon terüljön el.
Ne legyenek kráterek és nagyobb kövek rajta.
A síkság ne lejtsen 2°-nál jobban.
Megközelíthetőség: a leszállás útvonalába ne essen nagyobb domb, hegy, szakadék, vagy mélyebb kráter, amely a leszállóradar számára hamis magassági adatokat jelezne.
Üzemanyag: a lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával elérhető legyen.
Starthalasztás: a földi start késése esetén is elérhető legyen.
Szabad visszatérés: a szabad visszatérés pályáján közlekedő űrhajó hatósugarába essen.
A legfőbb szempont a biztonság volt, melyet elsősorban a legsimább terület kiválasztása biztosított. A megközelítés és az üzemanyagtakarékosság szempontjai pedig kijelöltek a holdi egyenlítő mentén egy 10° – délre is 5°, északra is 5° – széles sávot, ahová a keresés kiterjedt. Természetesen csak az innenső, állandóan látható oldal jöhetett szóba, szintén biztonsági megfontolások (a rádiókapcsolat egyszerűbb fenntartása) miatt. A keresési terület tovább szűkült, amikor a keleti félgömböt jelölték ki a kutatók, mivel a holdutazók nyugatról keletre kerülték meg az égitestet és a keleti félen több sík mare terület mutatkozott. A 10° széles és 90° hosszú sávot tovább szűkítette az a holt zóna, amelyet a holdkomp befut a Hold mögül előbukkanó űrhajóval való rádiókapcsolat újra felépítéséhez szükséges idő alatt. Ezek alapján a kritériumok alapján összesen öt lehetséges, ezen belül három fő jelöltet választottak ki. Ezen jelöltek újbóli, részletesebb vizsgálata később az Apollo–8 és az Apollo–10 űrhajósainak egyik fő feladata lett. Bormanék repülése után még az „1-es leszállóhely” tűnt befutónak, a Nyugalom Tengere keleti részén – abban a zónában, amely a legkeletibb hely volt, ahol űrhajó egyáltalán leszállhat –, végül az Apollo–10 fotói a „2-es leszállóhelyet” kedvezőbbnek mutatták. A holdgömb közepe táján fekvő „3-as” gyakorlatilag kiesett, a választás a Mare Tranquillitatisra esett, annak is a nyugati oldalán fekvő, a Moltke és a Sabine kráterek között fekvő részére.
A legénység kiválasztása
Az Apollo–11 személyzetének kiválasztásakor az alkalmasságon kívül, nem kisebb volt a fő kérdés, hogy ki lesz az első ember, aki a Holdra lép, ki lesz az, aki örökre beírja magát a történelembe. A kiválasztás a NASA személyzeti ügyekért felelős vezetője, Deke Slayton és az Űrhajós Iroda vezetője, Alan Shepard feladata volt. A program kezdetétől fogva létezett egy legénységi rotáció, amelyben először nagy tapasztalatú, veterán űrhajósok repültek. Tartalékként szintén tapasztalt Gemini-legénységek szerepeltek és a rotáció szerint ezek a tartalékok két repülés kihagyása után kerültek repülési státuszba. Így a repülés várományosai az Apollo–8 tartalék személyzetének tagjai voltak. Slayton és Shepard a rotációba való beválogatáskor eleve úgy jelölte ki a legénységeket, hogy amikor az első holdra szállás kísérletei jönnek, akkorra olyan űrhajósok kerüljenek sorra, akik már jártak az űrben. Másrészt volt tapasztalatuk űrrandevú és dokkolás végrehajtásában és esetleg valamilyen nem várt helyzet megoldásában. Jelmondata szerint „mindenkinek képesnek kell lennie mindenféle repülési feladat megoldására”. Ezek alapján az Apollo–7, –8, –9 tartalékai egyaránt teljesen alkalmasak voltak az első holdra szállásra, mi több, ugyanezen repülések fő személyzeteiből is többen szóba jöhettek, igaz rotáción kívül.
Az Apollo–8 tartalék legénysége eredetileg Pete Conrad, Dick Gordon és Alan Bean volt, így ők voltak a „G”-jelű repülés (azaz a holdra szállás első kísérletének) várományosai.
Aztán az eredeti Apollo–8 – a „D” repülés, a holdkomp Föld körüli pályán történő berepülése – és az Apollo–9 – az „E” repülés, egy nagy magasságú teszt – helyet cseréltek, hogy az Apollo–8 a szovjeteket megelőzve a Holdhoz repülhessen.
Ekkor vált a holdra szállás első számú esélyesévé Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Jim Lovell.
Aztán Lovell átvette Michael Collins helyét az Apollo–8 parancsnoki modul pilóta székében, mivel Collinsnak egy kényszerű műtét miatt ki kellett hagynia az első holdrepülést. Betegségéből felgyógyulva ő is csatlakozhatott Armstrong és Aldrin mellé, így alakult ki a végleges hármas.
Deke Slayton azonban szívesen felrúgta volna a rotációt, csak hogy a történelmi feladatra egy nagy egyéniséget, a legtapasztaltabb veterán űrhajóst küldhessen fel.
Első számú jelöltje a korábban az Apollo–1 tüzében elhunyt Virgil „Gus” Grissom volt, egészen annak haláláig.
Ezek az űrhajósok a következők voltak: Wally Schirra (Apollo–7), Frank Borman (Apollo–8), Jim McDivitt (Apollo–9). Aztán ahogy ezek a parancsnokok lerepülték a maguk Apollo küldetését, sorban jelentették be, hogy nem kívánnak több űrrepülést tenni.
Így mivel nem maradt „kimagasló” egyéniség, maradt a rotáció, amelyben az Armstrong–Aldrin–Collins hármas állt elöl.
Külön jó pontnak számított, hogy Armstrong civil volt, nem katona, ezzel a militarizmus látszatát is távol lehetett tartani a történelmi holdra szállástól. Így kapta meg végül Armstrong a különleges lehetőséget. Slayton 1969. január 6-án közölte Armstronggal, hogy őt jelöli az Apollo–11 parancsnoki beosztására, három nap múlva pedig a NASA hivatalosan is bejelentette a jelölést.
Később az óriási médiafelhajtást kevésbé jól viselő Aldrin megpróbálta átkérni magát egy másik, kevésbé történelmi és kevesebb médiafigyelmet magára vonó, ám tudományos szempontból fontosabb repülésre. Slayton azonban világossá tette számára, ha most nem repül, később sem fog, így Aldrin visszakozott és a kijelölt legénység változatlan maradt.
A start előtt egy héttel Tom Paine, a NASA elnöke példátlan ajánlatot tett Armstrongnak, megígérte, hogy ha valamilyen probléma miatt meg kéne szakítani a küldetést, úgy a következő expedíción is ők repülhetnek. A NASA ezzel a kockázatot szerette volna csökkenteni, mivel a berepülőpilóták az átlagosnál sokkal merészebbek, valamint az Űrhajós Irodához hasonló, katonai alapokon nyugvó szervezetekben sokszor már egészségtelen versenyszellem uralkodik. Paine a kivételes ajánlattal próbálta kissé csökkenteni a parancsnokra nehezedő nyomást, hogy baj esetén könnyebben döntsön az esetleges – a többiek szemében kudarccal egyenértékű – megszakításról és ne vállaljon felesleges rizikót, ami akár tragédiába is torkollhat.
Hívójel- és emblémaválasztás
A rádió hívójelek kiválasztása – amelyek a parancsnoki űrhajó és a holdkomp nevével megegyeznek – hagyományosan a legénység privilégiuma volt. A gyakorlások során az Armstrong-féle csapat a Jégkása és a Szénakazal neveket választotta, ám amikor a hivatalos jelölés megtörtént, lecserélték a kissé komolytalan neveket a történelmi küldetéshez illőkre. Így kapta a parancsnoki űrhajó a Columbia nevet, amelyet elsősorban Jules Verne Utazás a Holdba és Utazás a Hold körül című regényei cselekményével és a Columbiad ágyúval meglevő asszociáció ihletett. De a szónak további jelentései is voltak, mint például a hasonló nevű 18. századi legendás amerikai hajó, amely az északnyugati ismeretlen tengeri területeket kutatta. Magára az Egyesült Államokra is utalhatott a név, hisz Columbia Amerika nőnemű költői neve is egyben a kultúrában. A holdkompot pedig az Eagle névre keresztelték (pontosabban a különválást követően ezen a hívójelen kommunikáltak az utasaival), amely egyértelmű hazafias utalás Amerikára, amelynek a címermadara a fehérfejű rétisas.
Szintén az űrhajósok dolga volt legénységi emblémát tervezni. A legénység az egész program legminimalistább logóját tervezte, elhagyva belőle minden sallangot – még a saját nevüket is – hogy egyértelműen szimbolizálják az üzenetet: az Egyesült Államok békével érkezett a Föld lakóinak nevében a Holdra. A szimbólumrendszerben egy fehérfejű rétisas száll le egy kráterszaggatta holdi tájon, karmai között – a béke jeleként – olajágat szorítva, háttérben a Földdel és az Apollo–11 felirattal.
Gyakorlati kiképzések a Földön
Az űrhajósok a holdséta tevékenységeit szimulálják még a Földön
Az Apollo–11 minden korábbinál bonyolultabb expedíciónak készült, így Armstrongéknak a legkomplexebb tréningprogramon kellett átesniük a normál űrhajós kiképzés mellett. A parancsnok valós kiképzést kapott a holdkomp leszállására az LLTV (Lunar Lander Training Vehicle – Holdi Leszállóegység Gyakorló Eszköz) nevű furcsa szerkezettel. Ez a gép egy függőlegesen beépített sugárhajtóművel és további rakétahajtóművekkel ellátott csővázas repülőeszköz volt, amely a holdkomp függőleges leszállásának szimulációjára szolgált. A függőleges sugárhajtómű szolgált a Föld gravitációjának ellensúlyozására, az 1/6 erősségű holdi gravitáció érzetének megteremtésére, a rakétahajtóművek pedig a holdkomp (LM) épített manőverező fúvókák másai voltak. Ezzel a géppel kellett a leendő holdra szálló űrhajósoknak begyakorolniuk a holdi leszállás legvégső fázisát. A gép sajnos nagyon megbízhatatlannak bizonyult, egy ízben Armstrong kis híján meghalt benne, amikor a hajtómű elromlott, és alig 100 méterről az eszköz lezuhant. Szerencsére az űrhajós a pillanat tört része alatt felismerte a bajt és katapultált.
A repülési műveletek begyakorlására – a korábbi küldetésekhez hasonlóan – széles körben használták a parancsnokiűrhajó- és a holdkompszimulátorokat. Ezen gyakorlások alatt az út során előforduló tervezett műveleteket (elsősorban a dokkolásokat) lehetett készségszintig begyakorolni, valamint rengeteg vészhelyzeti eljárást próbáltak ki segítségükkel az űrhajósok és az irányítás. Ez utóbbi esetben a szimulátor kezelőszemélyzete az űrhajósok tudtán kívül elrontott valamilyen repülési paramétert – műszerhibát, vagy esetleg rendellenes űrhajó működést szimulálva –, és az űrhajósoknak ezekre a váratlan helyzetekre is helyes megoldást kellett találni. Armstrong és Aldrin – eltérően a korábbi küldetésektől – rengeteg lehetőséget kapott a holdi leszállás gyakorlására a szimulátorban.
A szerteágazó terepgyakorlatok szintén új színfoltot jelentettek a kiképzésben. Ezek egyik fajtája volt a holdműveletek szkafanderben történő gyakorlása, amelynek során egy hatalmas NASA hangárban kialakított, homokkal borított területen kellett a végrehajtandó műveleteket szimulálni az űrhajósoknak egy holdkomp makettel és a felküldendő eszközök egy-egy gyakorló példányával. A másik szimulációs terület a mozgás gyakorlása volt, a Hold gyengébb gravitációs környezetéhez való szoktatás. Ehhez az űrruhás űrhajósokat úgy függesztették fel rugalmas szalagok segítségével, hogy a nehézségi erőt a valóságos gravitáció egyhatodának érezzék. Ezek a gyakorlások többnyire sikertelenek voltak, mert a felfüggesztő szalagok, rugók nagyban korlátozták a mozgást és azt mutatták, hogy a holdfelszíni munka cseppet sem lesz könnyű. A geológiai terepgyakorlatok ettől eltérően egészen más típusú kiképzést jelentettek. Nagyon kevés ilyen gyakorlatra jutott idő a túlfeszített felkészülési tervben, de meg kellett ismertetni az űrhajósokat valós körülmények között az egyes kőzetfajtákkal és előfordulásukkal még idelenn a Földön. Ezért a NASA sivatagi gyakorlatokat szervezett, amelyen Armstrongék is részt vettek. Sajnos néhány esetben a sajtó túlzott érdeklődése meghiúsította a gyakorlásokat, mikor tudomást szerezve egy-egy ilyen kitelepülésről, tömegesen jelentek meg a helyszínen. Helikopterrel figyelték a lenti munkát, megakadályozva a nyugodt tanulást, vagy akár az űrhajósok és a tanár egymás közötti kommunikációját.
Luna–15
A Hold eléréséért folyó versenyt a Szovjetunió elvesztette az N1 rakétáinak robbanásai miatt, de utolsó esélyként megpróbálta még csökkenteni a holdra szállás jelentőségét azzal, hogy felküld egy űrszondát, ezzel kérdőjelezve meg az emberek feljuttatásának szükségességét. A Luna–15 küldetése anyagminta visszahozása lett volna a holdfelszínről, mégpedig az elképzelt időrend szerint az Apollo–11 visszatérése előtt. A Szovjetunió, amikor látta a holdverseny elvesztését, váltott propagandájában és azt kezdte kihangsúlyozni, hogy az amerikaiak temérdek felesleges pénzt költenek és emberek életét veszélyeztetik a holdra szállással, amikor annak tudományos céljait egyszerűen és olcsón teljesíteni lehet mintavevő holdszondák feljuttatásával is. Az állítás demonstrálására – és az Apollo-program tudományos megkérdőjelezésére – 1969. július 13-án elindították a szondát, amely Armstrongék előtt, 1969. július 17-én állt Hold körüli pályára. Ezután azonban irányítási problémák léptek fel és a leszállás elhúzódott. Mivel a két küldetés időben fedte egymást, a szovjetek kénytelenek voltak átadni a repülési adatokat a NASA-nak, bizonyítván, hogy nincs ütközésveszély a szonda és az űrhajóegységek között. Ez volt az első űrkutatási célú közvetlen adatcsere a szovjet és amerikai fél között. Végül a Luna–15 leszállás helyett 1969. július 21-én egy hiba folytán becsapódott a Holdba valahol a Mare Crisiumon.
A repülés
Felszállás
Az Apollo–11 indítása
Az Apollo–11 startprocedúrája műszaki értelemben 1969. május 20-án, két nappal az Apollo–10 startját követően kezdődött, ekkor szállították ki a kész rakétát a VAB összeszerelő csarnokból a 39A indítóállásba az 1-es számú Mobil Indítótoronnyal.
Az Apollo indulásakor az összes (31) eszköz leállt, de Vashistha Narayan elkezdett számolni ceruzával. A számítógép 30-35 másodpercig hibásodott meg. Amikor a számítógépet megjavították, az ő számításai és a számítógép számításai pontosan megegyeztek.
Werner von Braun "megnyugszik"
Az indítási folyamat hivatalos kezdete T – 28:00:00-kor, 1969. július 14-én 22:30 (UTC) (floridai helyi idő szerint 17:30-kor) kezdődött. A 28 órás hivatalos és a 40 óra 2 perces valós időtartam között egy hat és egy fél órás tervezett visszaszámlálási szünet volt, amelyből a hosszabbik szünet végül 11 óra 32 percesre húzódott el. Az űrhajósok 2 óra 40 perccel indulás előtt foglalták el helyüket az űrkabinban.
Az Apollo–11 1969. július 16-án 14:32-kor (UTC), (helyi idő szerint 9:32) emelkedett a magasba a Cape Canaveralon található Kennedy űrközpontból.
Odaút és Hold körüli pályára állás
Az utazás első lépcsője a Föld körüli pálya volt, másfél fordulatnyi időt töltöttek itt el az űrhajósok, amíg minden rendszert le nem ellenőriztek. A rendszertesztek után – miután megbizonyosodtak róla, hogy minden működőképes – az S-IVB újraindításával gyorsítottak. Az űrhajó a szabad visszatérés pályáján indult a Hold felé.
Az első manőverre fél órával a holdirányú gyújtást követően került sor, ekkor választották le a parancsnoki űrhajót az S-IVB-ről. Ezután az űrhajósok megkezdték a holdkomp-retrakciót, azaz a holdűrhajó kihúzását az S-IVB fokozat felső részén levő holdkomp adapterből. Ehhez a rakétafokozatról levált és néhány méterre eltávolodott anyaűrhajó a kereszttengelye körül 180°-os fordulatot végzett (azaz innentől kezdve menetiránynak háttal repült), majd az orrán levő dokkolószerkezettel megcélozta a holdkompon levő fogadó egységet és összekapcsolódtak. Következő lépésként a parancsnoki hajó kormányhajtóműveinek húzóerejével és az adapterbe épített rugós mechanizmus segítségével kihúzták a holdkompot a rakétafokozatból.
A fenti manőverek miatt az űrhajóegyüttes 6 m/s-ot lassult, ezt később pályaközi korrekcióval kellett kompenzálni, hogy a hajó végig a szabad visszatérés pályáján haladjon. Ám egyúttal a műveletek olyan jól sikerültek, hogy a tervezett négy korrekció közül csak egyet kellett végrehajtani. Houston közben az S-IVB hajtóművét indította újra távirányítással, hogy a kiürült rakétafokozat véletlenül se legyen útban a későbbiek során. A fokozat három nap múlva elhaladt a Hold mellett, és Nap körüli pályára állt. Az Apollo–11 három napig repült a Hold felé, mire elérte azt és az űrhajósok megkezdhették a pályára állást körülötte.
Leszállás a Holdon
A leszállási folyamat a holdkomp felélesztésével kezdődött. Erre a műveletre azért volt szükség, mert a leszállóegység készleteivel (oxigén, áram, hűtővíz stb.) nagyon takarékosan bántak a tervezők, csak annyi volt mindenből, amire odalenn a holdfelszínen szükség lehet – plusz persze a le- és felszállás szükségletei némi, de nem túl sok tartalékkal –, ezért a lehető legkésőbb kezdték a készletek használatát, így az űrhajó a lehető legtovább maradt „stand by” üzemmódban. A leszállást végző parancsnok és holdkomppilóta a 10. keringés során mászott át a holdkompba és kezdett az üzembe helyezéshez. A műveletekhez hozzátartozott a beöltözés is, amely önmagában egy óráig tartott, innentől kezdve viszont az űrhajósoknak tilos volt levenniük az űrruhájukat (az odaúton könnyű kezeslábasban utaztak a holdutazók), másfél napig szkafanderben voltak kénytelenek dolgozni.
A leszállás érdemi része a 13. keringésben kezdődött. Először – a Hold mögött, rádiótakarásban – Armstrongék leválasztották a holdkompot a parancsnoki űrhajóról. Ebben a szakaszban pillantották meg először a terminátor (a nappali és éjszakai féltekét elválasztó fény-árnyék határvonal) mögül előbukkanó leszállóhelyet. A rádiócsendből előbukkanva aztán jelentették Houstonnak, hogy minden rendben (a folyamat során minden egyes lépést jelenteni kellett, és csak a sikeres végrehajtás után kaptak az űrhajósok engedélyt egy újabb repülési szakasz elindítására):
„A Sasnak szárnyai vannak.”
Armstrong piruettet végez a holdkomppal a Columbia ablakai előtt, hogy Collins ellenőrizhesse a sérülésmentességet
Ezután Collinsnak kellett szemrevételeznie a holdkompot, megbizonyosodni a sérülésmentességről, valamint arról, hogy a lábak megfelelően kinyíltak-e és a rögzítőelemek a helyükön vannak-e. A lábak az S-IVB fokozatban a helytakarékosság miatt behajtott állapotban utaztak, és csak a Holdnál terpesztették szét őket leszálló konfigurációba. Helyzetük pedig kulcsfontosságú volt, hiszen ha valamelyik a leszálláskor becsukódott volna, az a biztos halált jelentette volna Armstrongék számára, ezért a két űrhajóegység egy darabig még pár méterre egymástól kötelékben repült tovább, hogy a parancsnoki egység pilótája megfigyelhesse a holdkompot, míg a parancsnok a tengelye körül körbeforgatta azt. Mikor ez a teszt lezajlott, kezdődhetett a fékezés, valamint a parancsnoki egység más pályára állítása (a parancsnoki hajót el kellett távolítani a holdkomp közeléből, nehogy ütközzenek, illetve egy kicsit magasabb pályára emelve az az előnye is megvolt a manővernek, hogy a parancsnoki űrhajó előbb ért ki a következő körben a Hold mögötti rádiócsendből és reléként szolgálva hamarabb kaphatott telemetriai adatokat az irányítás a leszállás közben a holdkompról).
A fékezés – a repülési magasság csökkentése – a 14. keringésben történt meg, ismét a Hold mögött. Az űrhajósok 15 000 méter magasságig ereszkedtek a holdfelszín fölé. Így bukkantak ki a Hold mögül, ekkor még könnyen vissza lehetett volna jutni a parancsnoki hajóhoz, ha valami baj van, ez egyfajta választóvonal volt a leszálláson belül, és külön engedély is kellett Houstontól a leszállás utolsó fázisának végrehajtására. Ám problémák támadtak a telemetriai adatok letöltésével, az adás szakadozottan érkezett, Gene Kranz repülésirányító nem tudta kiadni a leszállási engedélyt. Az irányítóteremben tartózkodó Pete Conradnak támadt az a mentőötlete, hogy Armstrongék döntsenek kicsit az űrhajó hossztengelyén, és így a rádióantennájuk nagyobb szögben nézhet a Földre, javítva a vételen. Az ötlet használt, a beérkező adatok alapján az irányítás kiadhatta a végső engedélyt a leereszkedésre. Armstrongék ekkor növelték a fékezőhajtómű teljesítményét és egyre lejjebb ereszkedtek.
A következő fontos állomás a radar bekapcsolása volt (a felszín feletti magasságot radarral állapították meg és ennek az eszköznek az adatai jelentették a referenciát a fedélzeti számítógép számára). 12 000 méteren jártak, amikor a radar először érzékelte a holdfelszínt. Azonban rögtön hibát jelzett a komputer, a radarjelek túltöltötték a memóriát, az irányításnak pár másodperce volt eldönteni, hogy megszakítsák-e a küldetést. Egy komputermérnök jelezte, hogy a probléma nem komoly, a hiba ellenére biztonságosan folytatható a leszállás. Később, 3000 méter magasan megismétlődött ugyanez a probléma, de ugyanúgy veszélytelennek ítélte meg az irányítás és tovább engedte a leszállást.
A leszállási görbe ballisztikus ívet rajzolt, először a felszínnel párhuzamosan, ablakokkal lefelé nézett az Eagle, majd egyre lassulva lassan függőleges helyzetbe állt, a legvégső ereszkedést pedig már tökéletesen függőlegesen kellett megtenni, hogy az űrhajósok elkerüljék a borulásveszélyt. Ezt a repülési pályát a számítógép vezérlésével lehetett végrehajtani, emberi kéz képtelen lett volna végig olyan precíz parancsokat adni és olyan optimális üzemanyag-felhasználást biztosítani, mint a számítógép. A leszállóhely tulajdonképpen nem egy pont, hanem egy, némi vezérlési hibával is számoló ellipszis volt, amelynek középpontja volt az optimális leszállópont. Armstrongéknak a rendszerek felügyelete volt a feladata, valamint a legutolsó fázisban a számítógépnek adott parancsokkal a leszállópont korrigálása. Végső esetre pedig a kézi vezérlés lehetősége – a számítógép kiiktatása – is megmaradt. 300 méter magasságra érve élesen kirajzolódott a leszállópont és környéke, ami Armstrongot kemény elhatározásra késztette: a leszállóponton hatalmas, autó nagyságú sziklák és nagy kráterek voltak, a biztos felborulással fenyegettek. A parancsnoknak nem maradt más választása, mint áttérni kézi vezérlésre, mivel a finom pályamódosítások kevésnek látszottak a sziklamező elkerülésére. Aldrin a műszerfalon látható adatok hangos bemondásával segítette a parancsnokot, akinek nem volt ideje egyszerre a műszereket és a kinti tájat is figyelnie. A kézi vezérlés megnövekedett üzemanyag-felhasználással párosult, és ez ilyen alacsonyan már megnövekedett kockázatokat vetett fel, 50 méternél húzódott a határ, ami alatt már nem lehetett vészeljárással leválasztani a holdkomp leszállófokozatát és begyújtani a felszálló hajtóművet (egyszerűen nem lett volna idő a folyamatra), így ha ott fogy ki az üzemanyag, az űrhajó biztosan lezuhant volna. Armstrong éles manőverezésbe fogott – a szorult helyzetre jellemző, hogy még arra sem maradt ideje a parancsnoknak, hogy az irányításnak jelezze a kézi vezérlés tényét – és elkormányozta a hajót a sziklamezőtől egy simább terület felé. Közben figyelmeztető jelzés gyulladt a műszerfalon – és mivel a telemetrián át az irányítás is megkapta a jelzést, a CapCom is rádiózott figyelmeztetésül: 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag maradt. Armstrong rendületlenül folytatta a kézi vezérléssel történő süllyedést, de még mindig magasan volt és még mindig volt oldalirányú sodródás is, amelyet meg kellett állítani.
Az üzemanyag 30 másodpercnyi mennyiségre fogyásánál újabb figyelmeztetés gyulladt a műszerfalon. Ekkor jelentette kisvártatva Aldrin:
„Kontakt fény.”
A leszállótalp aljáról lelógó, nagyjából másfél méteres (67 hüvelyk hosszú) érzékelőpálcák egyike elérte a talajt, amit egy lámpa jelzett a kabinban. E jelzésre a parancsnoknak le kellett állítania a hajtóművet, ám Armstrong elmulasztotta ezt megtenni. Kisvártatva újabb rádióüzenet érkezett, ezúttal Neil Armstrongtól:
„Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”
A leszállás 1969. július 20-án 20:17-kor (UTC) történt meg.
Az egyetlen szépséghiba Armstrong késlekedése volt a hajtómű leállításával, amellyel azt kockáztatta, hogy a hajtóműharang alá beszorul a gázsugár és szétrobbantja, de szerencsére ez nem történt meg.
A tartályban végül 20 másodpercre elegendő hajtóanyag maradt.
Leszállás utáni teendők
A Sas talajt érése után az űrhajósoknak azonnal neki kellett látniuk a felszállás előkészítésének. Biztonsági okokból ugyanis az volt a logikusabb, hogy ha bármi váratlan probléma történne, inkább mihamarabb el tudják hagyni a holdfelszínt és elérjék a biztonságot nyújtó parancsnoki űrhajót, mintsem kockáztassanak a felszínen. Ezért először nem a holdi tevékenységekhez láttak hozzá, hanem a holdkomp felszállásra történő előkészítéséhez.
A felszállási előkészületek végén, a holdséta (EVA) előkészületek előtt Aldrin váratlanul furcsa szöveget mondott a rádióba:
„Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján.”
Aldrin csak évek múltán mondta el, hogy ezután úrvacsorát vett.
Leszállás utáni teendők
A Sas talajt érése után az űrhajósoknak azonnal neki kellett látniuk a felszállás előkészítésének. Biztonsági okokból ugyanis az volt a logikusabb, hogy ha bármi váratlan probléma történne, inkább mihamarabb el tudják hagyni a holdfelszínt és elérjék a biztonságot nyújtó parancsnoki űrhajót, mintsem kockáztassanak a felszínen. Ezért először nem a holdi tevékenységekhez láttak hozzá, hanem a holdkomp felszállásra történő előkészítéséhez.
A felszállási előkészületek végén, a holdséta (EVA) előkészületek előtt Aldrin váratlanul furcsa szöveget mondott a rádióba:
„Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján.”
Aldrin csak évek múltán mondta el, hogy ezután úrvacsorát vett.
A kenyeret és a bort Dean Woodrufftól kapta, aki akkoriban a Websteri Presbiteriánus Gyülekezet vezető pásztora volt, mely gyülekezetnek Aldrin egyik elöljárója volt. A holdkomppilóta senkinek sem szólt előre a tervéről – még felesége előtt is titokban tartotta a szándékát – és azért fogalmazott ilyen kétértelműen, mert sokak vitában voltak azzal, hogy az űrteljesítményekkel járó nyilvánosságot az űrhajósok – magánakciók keretében – vallásos üzenetek közreadására használják fel. A NASA az idő tájt még mindig perben állt egy ateista aktivistával, amiért az Apollo–8 űrhajósai a Teremtés Könyvéből idéztek az 1968. karácsonyi holdutazásukkor.
A holdséta
Kiszállás
Aldrin lábnyoma a Holdon
A műveleti terv szerint egy 8 órás pihenőidő következett volna, ám Armstrong és Aldrin felvetette, hogy elég fittnek érzik magukat, felesleges lenne pihenni, inkább engedélyezze az irányítás a holdsétát rögtön, a tervezettnél előbb. Az irányítás rövid gondolkodás után engedélyt adott. Ugyan nincs egyértelmű bizonyíték rá, de valószínű, hogy az eredeti terv is a leszállást követő azonnali holdsétáról szólt, a pihenőidő csak biztonsági időtartalékként került a tervbe, hogy ha csúszna a leszállás a tervezett időrendhez képest, ne úgy kelljen hírt adni, miszerint az Apollo–11 holdsétája a tervezett időhöz képest később kezdődik. Ehelyett ki lehetett használni a korábbi kiszállás propagandaértékét (a tervezett idő előtt sikerül kiszállni a Holdra). Az űrhajósok az engedély birtokában nekiláthattak a holdséta előkészítésének, ami nagyjából 2,5–3 órás tevékenység volt. Ennek keretében visszavették a leszállás után levett sisakjukat, illetve az üvegbúra formájú sisak tetejére rácsatolták az ún. felső sisakot, a nagy, aranyozott ellenzőt tartalmazó fehér fémgömböt, amelyet csak kinn a felszínen alkalmaztak. Aztán magukra öltötték a hátizsákjaikat, átcsatlakoztatták a holdkomp forrásairól a hátizsákra az oxigén, hűtővíz és áram csatlakozóit, nyomástesztet végeztek. Végül elkezdték csökkenteni a kabinnyomást. Az oxigén csak lassan távozott a kabinból. Közel 40 perc telt el, amikor a nyomás csökkenése megállt az eredeti nyomás nagyjából tizedén, ami az ajtót még mindig szorosan a helyén tartotta. Ekkor Aldrin óvatosan elfeszítette a kabinajtó egyik sarkát és a résen át kiillant a maradék oxigén. A leszállástól 6 óra telt el az ajtó kinyitásáig, a holdséta (EVA) 1969. július 21-én 2:51-kor (UTC) vette kezdetét.
Armstrong lefelé mászik a létrán
Az előre meghatározott sorrend szerint először a parancsnok kezdte el a kiszállást. Ehhez Armstrongnak térdre kellett ereszkednie és hátrálva kellett kimásznia a kabinból. A hátizsák többször is elakadt a művelet során, Aldrinnak kellett segítenie. Armstrong ekkor kijutott az ún. tornácra – a kabinajtónál elhelyezett kis platformra, amely a létra tetején volt –, ahol felegyenesedhetett. Itt egy bowdent meghúzva lenyitotta az alatta a holdkomp oldalán elhelyezett MESA-t (a holdkomp csomagtartóját), amelyre a tévékamerát is ráerősítették. Ez az aktus egyben aktiválta a kamerát is, ettől a perctől kezdve – a Deep Space Network ausztráliai óriás parabolaantennáján keresztül – megindulhatott a tévéadás is. Armstrong – immár a nagyjából egymilliárdnyi tévénéző szeme láttára – óvatosan lemászott a létrán, majd az utolsó fokról leugrott a leszállótalp tányérjába. Ekkor jelezte, hogy a talp nem csúszott össze, ahogy a mérnökök várták, hanem derékmagasságban tartotta az utolsó létrafokot. Ezt bizonytalannak ítélte meg, ezért mielőtt folytatta volna a holdsétát, inkább visszaugrott az alsó fokra, hogy vissza tud-e jutni. Mikor sikerrel bizonyosodott meg a visszajutásról, ismét leugrott a tányérba és a holdpor tanulmányozásába kezdett, cipője orrával turkálva a porban.
– A létra alján vagyok. A holdkomp lábai talán 1–2 hüvelyknyire mélyedtek a porba, bár a talaj nagyon, nagyon finom szemcséjű, ahogy közelről láthatom. Majdnem olyan, mint a púder. A por nagyon finom.
– Most lelépek a talpról.
Aztán a parancsnok lelépett a Hold felszínére. 1969. július 21. 2:56 (UTC) volt ekkor. Ekkor hangzott el Armstrong híressé vált mondata:
„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” („That's one small step for [a] man, one giant leap for mankind.”)
Armstrong legelső dolga a felszínen a holdkomp körbejárása volt, hogy megbizonyosodjon az űrhajó sérülésmentességéről, valamint arról, hogy stabilan áll-e a felszínen. Szerencsére a holdkomppal semmiféle probléma nem volt. Ezután a parancsnoknak biztonsági mintát kellett vennie. Ez azt a célt szolgálta, hogy ha bármilyen váratlan okból a tervezettnél előbb kellett volna visszaszállni a holdkompba, akkor is haza tudjanak hozni némi kőzetmintát az űrhajósok a Holdról. Ehhez Armstrong egy hosszú nyelű lapáttal némi holdport és néhány kavicsot tett egy kisebb, zárható zacskóba és a mintát a zsebébe tette. Mozgás közben megállapította, hogy még a vártnál is könnyebb a mozgás. Miután a parancsnok biztonságosnak ítélte a kintlétet, akkor következhetett a holdkomppilóta felszínre lépése is.
A holdkomp pilótája is a felszínre lép és a Holdon jár
Aldrin a holdfelszínre tart
Hozzávetőleg húsz perc múltán Aldrin is engedélyt kapott a kiszállásra. A holdkomppilóta is lassan kihátrált a kabinból, majd lemászott a létrán, végül lelépett a leszállótalpról. Armstrong lelkesen fogadta, a lemászásról remek fotósorozatot készített, majd véleményt várt társától. Aldrin egy rövid, de Armstrongéhoz hasonlóan híressé lett mondattal foglalta össze érzéseit:
Aldrin is a Holdon
„Varázslatos sivárság.”
A második űrhajós felszínre lépésével kiteljesedett a munka. Előzőleg Armstrong már levette a MESA-ra erősített kamerát és a holdkomptól 12 méterre egy háromlábú állványra állította. Aldrin a mozgással ismerkedett elsőként, a kamera és a holdkomp között kellett járnia, majd futnia, mivel a műveleti terv rárótta a mozgás tanulmányozását feladatul. Közben Armstrong fényképekkel dokumentálta ezt a folyamatot (később ezekből a képekből állt össze az Apollo-program leghíresebb felvételeiből álló klasszikus kollekció jelentős része, amelyből a legtöbbször választanak fotót a felhasználók, vagy akár maga a NASA). Aldrin ugyanolyan könnyűnek találta a mozgást, mint Armstrong. A mozgással kapcsolatos kísérleteknek azért volt jelentősége, mert a holdi egyhatod gravitáció, valamint az űrhajós tömegét megközelítő tömegű hátizsák által teljesen máshová került súlypont miatt nehéznek ítélték meg az alkalmazkodást és a járást. Az űrhajósok mindössze annyit éreztek meg a nehézségekből, hogy egy furcsa, a sasszézáshoz hasonló szökdelő járást vettek fel önkéntelenül. Következő feladatként a MESA kipakolásához láttak, majd jöhetett a magukkal hozott eszközök felállítása.
Zászlótűzés és beszélgetés az elnökkel
A MESA-ból kipakolt eszközök közül Buzz Aldrin először a napszélösszetétel-mérő fóliát állította fel. Ez az eszköz egy 1,4×0,3 méter méretű alumíniumfólia volt, amelyet egy rúdra tűztek. Ennél a műveletnél is és Armstrong korábbi mintavételeinél is az derült ki, hogy a felső 5–10 cm-es regolitréteg alatt egy kemény kőzetréteg kezdődik, nagyon megnehezítve bárminek a földbe szúrását. Másodikként az amerikai lobogó kitűzése következett. A két űrhajós együttes erőfeszítése kellett a zászlórúd letűzéséhez, az előbb említett kemény felszín alatti kőzetréteg miatt. A zászlót 12 méterre a holdkomptól helyezték el, a napszélmérő fólia és a tévékamera mellé (a zászlótűzés semmiféle területhódítást nem jelentett, csak amolyan szimbólumként szolgált, mint ahogy a hegymászók is zászlóval jelzik egy-egy hegycsúcs meghódítását). Aztán elhelyeztek néhány emléktárgyat is a holdfelszínen: egy kis fehér tasakban egy szilícium korongon miniatűr betűkkel 73 állam üzenetét,[15] a béke jelképeként egy aranyozott olajágat, az Apollo–1 és az Apollo–11 expedíciós emblémáit és néhány érmét.
Buzz Aldrin az Egyesült Államok lobogója előtt tiszteleg
A szimbolikus tevékenységek egy plakett leleplezésével végződtek. A holdkomp elülső lábán, a létra fokai között egy kis tábla utazott, amelyről csak egy takarólemezt kellett levenniük az űrhajósoknak, hogy láthatóvá váljon a felirat rajta:
A tévéközvetítés egy mozzanata
„Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”
Az űrhajósok ezután munkához láttak volna, geológiai mintákat kellett gyűjteniük és méréseket kellett végezniük, ám a műveleti tervben nem szereplő esemény következett, Richard Nixon elnök jelentkezett be, hogy beszéljen Armstrongékkal:
Hello Neil és Buzz. A Fehér Ház Ovális Irodájából beszélek és ez bizonyosan a legtörténelmibb telefonbeszélgetés, amelyet valaha lebonyolítottak. Csak el akarom mondani, milyen büszkék vagyunk mindannyian Önökre. Az összes amerikai számára ez a legbüszkébb nap az életben. És meggyőződésem, hogy a Föld többi lakója is osztozik abban a felismerésben, milyen roppant teljesítmény ez. Amit Önök véghez vittek, azzal az égbolt is kicsit része lett az emberek életterének. És az, hogy most a Nyugalom Tengeréről beszélnek hozzánk, az arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön. Az emberiség történetének erre az egyetlen, kivételes pillanatára az emberiség tényleg eggyé vált, egyrészt büszkeségünkben azért, amit Önök tettek, másrészt az imában, ami az Önök biztonságos hazatéréséért szól.
Ezek az események és nyilatkozatok mindenki számára bebizonyították, hogy az expedíció nem militarista jellegű, és semmi kétség sem maradt, hogy az USA nem nagyhatalmi céljainak szolgálatába kívánja állítani a holdra szállást, hanem mintegy felajánlja az emberiség közös teljesítményéül, elősegítve az egész emberiség eggyé válását, a megbékélést.
Geológiai munka
Aldrin az EASEP műszereit cipeli a felállítási helyükre
Az elnöki telefonnal lezárultak a szimbolikus tevékenységek és kezdetét vehette a zavartalan geológiai kutatómunka. Ehhez az űrhajósok szétváltak, Armstrong feladata a mintavétel és a fényképezés volt, míg Aldrinnak az EASEP műszereit kellett felállítani és működésbe hozni.
Aldrin a napszélösszetétel-mérő fóliát állítja fel
Armstrong korábban már vett mintát, az ún. ömlesztett mintát a holdkomp környezetéből. 22 vagy 23 lapátnyi vegyes anyagot (port és kavicsokat) tett egy vákuumzáras fémedénybe, gyakorlatilag válogatás nélkül. Érdekes módon már ez a tevékenység is a tervezettnél tovább tartott, ahogy általában a Holdon minden. Az elnöki telefon után részletesebb mintavétel következhetett, az ún. dokumentált mintavétel. A dokumentálás kétirányú volt, egyrészt a mintául vett követ még a felszedése előtt le kellett fotózni, majd számozott zsákba helyezni, másrészt az irányítás számára szóban is le kellett írni a mintát (természetesen a zsák számának megjelölésével, hogy odalenn a Földön párosítani lehessen a szóbeli leírást és magát a mintát). Ám az idő egyre jobban szorított – a holdi munka általános tapasztalatává és a következő küldetések intelmévé vált a folytonos időhiány –, a dokumentált mintavétel nem volt megfelelő metódus, ezért felváltották az összegyűjtő mintavétellel. Armstrong különböző, az Eagle 10–15 méteres körzetéből származó helyekről gyakorlatilag találomra szedett össze néhány kőzetet, amelyeket a számozott zsákokba helyezett. A mintavételi feladatok között szerepelt még két mélymintavétel is. Ehhez egy csövet kellett leverni a talajba, majd kihúzni, amely művelet végén a talaj felső részének rétegeiből maradt keresztmetszet a cső belsejében. A zászló és napszélmérő kihelyezésénél akadályt jelentő kemény kőzet itt is hátráltató tényezőnek bizonyult, Armstrongnak kalapáccsal kellett levernie a rudat a talajba. Mindkét minta a napszélmérő környezetéből származik és egyenként több mint 6 percig tartott a begyűjtésük. A parancsnok másik feladata a fényképezésvolt. A kőzetmintavételek mellett sztereó közelképeket és panorámafotókat kellett készíteni a leszállóhelyről. Összesen öt helyen – öt nézőpontból – készült panoráma. Ezek között egy különlegesebb is volt, amikor Armstrong eltérve a tervtől megcélzott egy messzebb fekvő krátert, a leszállóhely körzetének legnagyobb mélyedését, a 30 méter átmérőjű Little West krátert. A parancsnok a 120 méteres utat futva tette meg, kb. 3–4 km/h sebességgel. A panorámák mellett 17 sztereofelvétel-pár készült, amelyeknél érintetlen és az űrhajósok által feltúrt helyek egyaránt szolgáltak témául. Ezekből a képekből a tudósok a felszín szerkezetéről kaptak részletesebb megfigyelési anyagot.
Buzz Aldrin más irányba indult, az ő feladata a műszerek felállításavolt. A MESA-ból kipakolt két főműszert biztonságos távolságba kellett vinnie a holdkompról egy lehetőleg sík területre. Aldrin két kezébe kapva odébb cipelte a két műszert, és a lézertükröt nagyjából 14 méternyire, a passzív szeizmométert pedig még további 10 méterrel odébb helyezte le egy kráterektől és nagyobb kövektől mentes folton (ezzel a műszerrel egybeépítve kapott helyet egy holdi pordetektor is). A műszerek beüzemelése könnyű volt: a lézertükröt csak a Föld felé kellett irányítani, mivel passzív műszer volt, a rengésmérőnek pedig csak a napelemtábláit kellett aktiválni. Elvileg ez egy automatikus művelet volt, ám az egyik napelemtábla nem nyílt ki magától, Aldrinnak kézzel kellett segíteni kinyitni. Ezt a műszert közvetlenül egy nagyobb szikla mögé helyezték, hogy megvédjék a felszállás hatásaitól, legfőképpen a portól, ami a napelemtáblák hatásfokát ronthatta volna.
A mintavétel és a műszerek felállítása, a készletek, valamint az űrhajósok oxigén- és hűtőfolyadék-fogyasztásának figyelembevételével, a vártnál jobban alakuló felhasználási adatok alapján kapott 15 perces hosszabbítás után elkövetkezett a visszaszállás ideje. Először a holdkomppilóta mászott vissza, majd utána a parancsnok is. 2 óra 36 perc 40 másodperc után zárták magukra az űrhajósok az ajtót, ezzel ért véget a világ első holdsétája.
Pihenés
Armstrong és Aldrin a holdséta után megvacsorázott, majd a holdséta előttről elhalasztott alvási periódus ideje jött el. A két űrhajósnak tilos volt levennie az űrruhát, csupán a sisakot vehették le a holdkompon belül. Ez egy olyan óvintézkedés volt, amelyet elővigyázatosságból hoztak, ha egy váratlan, például meteortalálat miatti nyomáscsökkenés következett volna be. A beöltözés túl sokáig tartott a földi tapasztalatok szerint, ezért csak a sisak felvétele maradt a tolerálható időkorláton belül. Ez a biztonságos öltözék azonban szinte lehetetlenné tette a pihenést. Armstrong egy függőágyban, Aldrin a padlón próbált aludni, ám a merev ruha, különösen a nyaki részen levő, a sisak hermetikus zárására szolgáló keret tette kényelmetlenné a fekvést. Ráadásul a pihenőidőre az űrhajósok a holdkomp jó pár rendszerét leállították, befüggönyözték az ablakot, ezzel elvontak mindenféle hőforrást, így kellemetlenül hideg is lett a kabinban. Az alvási nehézségek fő oka azonban pszichés eredetű volt: az átélt izgalmak, a tudat, hogy a Holdon vannak, folyamatosan ébren tartotta a testüket, így végül Aldrin két órányi szendergésről, míg Armstrong öt teljesen elvesztegetett óráról tett említést alvás helyett.
Felszállás a Holdról
Az Apollo-11 leszállási helye és a visszamaradt holdkomprész a Lunar Reconnaissance Orbiter felvételén 2009-ben.
A sikertelen alvási periódus után a következő művelet az Apollo–11 felkészítése volt a hazaindulásra. 21 óra 40 percnyi holdfelszínen tartózkodást követően az Eagle felszállófokozata startra készen állt. Ehhez Armstrongék végigmentek egy rövid ellenőrző listán és repülőkésszé tették a holdkompot, aztán egy szelep megnyitásával a héliumtartályt összeköttetésbe hozták a hajtóanyagtartállyal, túlnyomás alá helyezve az üzemanyagot, ezzel helyettesítve bármilyen szivattyús rendszert, végül élesítették a hajtóművet, betáplálták a komputerbe a felszálló programot és aktiválták azt. A felszállás simán történt, mindenféle hang, vagy láng nélkül.
A holdfelszínről visszatérő Eagle, háttérben egy csodálatos földfelkeltével Collins szemszögéből
Aldrin megfigyelte az ablakon át, ahogy a gázsugár apró fecniket szakít le és fúj szét a holdkomp felszállóállványként funkcionáló alsó részéről, amely mindörökre a Holdon maradt.
A holdséta
Kiszállás
Aldrin lábnyoma a Holdon
A műveleti terv szerint egy 8 órás pihenőidő következett volna, ám Armstrong és Aldrin felvetette, hogy elég fittnek érzik magukat, felesleges lenne pihenni, inkább engedélyezze az irányítás a holdsétát rögtön, a tervezettnél előbb. Az irányítás rövid gondolkodás után engedélyt adott. Ugyan nincs egyértelmű bizonyíték rá, de valószínű, hogy az eredeti terv is a leszállást követő azonnali holdsétáról szólt, a pihenőidő csak biztonsági időtartalékként került a tervbe, hogy ha csúszna a leszállás a tervezett időrendhez képest, ne úgy kelljen hírt adni, miszerint az Apollo–11 holdsétája a tervezett időhöz képest később kezdődik. Ehelyett ki lehetett használni a korábbi kiszállás propagandaértékét (a tervezett idő előtt sikerül kiszállni a Holdra). Az űrhajósok az engedély birtokában nekiláthattak a holdséta előkészítésének, ami nagyjából 2,5–3 órás tevékenység volt. Ennek keretében visszavették a leszállás után levett sisakjukat, illetve az üvegbúra formájú sisak tetejére rácsatolták az ún. felső sisakot, a nagy, aranyozott ellenzőt tartalmazó fehér fémgömböt, amelyet csak kinn a felszínen alkalmaztak. Aztán magukra öltötték a hátizsákjaikat, átcsatlakoztatták a holdkomp forrásairól a hátizsákra az oxigén, hűtővíz és áram csatlakozóit, nyomástesztet végeztek. Végül elkezdték csökkenteni a kabinnyomást. Az oxigén csak lassan távozott a kabinból. Közel 40 perc telt el, amikor a nyomás csökkenése megállt az eredeti nyomás nagyjából tizedén, ami az ajtót még mindig szorosan a helyén tartotta. Ekkor Aldrin óvatosan elfeszítette a kabinajtó egyik sarkát és a résen át kiillant a maradék oxigén. A leszállástól 6 óra telt el az ajtó kinyitásáig, a holdséta (EVA) 1969. július 21-én 2:51-kor (UTC) vette kezdetét.
Armstrong lefelé mászik a létrán
Az előre meghatározott sorrend szerint először a parancsnok kezdte el a kiszállást. Ehhez Armstrongnak térdre kellett ereszkednie és hátrálva kellett kimásznia a kabinból. A hátizsák többször is elakadt a művelet során, Aldrinnak kellett segítenie. Armstrong ekkor kijutott az ún. tornácra – a kabinajtónál elhelyezett kis platformra, amely a létra tetején volt –, ahol felegyenesedhetett. Itt egy bowdent meghúzva lenyitotta az alatta a holdkomp oldalán elhelyezett MESA-t (a holdkomp csomagtartóját), amelyre a tévékamerát is ráerősítették. Ez az aktus egyben aktiválta a kamerát is, ettől a perctől kezdve – a Deep Space Network ausztráliai óriás parabolaantennáján keresztül – megindulhatott a tévéadás is. Armstrong – immár a nagyjából egymilliárdnyi tévénéző szeme láttára – óvatosan lemászott a létrán, majd az utolsó fokról leugrott a leszállótalp tányérjába. Ekkor jelezte, hogy a talp nem csúszott össze, ahogy a mérnökök várták, hanem derékmagasságban tartotta az utolsó létrafokot. Ezt bizonytalannak ítélte meg, ezért mielőtt folytatta volna a holdsétát, inkább visszaugrott az alsó fokra, hogy vissza tud-e jutni. Mikor sikerrel bizonyosodott meg a visszajutásról, ismét leugrott a tányérba és a holdpor tanulmányozásába kezdett, cipője orrával turkálva a porban.
– A létra alján vagyok. A holdkomp lábai talán 1–2 hüvelyknyire mélyedtek a porba, bár a talaj nagyon, nagyon finom szemcséjű, ahogy közelről láthatom. Majdnem olyan, mint a púder. A por nagyon finom.
– Most lelépek a talpról.
Aztán a parancsnok lelépett a Hold felszínére. 1969. július 21. 2:56 (UTC) volt ekkor. Ekkor hangzott el Armstrong híressé vált mondata:
„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” („That's one small step for [a] man, one giant leap for mankind.”)
Armstrong legelső dolga a felszínen a holdkomp körbejárása volt, hogy megbizonyosodjon az űrhajó sérülésmentességéről, valamint arról, hogy stabilan áll-e a felszínen. Szerencsére a holdkomppal semmiféle probléma nem volt. Ezután a parancsnoknak biztonsági mintát kellett vennie. Ez azt a célt szolgálta, hogy ha bármilyen váratlan okból a tervezettnél előbb kellett volna visszaszállni a holdkompba, akkor is haza tudjanak hozni némi kőzetmintát az űrhajósok a Holdról. Ehhez Armstrong egy hosszú nyelű lapáttal némi holdport és néhány kavicsot tett egy kisebb, zárható zacskóba és a mintát a zsebébe tette. Mozgás közben megállapította, hogy még a vártnál is könnyebb a mozgás. Miután a parancsnok biztonságosnak ítélte a kintlétet, akkor következhetett a holdkomppilóta felszínre lépése is.
A holdkomp pilótája is a felszínre lép és a Holdon jár
Aldrin a holdfelszínre tart
Hozzávetőleg húsz perc múltán Aldrin is engedélyt kapott a kiszállásra. A holdkomppilóta is lassan kihátrált a kabinból, majd lemászott a létrán, végül lelépett a leszállótalpról. Armstrong lelkesen fogadta, a lemászásról remek fotósorozatot készített, majd véleményt várt társától. Aldrin egy rövid, de Armstrongéhoz hasonlóan híressé lett mondattal foglalta össze érzéseit:
Aldrin is a Holdon
„Varázslatos sivárság.”
A második űrhajós felszínre lépésével kiteljesedett a munka. Előzőleg Armstrong már levette a MESA-ra erősített kamerát és a holdkomptól 12 méterre egy háromlábú állványra állította. Aldrin a mozgással ismerkedett elsőként, a kamera és a holdkomp között kellett járnia, majd futnia, mivel a műveleti terv rárótta a mozgás tanulmányozását feladatul. Közben Armstrong fényképekkel dokumentálta ezt a folyamatot (később ezekből a képekből állt össze az Apollo-program leghíresebb felvételeiből álló klasszikus kollekció jelentős része, amelyből a legtöbbször választanak fotót a felhasználók, vagy akár maga a NASA). Aldrin ugyanolyan könnyűnek találta a mozgást, mint Armstrong. A mozgással kapcsolatos kísérleteknek azért volt jelentősége, mert a holdi egyhatod gravitáció, valamint az űrhajós tömegét megközelítő tömegű hátizsák által teljesen máshová került súlypont miatt nehéznek ítélték meg az alkalmazkodást és a járást. Az űrhajósok mindössze annyit éreztek meg a nehézségekből, hogy egy furcsa, a sasszézáshoz hasonló szökdelő járást vettek fel önkéntelenül. Következő feladatként a MESA kipakolásához láttak, majd jöhetett a magukkal hozott eszközök felállítása.
Zászlótűzés és beszélgetés az elnökkel
A MESA-ból kipakolt eszközök közül Buzz Aldrin először a napszélösszetétel-mérő fóliát állította fel. Ez az eszköz egy 1,4×0,3 méter méretű alumíniumfólia volt, amelyet egy rúdra tűztek. Ennél a műveletnél is és Armstrong korábbi mintavételeinél is az derült ki, hogy a felső 5–10 cm-es regolitréteg alatt egy kemény kőzetréteg kezdődik, nagyon megnehezítve bárminek a földbe szúrását. Másodikként az amerikai lobogó kitűzése következett. A két űrhajós együttes erőfeszítése kellett a zászlórúd letűzéséhez, az előbb említett kemény felszín alatti kőzetréteg miatt. A zászlót 12 méterre a holdkomptól helyezték el, a napszélmérő fólia és a tévékamera mellé (a zászlótűzés semmiféle területhódítást nem jelentett, csak amolyan szimbólumként szolgált, mint ahogy a hegymászók is zászlóval jelzik egy-egy hegycsúcs meghódítását). Aztán elhelyeztek néhány emléktárgyat is a holdfelszínen: egy kis fehér tasakban egy szilícium korongon miniatűr betűkkel 73 állam üzenetét,[15] a béke jelképeként egy aranyozott olajágat, az Apollo–1 és az Apollo–11 expedíciós emblémáit és néhány érmét.
Buzz Aldrin az Egyesült Államok lobogója előtt tiszteleg
A szimbolikus tevékenységek egy plakett leleplezésével végződtek. A holdkomp elülső lábán, a létra fokai között egy kis tábla utazott, amelyről csak egy takarólemezt kellett levenniük az űrhajósoknak, hogy láthatóvá váljon a felirat rajta:
A tévéközvetítés egy mozzanata
„Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”
Az űrhajósok ezután munkához láttak volna, geológiai mintákat kellett gyűjteniük és méréseket kellett végezniük, ám a műveleti tervben nem szereplő esemény következett, Richard Nixon elnök jelentkezett be, hogy beszéljen Armstrongékkal:
Hello Neil és Buzz. A Fehér Ház Ovális Irodájából beszélek és ez bizonyosan a legtörténelmibb telefonbeszélgetés, amelyet valaha lebonyolítottak. Csak el akarom mondani, milyen büszkék vagyunk mindannyian Önökre. Az összes amerikai számára ez a legbüszkébb nap az életben. És meggyőződésem, hogy a Föld többi lakója is osztozik abban a felismerésben, milyen roppant teljesítmény ez. Amit Önök véghez vittek, azzal az égbolt is kicsit része lett az emberek életterének. És az, hogy most a Nyugalom Tengeréről beszélnek hozzánk, az arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön. Az emberiség történetének erre az egyetlen, kivételes pillanatára az emberiség tényleg eggyé vált, egyrészt büszkeségünkben azért, amit Önök tettek, másrészt az imában, ami az Önök biztonságos hazatéréséért szól.
Ezek az események és nyilatkozatok mindenki számára bebizonyították, hogy az expedíció nem militarista jellegű, és semmi kétség sem maradt, hogy az USA nem nagyhatalmi céljainak szolgálatába kívánja állítani a holdra szállást, hanem mintegy felajánlja az emberiség közös teljesítményéül, elősegítve az egész emberiség eggyé válását, a megbékélést.
Geológiai munka
Aldrin az EASEP műszereit cipeli a felállítási helyükre
Az elnöki telefonnal lezárultak a szimbolikus tevékenységek és kezdetét vehette a zavartalan geológiai kutatómunka. Ehhez az űrhajósok szétváltak, Armstrong feladata a mintavétel és a fényképezés volt, míg Aldrinnak az EASEP műszereit kellett felállítani és működésbe hozni.
Aldrin a napszélösszetétel-mérő fóliát állítja fel
Armstrong korábban már vett mintát, az ún. ömlesztett mintát a holdkomp környezetéből. 22 vagy 23 lapátnyi vegyes anyagot (port és kavicsokat) tett egy vákuumzáras fémedénybe, gyakorlatilag válogatás nélkül. Érdekes módon már ez a tevékenység is a tervezettnél tovább tartott, ahogy általában a Holdon minden. Az elnöki telefon után részletesebb mintavétel következhetett, az ún. dokumentált mintavétel. A dokumentálás kétirányú volt, egyrészt a mintául vett követ még a felszedése előtt le kellett fotózni, majd számozott zsákba helyezni, másrészt az irányítás számára szóban is le kellett írni a mintát (természetesen a zsák számának megjelölésével, hogy odalenn a Földön párosítani lehessen a szóbeli leírást és magát a mintát). Ám az idő egyre jobban szorított – a holdi munka általános tapasztalatává és a következő küldetések intelmévé vált a folytonos időhiány –, a dokumentált mintavétel nem volt megfelelő metódus, ezért felváltották az összegyűjtő mintavétellel. Armstrong különböző, az Eagle 10–15 méteres körzetéből származó helyekről gyakorlatilag találomra szedett össze néhány kőzetet, amelyeket a számozott zsákokba helyezett. A mintavételi feladatok között szerepelt még két mélymintavétel is. Ehhez egy csövet kellett leverni a talajba, majd kihúzni, amely művelet végén a talaj felső részének rétegeiből maradt keresztmetszet a cső belsejében. A zászló és napszélmérő kihelyezésénél akadályt jelentő kemény kőzet itt is hátráltató tényezőnek bizonyult, Armstrongnak kalapáccsal kellett levernie a rudat a talajba. Mindkét minta a napszélmérő környezetéből származik és egyenként több mint 6 percig tartott a begyűjtésük. A parancsnok másik feladata a fényképezésvolt. A kőzetmintavételek mellett sztereó közelképeket és panorámafotókat kellett készíteni a leszállóhelyről. Összesen öt helyen – öt nézőpontból – készült panoráma. Ezek között egy különlegesebb is volt, amikor Armstrong eltérve a tervtől megcélzott egy messzebb fekvő krátert, a leszállóhely körzetének legnagyobb mélyedését, a 30 méter átmérőjű Little West krátert. A parancsnok a 120 méteres utat futva tette meg, kb. 3–4 km/h sebességgel. A panorámák mellett 17 sztereofelvétel-pár készült, amelyeknél érintetlen és az űrhajósok által feltúrt helyek egyaránt szolgáltak témául. Ezekből a képekből a tudósok a felszín szerkezetéről kaptak részletesebb megfigyelési anyagot.
Buzz Aldrin más irányba indult, az ő feladata a műszerek felállításavolt. A MESA-ból kipakolt két főműszert biztonságos távolságba kellett vinnie a holdkompról egy lehetőleg sík területre. Aldrin két kezébe kapva odébb cipelte a két műszert, és a lézertükröt nagyjából 14 méternyire, a passzív szeizmométert pedig még további 10 méterrel odébb helyezte le egy kráterektől és nagyobb kövektől mentes folton (ezzel a műszerrel egybeépítve kapott helyet egy holdi pordetektor is). A műszerek beüzemelése könnyű volt: a lézertükröt csak a Föld felé kellett irányítani, mivel passzív műszer volt, a rengésmérőnek pedig csak a napelemtábláit kellett aktiválni. Elvileg ez egy automatikus művelet volt, ám az egyik napelemtábla nem nyílt ki magától, Aldrinnak kézzel kellett segíteni kinyitni. Ezt a műszert közvetlenül egy nagyobb szikla mögé helyezték, hogy megvédjék a felszállás hatásaitól, legfőképpen a portól, ami a napelemtáblák hatásfokát ronthatta volna.
A mintavétel és a műszerek felállítása, a készletek, valamint az űrhajósok oxigén- és hűtőfolyadék-fogyasztásának figyelembevételével, a vártnál jobban alakuló felhasználási adatok alapján kapott 15 perces hosszabbítás után elkövetkezett a visszaszállás ideje. Először a holdkomppilóta mászott vissza, majd utána a parancsnok is. 2 óra 36 perc 40 másodperc után zárták magukra az űrhajósok az ajtót, ezzel ért véget a világ első holdsétája.
Pihenés
Armstrong és Aldrin a holdséta után megvacsorázott, majd a holdséta előttről elhalasztott alvási periódus ideje jött el. A két űrhajósnak tilos volt levennie az űrruhát, csupán a sisakot vehették le a holdkompon belül. Ez egy olyan óvintézkedés volt, amelyet elővigyázatosságból hoztak, ha egy váratlan, például meteortalálat miatti nyomáscsökkenés következett volna be. A beöltözés túl sokáig tartott a földi tapasztalatok szerint, ezért csak a sisak felvétele maradt a tolerálható időkorláton belül. Ez a biztonságos öltözék azonban szinte lehetetlenné tette a pihenést. Armstrong egy függőágyban, Aldrin a padlón próbált aludni, ám a merev ruha, különösen a nyaki részen levő, a sisak hermetikus zárására szolgáló keret tette kényelmetlenné a fekvést. Ráadásul a pihenőidőre az űrhajósok a holdkomp jó pár rendszerét leállították, befüggönyözték az ablakot, ezzel elvontak mindenféle hőforrást, így kellemetlenül hideg is lett a kabinban. Az alvási nehézségek fő oka azonban pszichés eredetű volt: az átélt izgalmak, a tudat, hogy a Holdon vannak, folyamatosan ébren tartotta a testüket, így végül Aldrin két órányi szendergésről, míg Armstrong öt teljesen elvesztegetett óráról tett említést alvás helyett.
Felszállás a Holdról
Az Apollo-11 leszállási helye és a visszamaradt holdkomprész a Lunar Reconnaissance Orbiter felvételén 2009-ben.
A sikertelen alvási periódus után a következő művelet az Apollo–11 felkészítése volt a hazaindulásra. 21 óra 40 percnyi holdfelszínen tartózkodást követően az Eagle felszállófokozata startra készen állt. Ehhez Armstrongék végigmentek egy rövid ellenőrző listán és repülőkésszé tették a holdkompot, aztán egy szelep megnyitásával a héliumtartályt összeköttetésbe hozták a hajtóanyagtartállyal, túlnyomás alá helyezve az üzemanyagot, ezzel helyettesítve bármilyen szivattyús rendszert, végül élesítették a hajtóművet, betáplálták a komputerbe a felszálló programot és aktiválták azt. A felszállás simán történt, mindenféle hang, vagy láng nélkül.
A holdfelszínről visszatérő Eagle, háttérben egy csodálatos földfelkeltével Collins szemszögéből
Aldrin megfigyelte az ablakon át, ahogy a gázsugár apró fecniket szakít le és fúj szét a holdkomp felszállóállványként funkcionáló alsó részéről, amely mindörökre a Holdon maradt.
Végül azt is látta, hogy az űrhajóhoz túl közel leszúrt zászlót is baleset éri, a gázsugár elfújja és a porba hull. Houstonnak ezt a momentumot nem jelentette, csak a repülésre vonatkozó információkat:
„Nagyon sima… nagyon csendes repülés.”
Az űrhajósok tökéletesen működő űrhajóval hamarosan Hold körüli pályára álltak, hogy „hagyományosan” a Hold háta mögött randevúzzanak és dokkoljanak a Columbiával. Collins – aki egy napja egyedül repült –, sokat készült erre a pillanatra, tucatnyi forgatókönyv (és a hajó számítógépébe táplált pálya) állt a rendelkezésére, ha Armstrongék felszállása nem sikerülne tökéletesre, a segítségükre siethessen, ám erre nem volt szükség, a rutin dokkolási manővert mutathatták be. Armstrongék pályáját úgy tervezték, hogy automatikusan közel vigye a holdkompot a leszállóhely felett átrepülő parancsnoki hajóhoz. A végső fázisban – amikor a két űrhajó 20–25 méterre közelítette meg egymást – Collins játszotta az aktív, az Eagle utasai a passzív szerepet, azaz a parancsnoki űrhajó dokkolt a holdkomphoz.
Később az űrhajósok átszálltak, majd átrakodták a rakományt, holdkőzeteket, fényképkazettákat stb. Ezután hamarosan leválasztották a holdkompot, amely néhány hónapig stabil Hold körüli pályán maradt. Ekkor még egy utolsó kísérletet végeztek vele: a hűtővízkészlete ugyan teljesen elfogyott, de minden rendszerét bekapcsolva hagyták az űrhajósok, hogy az irányítás láthassa, milyen gyorsan mennek tönkre a berendezések hűtés nélkül. Ez a tapasztalat később az Apollo–13-nál vált értékessé. További feladat nem maradt, következhetett a hazaindulás.
Hazaút és leszállás
A Hold körüli pályáról a 31. keringésben gyorsítottak ki az űrhajósok és vették az irányt a Föld felé. Ahogy elhagyták a Holdat, legelőször is egy 10 órás pihenési periódust iktatott be az irányítás. A szokatlanul hosszú alvásidőre azért volt szükség, mert az űrhajósok végletesen kimerültek voltak: a parancsnok a holdfelszíni alvási problémák miatt közel 40 órája volt ébren, de Aldrin sem állt jobban, sőt Collins sem, aki úgyszintén nemigen pihent a Hold körüli egyedül keringés egy napja alatt. Ezt követően eseménytelen útjuk volt az űrhajósoknak, a tervezett három pályaközi korrekcióból mindössze egy végrehajtására volt szükség. A leszállás előtti éjszakán az űrhajósok egy utolsó tévéadást sugároztak, amelyben köszönetnyilvánítással zárták le az expedíciójukat.
Collins:
„A Saturn-V rakéta, ami feljuttatott bennünket, bonyolult gépezet, amelynek minden alkatrésze hibátlanul tette a dolgát... Mindez csak egy csomó ember vére, könnye és verejtéke árán jöhetett létre. Először is amerikai munkásokén, akik a gyárakban összeszerelték ezeket a szerkezeteket. Másodszor azoknak a csapatoknak a gondos munkája árán, akik tesztelték ezeket az összeszerelés közben, majd utána is. És végül mindazon emberek munkájának árán, akik a Manned Spaceflight Centerben dolgoznak akár a vezetőségben, akár a küldetések tervezésén, vagy az irányítóközpontban, vagy végül, de nem utolsósorban a legénységek felkészítésén. Úgy néz ki ez a munka, mint a tengeralattjáró periszkópja. Önök csak hármunkat látják, de a felszín alatt ezrek és ezrek vannak még, nos nekik csak annyit szeretnék mondani: Nagyon szépen köszönöm.”
A legénység a vízreszállás után a kiemelésre vár izolációs öltözetben a Csendes-óceánon
Aldrin:
„Messze több volt az utunk három ember holdutazásánál, még annál is több, mintha egy kormányzati és ipari csoport erőfeszítése lenne, sőt még annál is, mint egy nemzet erőfeszítése. Úgy érzem, ez az egész emberiségre jellemző kielégíthetetlen kíváncsiság, az ismeretlen felfedezése iránti vágy szimbóluma inkább. Mától úgy gondolom, hogy tényleg teljesen alkalmassá váltunk az űrfelfedezői szerepre. Kicsit visszatekintve különösen büszkék vagyunk a nehezen megtalált Columbia és Eagle hívójelre. Büszkék vagyunk a repülésünk emblémájára, a sasra, amely egy olajágat markol, hogy elvigye a béke jelképét a Földről a Holdra is.”
Armstrong:
„Ennek a repülésnek kötelességei vannak a történelemmel és tudós géniuszokkal szemben, akik munkájukkal előkészítették ezt az erőfeszítést; aztán azokkal az amerikaiakkal szemben, akik akaratukkal kiálltak a szándék mellett; aztán a négy kormányzattal és a velük dolgozó országgyűlésekkel szemben, akik keresztülvitték ezt az akaratot, végül az ügynökséggel és ipari csoportokkal szemben, akik az űrhajónkat, a Saturnt, a Columbiát és az Eagle-t, vagy a kis EMU-t, az űrruha és a hátizsák, azaz a mi kis személyes holdfelszíni űrhajónk együttesét építették. Kötelességünk hálásnak lenni és külön köszönetet nyilvánítani azoknak az amerikaiaknak, akik építették az űrhajókat, akik szerelték, tervezték és szívüket, lelküket is beleadták a szerkezetekbe. Ma este szeretnénk külön köszönetet mondani mindezeknek az embereknek. Valamint Isten áldását kívánjuk mindazoknak, akik néztek és hallgattak bennünket ma este. Az Apollo–11 jó éjszakát kíván.”
A Föld légkörébe való visszatérés sikeres volt. Az Apollo–11 1969. július 24-én 16:50:35-kor (UTC) a Csendes-óceánban landolt a Johnston-atolltól 380 kilométerre délre, 8 nappal és 3 órával a felszállás után. A leszállás nem a legpontosabban sikerült, a mentésre kirendelt USS Hornet repülőgép-hordozótól 15 kilométerre ereszkedett az űrhajó az óceánra. A vízre éréskor az ejtőernyőkbe kapaszkodó szél felborította a kabint, így az fejjel lefelé állapodott meg az óceánban, és csak akkor fordult a talpára, amikor felfújták a kabin tetején levő ballonokat, amelyeknek pontosan az esetleg felboruló űrhajó átfordítása volt a feladata. Pár perc kellett csak, és a Hornet által küldött mentőhelikopterek már a helyszín felett voltak és a vízbe dobták a Navy Seal elitalakulatból verbuvált búvárokat. A búvárok vitték magukkal az űrhajósok számára az izolációs ruházatot, mivel a kabinajtó kinyitásának pillanatától karanténba helyezték a három holdutazót. A helikopter a fedélzetére vette Armstrongékat, közben a búvárok fertőtlenítették a kabint. A leszállást követően 40 perccel már a hajón voltak az űrhajósok, ahol Nixon elnök és Tom Paine, a NASA elnöke már várta őket.
A repülést követő események
Karantén
A legénység a speciális karanténkonténerből hallgatja Richard Nixon szavait
A Holdról az Apollo-programig csak nagyon kevés ismeret állt rendelkezésre, így megvolt a kockázata, hogy az új közegben valamilyen ismeretlen eredetű fertőzés éri Armstrongékat, ezért a tervek a hazatéréskor egészségügyi elszigetelést írtak elő. Emiatt a leszálláskor egy speciális műanyag öltözetbe és maszkba kellett bújniuk a holdutazóknak, majd a hajóra lépve késedelem nélkül be kellett szállniuk egy lakókonténerbe, melyet rájuk zártak. A külvilág jókívánságait csak a konténer ablakain keresztül fogadhatták. A konténerrel a Hornet anyahajó Hawaiiba hajózott, ahol Pearl Harbourban átrakodták egy katonai szállítógépre, amely az anyaországba vitte a „bezárt” holdutazókat. Armstrongék csak Houstonban, egy külön erre a célra létrehozott épületben, a Lunar Receiving Laboratory-ban szállhattak ki.
Az LRL-ben az egészségügyi vizsgálatokon kívül sor került a holdi kőzetminták tartóedényeinek felbontására, valamint az első geológiai vizsgálatokra, miközben maguk a mintákat vevő űrhajósok segíthettek a minták azonosításában, az összegyűjtésük környezetének, valamint körülményeinek elmondásában. Armstrong, Aldrin és Collins 1969. augusztus 13-án szabadult fel a karantén alól az egészségességükről szóló orvosi bizonyítványok birtokában.
Világ körüli út
Armstrong, Aldrin és Collins ünneplése New Yorkban a "Hősök Kanyonján", a Broadway-n
A karantén alóli felmentést követően az űrhajósok útja New Yorkba vezetett, ahol egy fergeteges parádéban hajtattak végig nyitott kocsijaikban a „Hősök Kanyonján”, azaz a Broadway és a Park Avenue egy szakaszán, a Városházától az ENSZ palotáig terjedő részén, ahol az ünneplő tömeg konfettiözönnel ünnepelte a holdutazókat. Még aznap este hivatalos vacsorára került sor Los Angelesben, 44 állam kormányzója és 83 állam nagykövete és számos hollywoodi sztár részvételével, míg az Egyesült Államok legnagyobb városaiban parádékat rendeztek a holdutazók tiszteletére. Később Richard Nixon elnök és Spiro T. Agnew alelnök a Szabadság Érdemrendet nyújtotta át a három felfedezőnek. A hazai ünneplést követően indult a „Project Giantstep”, későbbi népszerű – és nem kevésbé stílusos – nevén a „Giant Leap Tour”, egy 37 napos, 23 országot érintő Föld körüli út. Richard Nixon az elnöki különgépet (egy Boeing VC-137B-t, amelyet a köznyelv „Air Force One”-ként ismer) adta kölcsön az űrhajósok útjához.
Armstrongék útja érintette mind az öt földrészt, Magyarországhoz legközelebb Belgrádban, az egykori Jugoszláviában jártak a holdutazók, viszont egyetlen akkori szocialista országban sem tettek látogatást. Az út során az űrhajósok és feleségeik 26 nagyvárosban jártak, jobbára egynapos látogatásokat téve, ennek során legalább 100 millió ember láthatta őket testközelből és huszonötezren kezet is rázhattak velük, köztük olyanok, mint II. Erzsébet angol királynő, vagy VI. Pál pápa. Az utazás utolsó állomása a Fehér Ház volt, ahol vendégként egy éjszakát is eltölthettek az utazók.
Nem sokkal később Armstrong újra világkörüli útra indult, ezúttal Bob Hope és az USO vendégeként, hogy a világ több pontján állomásozó, vagy harcoló amerikai katonai alakulatok morálját segítő műsorokon fellépve lelkesítse a katonákat. Érdekes módon még a nagyon kockázatos Vietnámba is eljutott Armstrong.
Statio Tranquillitatis
A csillagászati nevek elnevezését a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) végzi, köztük a holdfelszíni képződmények nevét is ez a testület hagyja jóvá, és bár a szokásjog szerint a felfedezőké a névjavaslat joga, az Apollo-program során használt munkanevekből szinte semmit sem vett át, szinte semmit sem tett hivatalossá a szervezet. Kivétel ez alól az Apollo–11, ahol magát a leszállóhelyet is elfogadta az IAU felszíni képződményként és az Armstrong által kitalált Nyugalom Bázis (Tranquility Base) latin változatát adta névként a helynek. A 0°40'27"É, 23°28'23"K holdrajzi hely Statio Tranquillitatis néven szerepel a térképeken.
Kráterek és kőzetek elnevezése
A legénység tiszteletére holdi elnevezések is születtek. Egyrészről három kisebb, korábban Sabine E (4,6 km), Sabine D (2,4 km) és Sabine B (3,4 km) néven jegyzett krátert nevezték át Armstrong, Aldrin és Collins krátereknek. A Hold innenső oldalán ezek a kráterek kivételesek: kizárólag ezek viselik élő emberek nevét.
A kráterek mellett az űrhajósok által visszahozott kőzetminták között is találtak olyan összetételűt, amely akkoriban a Földön még nem volt ismert, s így elnevezésre várt, ezért az űrhajósok nevének kezdő szótagjaiból alkotott nevet kapott: armalcolit.
40. évforduló
A holdra szállás 40. évfordulója élénk médiafigyelmet vont magára. Az eseményre valós idejű közvetítést tartott a NASA, a honlapjukon minden eseményt a bekövetkezésének idejében, de természetesen 40 éves késéssel mutattak be, ezen kívül a John F. Kennedy Könyvtár is elindított egy honlapot, ahol a holdra szállás mozzanatait digitális grafikákon és játékfilmeken keresztül lehetett megismerni.
Ezen kívül a NASA az évfordulóra megjelentette a korábban elveszettnek hitt tévéadás rögzített változatának digitálisan felújított anyagait is.
Korábban, 2009. május 1-jén amerikai képviselők javasolták a Kongresszusban, hogy Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins megkapja a Kongresszusi Aranyérmet, a legmagasabb amerikai civil kitüntetést. A kitüntetés átadására az űrhajósok Holdra lépésének évfordulóján, 2009. július 21-én került sor.
Az évfordulóra a NASA a vadonatúj Lunar Reconnaissance Orbiter szonda programjának keretében a korábbi összeesküvés-elméletekre válaszul megkísérelte az Apollo-leszállóhelyek lefényképezését nagy felbontású kameráival. Bár a szonda felbocsátása sokat késett, emiatt az évfordulóra még a teljes kalibrációja sem készült el, mégis sikerült olyan fotókat készíteni az átmeneti Hold körüli pályáról, amelyen beazonosíthatóak a leszállóhelyek, köztük a Statio Tranquillitatis is.
Az évforduló, valamint a leszállóhelyek fényképeken történő azonosítása indukálta tudósok azon kezdeményezését, hogy a leszállóhelyet nyilvánítsák történelmi emlékhellyé, védett helyszínné, amelyen még az űrhajósok lábnyomait is háborítatlanul kellene megőrizni, mint az emberiség egyetemes történelmének kiemelten fontos helyszínét.
Repülési adatok
A parancsnoki egység és a holdkomp dokkolása
Szétválás: 1969. július 20. – 17:44:00 UTC
Összekapcsolódás: 1969. július 21. – 21:35:00 UTC
Holdséta
Holdkompból való kiszállás: 1969. július 21., 02:39:33 UTC
Armstrong – EVA
Kiszállás: 02:51:16 UTC
Lelépés a Holdra: 02:56:15 UTC
Beszállás a holdkompba: 05:09:00 UTC
Aldrin – EVA
Kiszállás: 03:11:57 UTC
Lelépés a Holdra: 03:15:16 UTC
Beszállás a holdkompba: 05:01:39 UTC
Beszállás: 05:11:13 UTC
Holdséta időtartama: 2 óra 31 perc 40 másodperc
„Nagyon sima… nagyon csendes repülés.”
Az űrhajósok tökéletesen működő űrhajóval hamarosan Hold körüli pályára álltak, hogy „hagyományosan” a Hold háta mögött randevúzzanak és dokkoljanak a Columbiával. Collins – aki egy napja egyedül repült –, sokat készült erre a pillanatra, tucatnyi forgatókönyv (és a hajó számítógépébe táplált pálya) állt a rendelkezésére, ha Armstrongék felszállása nem sikerülne tökéletesre, a segítségükre siethessen, ám erre nem volt szükség, a rutin dokkolási manővert mutathatták be. Armstrongék pályáját úgy tervezték, hogy automatikusan közel vigye a holdkompot a leszállóhely felett átrepülő parancsnoki hajóhoz. A végső fázisban – amikor a két űrhajó 20–25 méterre közelítette meg egymást – Collins játszotta az aktív, az Eagle utasai a passzív szerepet, azaz a parancsnoki űrhajó dokkolt a holdkomphoz.
Később az űrhajósok átszálltak, majd átrakodták a rakományt, holdkőzeteket, fényképkazettákat stb. Ezután hamarosan leválasztották a holdkompot, amely néhány hónapig stabil Hold körüli pályán maradt. Ekkor még egy utolsó kísérletet végeztek vele: a hűtővízkészlete ugyan teljesen elfogyott, de minden rendszerét bekapcsolva hagyták az űrhajósok, hogy az irányítás láthassa, milyen gyorsan mennek tönkre a berendezések hűtés nélkül. Ez a tapasztalat később az Apollo–13-nál vált értékessé. További feladat nem maradt, következhetett a hazaindulás.
Hazaút és leszállás
A Hold körüli pályáról a 31. keringésben gyorsítottak ki az űrhajósok és vették az irányt a Föld felé. Ahogy elhagyták a Holdat, legelőször is egy 10 órás pihenési periódust iktatott be az irányítás. A szokatlanul hosszú alvásidőre azért volt szükség, mert az űrhajósok végletesen kimerültek voltak: a parancsnok a holdfelszíni alvási problémák miatt közel 40 órája volt ébren, de Aldrin sem állt jobban, sőt Collins sem, aki úgyszintén nemigen pihent a Hold körüli egyedül keringés egy napja alatt. Ezt követően eseménytelen útjuk volt az űrhajósoknak, a tervezett három pályaközi korrekcióból mindössze egy végrehajtására volt szükség. A leszállás előtti éjszakán az űrhajósok egy utolsó tévéadást sugároztak, amelyben köszönetnyilvánítással zárták le az expedíciójukat.
Collins:
„A Saturn-V rakéta, ami feljuttatott bennünket, bonyolult gépezet, amelynek minden alkatrésze hibátlanul tette a dolgát... Mindez csak egy csomó ember vére, könnye és verejtéke árán jöhetett létre. Először is amerikai munkásokén, akik a gyárakban összeszerelték ezeket a szerkezeteket. Másodszor azoknak a csapatoknak a gondos munkája árán, akik tesztelték ezeket az összeszerelés közben, majd utána is. És végül mindazon emberek munkájának árán, akik a Manned Spaceflight Centerben dolgoznak akár a vezetőségben, akár a küldetések tervezésén, vagy az irányítóközpontban, vagy végül, de nem utolsósorban a legénységek felkészítésén. Úgy néz ki ez a munka, mint a tengeralattjáró periszkópja. Önök csak hármunkat látják, de a felszín alatt ezrek és ezrek vannak még, nos nekik csak annyit szeretnék mondani: Nagyon szépen köszönöm.”
A legénység a vízreszállás után a kiemelésre vár izolációs öltözetben a Csendes-óceánon
Aldrin:
„Messze több volt az utunk három ember holdutazásánál, még annál is több, mintha egy kormányzati és ipari csoport erőfeszítése lenne, sőt még annál is, mint egy nemzet erőfeszítése. Úgy érzem, ez az egész emberiségre jellemző kielégíthetetlen kíváncsiság, az ismeretlen felfedezése iránti vágy szimbóluma inkább. Mától úgy gondolom, hogy tényleg teljesen alkalmassá váltunk az űrfelfedezői szerepre. Kicsit visszatekintve különösen büszkék vagyunk a nehezen megtalált Columbia és Eagle hívójelre. Büszkék vagyunk a repülésünk emblémájára, a sasra, amely egy olajágat markol, hogy elvigye a béke jelképét a Földről a Holdra is.”
Armstrong:
„Ennek a repülésnek kötelességei vannak a történelemmel és tudós géniuszokkal szemben, akik munkájukkal előkészítették ezt az erőfeszítést; aztán azokkal az amerikaiakkal szemben, akik akaratukkal kiálltak a szándék mellett; aztán a négy kormányzattal és a velük dolgozó országgyűlésekkel szemben, akik keresztülvitték ezt az akaratot, végül az ügynökséggel és ipari csoportokkal szemben, akik az űrhajónkat, a Saturnt, a Columbiát és az Eagle-t, vagy a kis EMU-t, az űrruha és a hátizsák, azaz a mi kis személyes holdfelszíni űrhajónk együttesét építették. Kötelességünk hálásnak lenni és külön köszönetet nyilvánítani azoknak az amerikaiaknak, akik építették az űrhajókat, akik szerelték, tervezték és szívüket, lelküket is beleadták a szerkezetekbe. Ma este szeretnénk külön köszönetet mondani mindezeknek az embereknek. Valamint Isten áldását kívánjuk mindazoknak, akik néztek és hallgattak bennünket ma este. Az Apollo–11 jó éjszakát kíván.”
A Föld légkörébe való visszatérés sikeres volt. Az Apollo–11 1969. július 24-én 16:50:35-kor (UTC) a Csendes-óceánban landolt a Johnston-atolltól 380 kilométerre délre, 8 nappal és 3 órával a felszállás után. A leszállás nem a legpontosabban sikerült, a mentésre kirendelt USS Hornet repülőgép-hordozótól 15 kilométerre ereszkedett az űrhajó az óceánra. A vízre éréskor az ejtőernyőkbe kapaszkodó szél felborította a kabint, így az fejjel lefelé állapodott meg az óceánban, és csak akkor fordult a talpára, amikor felfújták a kabin tetején levő ballonokat, amelyeknek pontosan az esetleg felboruló űrhajó átfordítása volt a feladata. Pár perc kellett csak, és a Hornet által küldött mentőhelikopterek már a helyszín felett voltak és a vízbe dobták a Navy Seal elitalakulatból verbuvált búvárokat. A búvárok vitték magukkal az űrhajósok számára az izolációs ruházatot, mivel a kabinajtó kinyitásának pillanatától karanténba helyezték a három holdutazót. A helikopter a fedélzetére vette Armstrongékat, közben a búvárok fertőtlenítették a kabint. A leszállást követően 40 perccel már a hajón voltak az űrhajósok, ahol Nixon elnök és Tom Paine, a NASA elnöke már várta őket.
A repülést követő események
Karantén
A legénység a speciális karanténkonténerből hallgatja Richard Nixon szavait
A Holdról az Apollo-programig csak nagyon kevés ismeret állt rendelkezésre, így megvolt a kockázata, hogy az új közegben valamilyen ismeretlen eredetű fertőzés éri Armstrongékat, ezért a tervek a hazatéréskor egészségügyi elszigetelést írtak elő. Emiatt a leszálláskor egy speciális műanyag öltözetbe és maszkba kellett bújniuk a holdutazóknak, majd a hajóra lépve késedelem nélkül be kellett szállniuk egy lakókonténerbe, melyet rájuk zártak. A külvilág jókívánságait csak a konténer ablakain keresztül fogadhatták. A konténerrel a Hornet anyahajó Hawaiiba hajózott, ahol Pearl Harbourban átrakodták egy katonai szállítógépre, amely az anyaországba vitte a „bezárt” holdutazókat. Armstrongék csak Houstonban, egy külön erre a célra létrehozott épületben, a Lunar Receiving Laboratory-ban szállhattak ki.
Az LRL-ben az egészségügyi vizsgálatokon kívül sor került a holdi kőzetminták tartóedényeinek felbontására, valamint az első geológiai vizsgálatokra, miközben maguk a mintákat vevő űrhajósok segíthettek a minták azonosításában, az összegyűjtésük környezetének, valamint körülményeinek elmondásában. Armstrong, Aldrin és Collins 1969. augusztus 13-án szabadult fel a karantén alól az egészségességükről szóló orvosi bizonyítványok birtokában.
Világ körüli út
Armstrong, Aldrin és Collins ünneplése New Yorkban a "Hősök Kanyonján", a Broadway-n
A karantén alóli felmentést követően az űrhajósok útja New Yorkba vezetett, ahol egy fergeteges parádéban hajtattak végig nyitott kocsijaikban a „Hősök Kanyonján”, azaz a Broadway és a Park Avenue egy szakaszán, a Városházától az ENSZ palotáig terjedő részén, ahol az ünneplő tömeg konfettiözönnel ünnepelte a holdutazókat. Még aznap este hivatalos vacsorára került sor Los Angelesben, 44 állam kormányzója és 83 állam nagykövete és számos hollywoodi sztár részvételével, míg az Egyesült Államok legnagyobb városaiban parádékat rendeztek a holdutazók tiszteletére. Később Richard Nixon elnök és Spiro T. Agnew alelnök a Szabadság Érdemrendet nyújtotta át a három felfedezőnek. A hazai ünneplést követően indult a „Project Giantstep”, későbbi népszerű – és nem kevésbé stílusos – nevén a „Giant Leap Tour”, egy 37 napos, 23 országot érintő Föld körüli út. Richard Nixon az elnöki különgépet (egy Boeing VC-137B-t, amelyet a köznyelv „Air Force One”-ként ismer) adta kölcsön az űrhajósok útjához.
Armstrongék útja érintette mind az öt földrészt, Magyarországhoz legközelebb Belgrádban, az egykori Jugoszláviában jártak a holdutazók, viszont egyetlen akkori szocialista országban sem tettek látogatást. Az út során az űrhajósok és feleségeik 26 nagyvárosban jártak, jobbára egynapos látogatásokat téve, ennek során legalább 100 millió ember láthatta őket testközelből és huszonötezren kezet is rázhattak velük, köztük olyanok, mint II. Erzsébet angol királynő, vagy VI. Pál pápa. Az utazás utolsó állomása a Fehér Ház volt, ahol vendégként egy éjszakát is eltölthettek az utazók.
Nem sokkal később Armstrong újra világkörüli útra indult, ezúttal Bob Hope és az USO vendégeként, hogy a világ több pontján állomásozó, vagy harcoló amerikai katonai alakulatok morálját segítő műsorokon fellépve lelkesítse a katonákat. Érdekes módon még a nagyon kockázatos Vietnámba is eljutott Armstrong.
Statio Tranquillitatis
A csillagászati nevek elnevezését a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) végzi, köztük a holdfelszíni képződmények nevét is ez a testület hagyja jóvá, és bár a szokásjog szerint a felfedezőké a névjavaslat joga, az Apollo-program során használt munkanevekből szinte semmit sem vett át, szinte semmit sem tett hivatalossá a szervezet. Kivétel ez alól az Apollo–11, ahol magát a leszállóhelyet is elfogadta az IAU felszíni képződményként és az Armstrong által kitalált Nyugalom Bázis (Tranquility Base) latin változatát adta névként a helynek. A 0°40'27"É, 23°28'23"K holdrajzi hely Statio Tranquillitatis néven szerepel a térképeken.
Kráterek és kőzetek elnevezése
A legénység tiszteletére holdi elnevezések is születtek. Egyrészről három kisebb, korábban Sabine E (4,6 km), Sabine D (2,4 km) és Sabine B (3,4 km) néven jegyzett krátert nevezték át Armstrong, Aldrin és Collins krátereknek. A Hold innenső oldalán ezek a kráterek kivételesek: kizárólag ezek viselik élő emberek nevét.
A kráterek mellett az űrhajósok által visszahozott kőzetminták között is találtak olyan összetételűt, amely akkoriban a Földön még nem volt ismert, s így elnevezésre várt, ezért az űrhajósok nevének kezdő szótagjaiból alkotott nevet kapott: armalcolit.
40. évforduló
A holdra szállás 40. évfordulója élénk médiafigyelmet vont magára. Az eseményre valós idejű közvetítést tartott a NASA, a honlapjukon minden eseményt a bekövetkezésének idejében, de természetesen 40 éves késéssel mutattak be, ezen kívül a John F. Kennedy Könyvtár is elindított egy honlapot, ahol a holdra szállás mozzanatait digitális grafikákon és játékfilmeken keresztül lehetett megismerni.
Ezen kívül a NASA az évfordulóra megjelentette a korábban elveszettnek hitt tévéadás rögzített változatának digitálisan felújított anyagait is.
Korábban, 2009. május 1-jén amerikai képviselők javasolták a Kongresszusban, hogy Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Michael Collins megkapja a Kongresszusi Aranyérmet, a legmagasabb amerikai civil kitüntetést. A kitüntetés átadására az űrhajósok Holdra lépésének évfordulóján, 2009. július 21-én került sor.
Az évfordulóra a NASA a vadonatúj Lunar Reconnaissance Orbiter szonda programjának keretében a korábbi összeesküvés-elméletekre válaszul megkísérelte az Apollo-leszállóhelyek lefényképezését nagy felbontású kameráival. Bár a szonda felbocsátása sokat késett, emiatt az évfordulóra még a teljes kalibrációja sem készült el, mégis sikerült olyan fotókat készíteni az átmeneti Hold körüli pályáról, amelyen beazonosíthatóak a leszállóhelyek, köztük a Statio Tranquillitatis is.
Az évforduló, valamint a leszállóhelyek fényképeken történő azonosítása indukálta tudósok azon kezdeményezését, hogy a leszállóhelyet nyilvánítsák történelmi emlékhellyé, védett helyszínné, amelyen még az űrhajósok lábnyomait is háborítatlanul kellene megőrizni, mint az emberiség egyetemes történelmének kiemelten fontos helyszínét.
Repülési adatok
A parancsnoki egység és a holdkomp dokkolása
Szétválás: 1969. július 20. – 17:44:00 UTC
Összekapcsolódás: 1969. július 21. – 21:35:00 UTC
Holdséta
Holdkompból való kiszállás: 1969. július 21., 02:39:33 UTC
Armstrong – EVA
Kiszállás: 02:51:16 UTC
Lelépés a Holdra: 02:56:15 UTC
Beszállás a holdkompba: 05:09:00 UTC
Aldrin – EVA
Kiszállás: 03:11:57 UTC
Lelépés a Holdra: 03:15:16 UTC
Beszállás a holdkompba: 05:01:39 UTC
Beszállás: 05:11:13 UTC
Holdséta időtartama: 2 óra 31 perc 40 másodperc
A Holdraszállás informatikai háttere
A 20. századot nagyon sokféle kornak hívták már. Először atomkornak, azután űrkorszaknak, végül az Internet korának. Tény, hogy a század végére a számítástechnika robbanásszerű elterjedése a jellemző, ami az emberi élet minden részébe beférkőzött, tehát talán az utolsó elnevezés a legjellemzőbb, de rám a legnagyobb hatással az űrhajózás volt. Még most is elolvasom a Tudomány rovatok ide vonatkozó részeit, de gyermekkorom meghatározó élménye volt a holdraszállás.
A megvalósítás az akkori tudomány és technika csúcsát jelentette.
Ebben kulcsszerepük volt a számítógépeknek, ami a ma emberének természetes is, de talán meglepőnek számít, hogy az űrhajó számítógépének háttértára 74KB, a RAM-ja 4 KB volt.
Ma, amikor egy sótartót is AutoCad-del terveznek, gigabájt RAM-okkal és többmagos processzorokkal, talán meglepőek ezek az adatok.
A holdraszállás számítógépes háttere
A második világháború végéig a németeken kívül senki nem tudott ballisztikus rakétát építeni. Maximum a Katyusáig jutottak a többiek (hatótávolság: 1-2 km), de olyat, mint a V2, amelyik a kontinensről indítva Angliában célba talál, csak a németek tudtak. A győztes hatalmak természetesen minden információt és tudóst, mérnököt igyekeztek megszerezni a háború után, és nemsokára el is kezdődött az interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztése mindkét oldalon, amivel elérhették egymás területét. (a Szovjetunió és az USA ekkor már fenyegették egymást, ez volt a hidegháború kezdete.) Ezekből a rakétákból fejlesztették ki - először a szovjetek - az első űrrakétát, és állították pályára az első műholdat, a Szputnyikot 1957. október 4-én.
Az amerikaiak is gondolkodtak már ezen, ezért maga a tény várható volt. Amin megdöbbentek, az a műhold tömege volt (600 kg), amire egyrészt ők még nem voltak képesek, másrészt ez azt jelentette, hogy az oroszok a világ bármely részére el tudják juttatni a világ legnagyobb bombáját is. Ettől az időponttól indult az űrverseny. Az USA azonnal pénzt pumpált az űrkutatásba, és 1958. február elsején ők is felbocsátották a saját műholdjukat, az Explorer-I-et. A kilövést és pályára állítást egy Burroughs típusú elektroncsöves számítógép végezte, amely 3 m hosszú, és 2 m magas volt, és összes tároló kapacitása 5 KB –ot tett ki..
Itt át kell térnünk a technikai fejlődésre.
Aki már tanult számítástechnikát, az megtanulta a számítógép generációkat is. A 40-es években az elektroncső volt a gép lelke (1. generáció). Ez nagy volt, és az első valamire való gépben 18000 db működött. Ez a gép több emelet magas volt, és egy óriási terem volt tele vele. A 60-as években az elektroncsövet felváltotta a tranzisztor, amely hatalmas méretcsökkenést jelentett (2. generáció). A 70-es évek az integrált áramkörök évtizede volt. Egy-egy integrált áramkör több tízezer tranzisztort tartalmazott (3. generáció). Az integrált áramköröket a processzorok váltották fel a 80-as években, amelyek már milliószámra tartalmazták a tranzisztorokat (4. generáció), és itt tartunk ma is.
Mindezt azért bocsátottam előre, hogy értékelni tudják az akkori gépek fejlettségét. Már a fent leírt gép (a Burroughs) is nagyon modernnek számított, hiszen a tranzisztoros gépek csak a következő évtizedben jelentek meg. Az Apolló programhoz használt gépek pedig (még mindig a 60-as években) már integrált áramköröket tartalmaztak (Ez volt az integrált áramkörök első alkalmazása a világon!)
A küldetés:
1. A háromfokozatú rakétának a második szökési sebesség fölé kellett gyorsítania az űrhajót, és pályára kellett állítania. Ez után eseménytelen napok következtek, amíg elérték a Holdat.
2. Ott - megint a számítógépnek - Hold körüli pályára kellett állítania az űrhajót, amiről levált a holdkomp.
3. A holdkomp vezérlése is a computer feladata volt, hogy puhán landoljon.
Ekkor kiszállt a két űrhajós, megérkezett a Földre Armstrong híres „kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek” üzenete, összegyűjtöttek kb. 20 kg holdkőzetet, és beszálltak a holdkompba, hogy visszatérjenek.
Ekkor kiszállt a két űrhajós, megérkezett a Földre Armstrong híres „kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek” üzenete, összegyűjtöttek kb. 20 kg holdkőzetet, és beszálltak a holdkompba, hogy visszatérjenek.
4. Ez a visszatérés volt a csúcsteljesítmény. Fönt valahol kering egy néhány méteres test, és ők úgy szállnak fel, hogy azt kint a végtelen űrben eltalálják, sőt dokkolnak rajta, amihez ugye legalább cm-es pontosság kell. Persze ezt is a számítógép vezérelte.
5. És persze a Föld megközelítése, ahol megint nem lehet tévedni, mert, ha rossz szögben érik el a légkört, eléghet az egész űrhajó, vagy visszapattanhat, mint a vízen kacsázó kavics. És ez is hibátlanul sikerült!
A hardver:
Lent a földön egy óriási számítóközpont működött, az akkori csúcsgépekkel. Erről annyit érdemes tudni, hogy egy 1995-ös 386-os gép többet tudott, mint az egész számítóközpont együttvéve.
Az űrhajó keringő részén egy 30 kg tömegű számítógép volt. Tartalmazott 5000 integrált áramkört, 74 KB rögzített memóriát, és 4 KB átírható memóriát, amit ma RAM-nak neveznénk.
A memóriákat műanyagba ágyazott, ferritgyűrűk köré szőtt rézvezetékek alkották.
Egy ugyanilyen gép volt a holdkompon is.
Mindkettőhöz tartozott még egy-egy 10 kg – ot nyomó beviteli, és megjelenítő eszköz (balra). Ezen csak számbillentyűk voltak, meg néhány speciális gomb, és fotodiódás kijelzők. A parancsokat a "Verb" gomb megnyomását követően lehetett kiadni, míg az adatokat a "Noun" gomb egyidejű lenyomásával lehetett bevinni.
A szoftver:
A rögzített memória tárolta a programokat, az állandó paramétereket és a Holdra szálláshoz szükséges koordinátákat, melyek összesen 36864 "szóból" álltak, mindegyik 16 bit hosszúságú volt.
Mindkettőhöz tartozott még egy-egy 10 kg – ot nyomó beviteli, és megjelenítő eszköz (balra). Ezen csak számbillentyűk voltak, meg néhány speciális gomb, és fotodiódás kijelzők. A parancsokat a "Verb" gomb megnyomását követően lehetett kiadni, míg az adatokat a "Noun" gomb egyidejű lenyomásával lehetett bevinni.
A szoftver:
A rögzített memória tárolta a programokat, az állandó paramétereket és a Holdra szálláshoz szükséges koordinátákat, melyek összesen 36864 "szóból" álltak, mindegyik 16 bit hosszúságú volt.
Ez összesen 74 kilobájtnyi memóriát jelent.
A törölhető memóriában kaptak helyet a számítások eredményei, illetve itt foglaltak helyet a logikai műveletek regiszterei.
Ez a memória csupán 2048 x 16 bitnyi adatot volt képes tárolni.
Bár a számítógépek igen lassúak voltak és hihetetlenül kevés memóriával rendelkeztek, már valós idejű, többszálú programfuttatásra képes multitasking rendszert kaptak (multitasking=Több, egymástól független program egyidejű futtatása).
Bár a számítógépek igen lassúak voltak és hihetetlenül kevés memóriával rendelkeztek, már valós idejű, többszálú programfuttatásra képes multitasking rendszert kaptak (multitasking=Több, egymástól független program egyidejű futtatása).
Mivel igen kevés memória állt rendelkezésre, a programoknak osztozniuk kellett a memóriacímeken.
A fejlesztőknek a tesztelés során arra kellett a legnagyobb figyelmet fordítaniuk, hogy a programok ne használjanak azonos memóriaterületet futásuk során.
Az adatok véletlen felülírása veszélybe sodorta volna a küldetést és az űrhajósok életét is.
A számítógépeket felkészítették arra az esetre is, ha valami miatt újra kellene indítani őket, illetve a hibatűrés is elsődleges szempont volt a fejlesztés során.
A számítógépeket felkészítették arra az esetre is, ha valami miatt újra kellene indítani őket, illetve a hibatűrés is elsődleges szempont volt a fejlesztés során.
A megszakítás-vezérelt rendszer egyes kritikus programokat, például az automatikus pilóta programot magasabb prioritáson futtatta, ennek köszönhetően azok akkor is üzemeltek, ha a számítógép többi programja hibásan működött vagy lefagyott.
Azon a bizonyos 1969. július 20-ai napon Neil Armstrong és Buzz Aldrin beszállt a holdra-szálló modulba és megkezdte az ereszkedést. Mindössze 2000 méter magasan jártak és a rakéták hat perce üzemeltek a végső, 12 perces lassítási művelet során, amikor a számítógép sárga jelzőfénye kigyulladt és a rendszer 1202-es hibát, memória túlterhelést jelzett.
Azon a bizonyos 1969. július 20-ai napon Neil Armstrong és Buzz Aldrin beszállt a holdra-szálló modulba és megkezdte az ereszkedést. Mindössze 2000 méter magasan jártak és a rakéták hat perce üzemeltek a végső, 12 perces lassítási művelet során, amikor a számítógép sárga jelzőfénye kigyulladt és a rendszer 1202-es hibát, memória túlterhelést jelzett.
Az űrhajósok eligazítást kértek a központtól.
A memória túlterhelést a radarvezérlő program okozta.
A memória túlterhelést a radarvezérlő program okozta.
A hibatűrő számítógép azonban ezeket a másodlagos, az ereszkedés szempontjából lényegtelen adatokat figyelmen kívül hagyta, s folytatta a kritikus számításokat.
A végső szót Steve Bales, a vezérlőteremben tartózkodó 26 éves AGS-szakértő (AGS=Apollo Navigációs Rendszer) mondta ki, miután a szimuláció során hasonló problémákat megtapasztalt Jack Garman is megerősítette abban, hogy a küldetés tovább folytatódhat.
Bales később gyors és helyes döntéséért szintén megkapta az űrhajósoknak is járó Szabadság Érem kitüntetést.
A visszatérés előtt a számítógépet többször újraindították, s bár a radar programja továbbra sem működött megfelelően - folyton 1201-es vagy 1202-es hibát jelzett a számítógép -, a rendszer képes volt minden fontos művelet elvégzésére, így az űrhajósok elhagyhatták a Holdat, és végül épségben hazatérhettek.
A visszatérés előtt a számítógépet többször újraindították, s bár a radar programja továbbra sem működött megfelelően - folyton 1201-es vagy 1202-es hibát jelzett a számítógép -, a rendszer képes volt minden fontos művelet elvégzésére, így az űrhajósok elhagyhatták a Holdat, és végül épségben hazatérhettek.
ű
Ezért nem sikerült a szovjeteknek a holdra szállás
Németh András
Az űrverseny első évei egyértelműen a szovjeteké voltak: a kommunista birodalom bocsátotta Föld körüli pályára az első műholdat, Jurij Gagarin volt az első ember, aki megjárta a világűrt, a szovjetek küldték az első űreszközöket a Holdra, s Alekszej Leonov volt az első űrhajós, aki kilépett a kozmoszba. Moszkva mégis elvesztette az egyik legfontosabb versenyt, a holdra szállásért vívott ütközetet. És nem is véletlenül.
Ember a Holdon
1969. július 20-án az amerikai Apollo-program legénységének két tagja, Neil Armstrong és Edwin "Buzz" Aldrin elsőként lépett a Holdra. Fél évszázad elteltével újra kiújult a verseny a Hold meghódításáért, de ezúttal már nagyobb a tét.
Mindig a legjobbat akartuk, ám végül mégis úgy sikerült, ahogy mindig
– mondta egyszer a Szovjetunió működéséről Viktor Csernomirgyin volt orosz miniszterelnök.
Akár a szovjet Hold-programról is beszélhetett volna: Moszkva azt tervezte, hogy már 1967-ben, a nagy októberi szocialista forradalom ötvenedik évfordulójának évében embert küld a Holdra, ám a Luna-programot a mai napig nem sikerült megvalósítani: miután kudarccal végződött az N1 hordozórakétával végzett mind a négy indítási kísérlet, Moszkva 1974-ben felfüggesztette a próbálkozásokat.
A kudarc egyik fő oka az volt, hogy míg az USA-ban egységes csapat dolgozott a holdra szálláshoz szükséges F1-es rakéta kifejlesztésén, a Szovjetunióban általában tucatnyi – volt olyan időszak, amikor 33 – tervezőiroda versenyzett egymással a Kreml kegyeiért.
Az N1 hordozórakéta,© NASA
A helyzetet súlyosbította, hogy az űrprogram vezetője, Szergej Koroljov és a rakéták építésével megbízott Valentyin Glusko ki nem állhatta egymást – elsősorban azért, mert Koroljov amiatt került az 1930-as évek végén hat évre a gulágra, mert a nem sokkal korábban őrizetbe vett Glusko terhelő vallomást tett rá – s ezért a két tudós nem volt hajlandó együttműködni egymással. Koroljov ezért elérte, hogy Glusko helyett Nyikolaj Kuznyecov legyen a rakéta-főtervező, amivel csak annyi gond volt, hogy az új főnök ugyan nagyon értett a sugárhajtású hajtóművekhez, ám rakétát korábban még nem épített.
Fejletlen infrastruktúra
Tovább növelte a nehézségeket, hogy míg az amerikaiak képesek voltak a hatalmas hajtóművekből álló Saturn V hordozórakéta megépítésére, a szovjet technológia nem volt ennyire fejlett, s az N1-re ezért harminc, kisebb rakétamotort építettek.
A kudarc egyik fő oka az volt, hogy míg az USA-ban egységes csapat dolgozott a holdra szálláshoz szükséges F1-es rakéta kifejlesztésén, a Szovjetunióban általában tucatnyi – volt olyan időszak, amikor 33 – tervezőiroda versenyzett egymással a Kreml kegyeiért.
Az N1 hordozórakéta,© NASA
A helyzetet súlyosbította, hogy az űrprogram vezetője, Szergej Koroljov és a rakéták építésével megbízott Valentyin Glusko ki nem állhatta egymást – elsősorban azért, mert Koroljov amiatt került az 1930-as évek végén hat évre a gulágra, mert a nem sokkal korábban őrizetbe vett Glusko terhelő vallomást tett rá – s ezért a két tudós nem volt hajlandó együttműködni egymással. Koroljov ezért elérte, hogy Glusko helyett Nyikolaj Kuznyecov legyen a rakéta-főtervező, amivel csak annyi gond volt, hogy az új főnök ugyan nagyon értett a sugárhajtású hajtóművekhez, ám rakétát korábban még nem épített.
Fejletlen infrastruktúra
Tovább növelte a nehézségeket, hogy míg az amerikaiak képesek voltak a hatalmas hajtóművekből álló Saturn V hordozórakéta megépítésére, a szovjet technológia nem volt ennyire fejlett, s az N1-re ezért harminc, kisebb rakétamotort építettek.
Ráadásul ezek a hajtóművek zárt ciklusúak voltak – szemben az amerikaiak nyílt ciklusú eszközeivel – ami azt jelentette, hogy a motorok hatásfoka ugyan jobb volt, mint a vetélytársé, ám az N1 sokkal instabilabb és kockázatosabb volt, mint az amerikai F1 hajtómű.
© aerospaceweb.org
Ráadásul az 1960-as évek első felében hatalmon lévő szovjet pártfőnököt, Nyikita Hruscsovot inkább a harcászati rakéták fejlesztése, s nem a holdra szállás érdekelte, amikor pedig mégis foglalkozott égi kísérőnkkel, akkor Koroljov vetélytársát, Vlagyimir Cselomejt bízta meg a Hold-program vezetésével. Cselomejnek ugyanakkor kevés gyakorlata volt a rakétaépítés terén, ezért a csapat nagyon lassan haladt a fejlesztéssel.
Amikor 1964-ben Leonyid Brezsnyev vette át a hatalmat Hruscsovtól, Koroljové lett a Hold, ám az N1-es hordozó eszköz komoly fejlesztése csak 1966-ban kezdődött meg, évekkel az amerikai F1-es után.
Koroljov azonban egy rutinműtét során meghalt 1966-ban, s székébe addigi helyettese, Vaszilij Miskin ült bele.
© aerospaceweb.org
Ráadásul az 1960-as évek első felében hatalmon lévő szovjet pártfőnököt, Nyikita Hruscsovot inkább a harcászati rakéták fejlesztése, s nem a holdra szállás érdekelte, amikor pedig mégis foglalkozott égi kísérőnkkel, akkor Koroljov vetélytársát, Vlagyimir Cselomejt bízta meg a Hold-program vezetésével. Cselomejnek ugyanakkor kevés gyakorlata volt a rakétaépítés terén, ezért a csapat nagyon lassan haladt a fejlesztéssel.
Amikor 1964-ben Leonyid Brezsnyev vette át a hatalmat Hruscsovtól, Koroljové lett a Hold, ám az N1-es hordozó eszköz komoly fejlesztése csak 1966-ban kezdődött meg, évekkel az amerikai F1-es után.
Koroljov azonban egy rutinműtét során meghalt 1966-ban, s székébe addigi helyettese, Vaszilij Miskin ült bele.
Miskin pedig nem rendelkezett olyan tekintéllyel és politikai kapcsolatrendszerrel, mint Koroljov, így újra kiéleződött a színfalak mögötti élet-halál harc.
1969 februárjára azért mégis elkészült az első N1 rakéta – úgy, hogy a kis hajtóművek egy részét az indítás előtt nem is tesztelték megfelelően – ám a kilövés kudarcot vallott: néhány másodperccel a kilövés után sorra leálltak a hajtóművek, s az N1 harminc kilométerre a bajkonuri űrközponttól a földbe csapódott.
Sokkal rosszabbul sikerült a második, júliusi teszt: az N1 szinte az indítás pillanatában kigyulladt, majd ezt követően visszaesett az indítóállásra.
1969 februárjára azért mégis elkészült az első N1 rakéta – úgy, hogy a kis hajtóművek egy részét az indítás előtt nem is tesztelték megfelelően – ám a kilövés kudarcot vallott: néhány másodperccel a kilövés után sorra leálltak a hajtóművek, s az N1 harminc kilométerre a bajkonuri űrközponttól a földbe csapódott.
Sokkal rosszabbul sikerült a második, júliusi teszt: az N1 szinte az indítás pillanatában kigyulladt, majd ezt követően visszaesett az indítóállásra.
A kis atombomba erejének megfelelő robbanás – 2300 tonna üzemanyag volt a tartályokban – romba döntötte az egész környéket, s emiatt a program kétéves késedelmet szenvedett.
Nagyon akartuk a sikert, ám minden esélyünk elveszett, amikor a rakéta az indulás után öt másodperccel megsemmisült
– írta naplójában a szovjet űrhajósok felkészítését koordináló Nyikolaj Kamanyin, aki ekkor, 1969 júliusának első napjaiban tudta, hazája elvesztette a „Hold-versenyt”.
Rabolt pénzen
Bár az amerikaiak 1969. július 20-án elérték a Holdat, Moszkva ekkor még nem adta fel a fejlesztést: 1971 novemberében indították a harmadik N1-et, ám nem sokkal a start után ez a hordozóeszköz is megsemmisült.
Nagyon akartuk a sikert, ám minden esélyünk elveszett, amikor a rakéta az indulás után öt másodperccel megsemmisült
– írta naplójában a szovjet űrhajósok felkészítését koordináló Nyikolaj Kamanyin, aki ekkor, 1969 júliusának első napjaiban tudta, hazája elvesztette a „Hold-versenyt”.
Rabolt pénzen
Bár az amerikaiak 1969. július 20-án elérték a Holdat, Moszkva ekkor még nem adta fel a fejlesztést: 1971 novemberében indították a harmadik N1-et, ám nem sokkal a start után ez a hordozóeszköz is megsemmisült.
Működött viszont a propagandagépezet, a moszkvai rádió nemzetközi adásában úgy kommentálták az amerikai holdra szállást, hogy az a fejlődő országok népeitől elrabolt vagyon őrült elszórása volt.
A szovjetek még egyszer próbálkoztak, ám az egy évvel későbbi kilövés ugyancsak kudarcot vallott: az N1 még két percet sem repült, amikor felrobbant.
A szovjet Hold-programot 1974-ben függesztették fel, s 1976-ban állították le hivatalosan is, ekkorra a holdra szállás már világszerte jóval kevésbé volt érdekes, mint az Apollo–11 repülése idején.
Az alábbi videót az Apollo–11 személyzete készítette 1969. július 20-án a Holdon, amint az éppen landolt amerikai holdkomp mögött áthalad a Luna–15 szovjet holdszonda, amely végül kudarcot vallott és becsapódott:
A szovjet kudarcot egészen Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra jutásáig államtitokként kezelték, s a világ csak a peresztrojka idején ismerhette meg a részleteket.
A szovjetek még egyszer próbálkoztak, ám az egy évvel későbbi kilövés ugyancsak kudarcot vallott: az N1 még két percet sem repült, amikor felrobbant.
A szovjet Hold-programot 1974-ben függesztették fel, s 1976-ban állították le hivatalosan is, ekkorra a holdra szállás már világszerte jóval kevésbé volt érdekes, mint az Apollo–11 repülése idején.
Az alábbi videót az Apollo–11 személyzete készítette 1969. július 20-án a Holdon, amint az éppen landolt amerikai holdkomp mögött áthalad a Luna–15 szovjet holdszonda, amely végül kudarcot vallott és becsapódott:
A szovjet kudarcot egészen Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra jutásáig államtitokként kezelték, s a világ csak a peresztrojka idején ismerhette meg a részleteket.
„A titkolózásra azért volt szükség, hogy senki se tudjon megelőzni bennünket. Amikor pedig már megelőztek minket, azért kellett tovább megőrizni a titkokat, hogy senki se tudja, meg lettünk előzve” – írta már a Peresztrojka éveiben Jaroszlav Golovanov, a Komszomolszkaja Pravda újságírója.
Érdekes csavar, hogy az amerikaiak végül megvásárolták a megmaradt szovjet rakétahajtóműveket, s elámultak, mennyire jó megoldásokat használtak a szovjetek.
Érdekes csavar, hogy az amerikaiak végül megvásárolták a megmaradt szovjet rakétahajtóműveket, s elámultak, mennyire jó megoldásokat használtak a szovjetek.
Az amerikaiaknak sikerült megoldaniuk a stabilitási gondokat, s az amerikai űrhivatal, a NASA felhasználta a tanultakat az RD-180-as hajtóművek kifejlesztésekor.
Ezeket a hajtóműveket jelenleg az Atlas V nehézrakéták meghajtására használják.
Végre véget ér a NASA holdpormonopóliuma
A Neil Armstrong által összegyűjtött apró porminta a jövő hónapban kerül aukcióra.
Írta: Rebecca Heilweil 2022. március 30
Buzz Aldrin és Neil Armstrong űrhajósok 1969-ben érkeztek a Holdra.
HUM Images/Universal Images Grou
A Neil Armstrong által az Apollo 11 küldetése során gyűjtött holdpor minta a jövő hónapban kalapács alá kerül New Yorkban.
A ritka, űrtörténettel kapcsolatos tárgyakat bemutató Bonhams aukció részeként a holdminta várhatóan körülbelül 1 millió dollár értékű lesz.
Egy szokatlan eseménysorozatnak köszönhetően pedig ez lesz az első alkalom, hogy a NASA által hitelesített holdport legálisan értékesítik.
Az űrügynökség hitelesítése megfelelőnek tűnhet egy Apollo műtárgy esetében, de a holdpor nem közönséges műtárgy.
A NASA régóta azt állítja, hogy ő az egyetlen legális tulajdonosa a holdpornak, és az elmúlt néhány évtizedet vitákba keveredett olyan emberekkel, akiknek valahogy sikerült az Apollo-program valódi mintáit megszerezniük.
A NASA gyakran nyeri meg ezeket a harcokat.
A Bonhamsnál eladásra kerülő holdpor azonban többször is kicsúszott a kormány kezéből, és most az űrügynökség sem tudja visszaszerezni.
A történelmi aukció arra is emlékeztet, hogy a NASA nemcsak a saját holdpora, hanem bizonyos mértékig maga a hold felett is elveszíti uralmát.
Miközben az ügynökség versenyez az Artemis-program elindításán, amely egy sor Holdra irányuló küldetés, amelynek célja, hogy ott folytassa, ahol az Apolló abbahagyta , más országok saját Hold-feltárási erőfeszítéseket terveznek.
Bár az újabb holdminták gyűjtése kritikus lehet a tudományos kutatás szempontjából, nem feltétlenül lesz ugyanolyan történelmi jelentőségük, mint annak a pornak, amelyet akkor gyűltek össze, amikor az emberiség először lépett a Holdra.
„Ez valami olyan dolog, ami igazán magával ragadta a világot” – mondta Adam Stackhouse, a Bonhams közelgő űraukciót felügyelő szakembere a Recode-nak. „Ezek a többi küldetés? Nem ugyanaz. Ez nem olyan izgalmas az emberek számára.”
Mióta az Apollo-küldetések visszahozták belőle az első mintákat, a holdpor valami forró árucikké vált. 1969 és 1972 között a NASA mintegy 2200 mintát gyűjtött a Holdról kőből, magból, kavicsból, homokból és porból, amelyek többségét az ügynökség továbbra is tanulmányozta .
A véletlentől a kirívó lopásig terjedő körülmények között azonban néhány magánszemély ráakadt a NASA holdporára, és néhányan meg is próbálták eladni.
A NASA fenntartja, hogy ezek az emberek illegálisan ügynökségi tulajdont birtokolnak, és az évek során a kormány bonyolult és időnként bizarr csípős műveleteket vetett be .hogy visszaszerezze holdmintáit.
2011-ben az egyik vizsgálat a tisztviselőket egy Denny'shez vezette a kaliforniai Riverside-ban, ahol találkoztak egy 74 éves nővel, aki megpróbált eladni egy holdkődarabot , amelyet állítása szerint Neil Armstrong adott a férjének az 1970-es években.
Egy minta azonban kimaradt a NASA kezéből: a holdpor most eladó a Bonhams-nál.
A saga arról, hogyan veszítette el az ügynökséget, akkor kezdődik, amikor Armstrong először landolt a Holdon, összegyűjtött néhány gombóc port, és a port egy tartalékzsákban tárolta.A NASA-nak soha nem volt konkrét terve erre a táskára, és jóval azután, hogy Armstrong visszatért a Földre, 15 dollárra becsülték, és megőrzésre a kansasi Cosmosphere űrmúzeumba küldték. Ez az átruházás hétköznapi lett volna, kivéve azt a tényt, hogy a múzeum igazgatója, Max Ary olyan tárgyakat árverezett el, amelyeket a NASA kölcsön adott a Kozmoszférának . Amikor Aryt végül elkapták és elítélték 2005-ben, az US Marshals Service több száz ellopott űrtárgyat foglalt le, köztük Armstrong űrporos zacskóját.
Az US Marshals Service végül eladta Ary gyűjteményét egy online aukción, és egy Nancy Lee Carlson nevű geológiarajongó 995 dollárt fizetett a táskát, az Apollo parancsnoki modul fejtámláját és a szovjet Szojuz T-indító kulcsot. 14 űrhajó.
Carlson gyanította, hogy a holdporos zacskó sokkal többet ér.
Annak igazolására, hogy a műtárgy valódi, Carlson 2015-ben elküldte a táskát a NASA-nak tesztelésre . Az űrügynökség nemcsak azt állapította meg, hogy a táska eredeti volt, hanem azt is, hogy a kormányé.
Carlson sikeresen beperelte a NASA-t, hogy visszaszerezze a táskát – a bíró úgy ítélte meg, hogy legálisan vásárolta meg –, és 2017-ben 1,8 millió dollárért eladta a Sotheby's-nél. A táskát azonban kitisztították, így maradt néhányholdpor nyomai a NASA kezében.
A holdpor a jövő hónapban árverésre kerül.
Bonhams
Carlson ezután ismét beperelte a NASA-t , azzal vádolva az ügynökséget, hogy nem csak megrongálta a táskát, miközben átvizsgálták, hanem a holdpor egy részét is bevitte.
A NASA végül megállapodott, és az általa tesztelt holdpor szinte teljes részét visszaadta Carlsonnak . Most listázta a holdporral borított lemezeket a Bonhams céggel, amely becslések szerint 800 000 és 1,2 millió dollár között tudna eladni.
Ha véletlenül nem teszed meg a nyertes ajánlatot, van néhány alternatíva.
Megpróbálhatja megvásárolni a szovjet űrprogram által összegyűjtött holdport, bár állítólag kevesebb mint egy font van belőle világszerte , és a minták általában több százezer dollárért kelnek el az aukción .
A kínai űrkutatási hivatalnak is van néhány kiló holdkő- és porszeme , amelyet egy roverrel gyűjtött össze, amelyet 2020-ban a Holdra küldött , bár ez a minta nem valószínű, hogy hamarosan forgalomba kerül.
Könnyebb lehet helyette egy holdmeteorit darabot vásárolni , amely, ahogy a neve is sugallja, egy holdkőből származik, amely valamikor a Földre esett.
És akkor mindig ott van a „ holdpor”, amely széles körben megvásárolható az interneten, ami – hacsak nem egy ellenőrzött meteoritból származik – szinte biztosan nem az igazi.
Ugyanakkor a holdpor eladása kényes kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy kinek kell először birtokolnia az űrdarabokat.
Az Egyesült Államok korai űrprogramjaiban részt vevő űrhajósok kiharcolták a jogot arra, hogy fenntartsák – és eladják – a küldetésük után megtartott műalkotásaikat, de a NASA azóta sokkal szigorúbbá vált az általa használt vagy talált tárgyak űrben tartásával kapcsolatban.
Egyre növekszik a vita arról is, hogy helyes-e, ha egy személy vagy egy kormány birtokol valamit, ami az egész emberiség számára fontos, és amely vitathatatlanul a Hold természetes környezetének része.
„A hidegháborúban ez nagy presztízsküldetés volt. Sokat volt benne az izgalom, hogy van valami egy másik bolygótestből” – magyarázza Namrata Goswami, a Scramble for the Skies: The Great Power Competition to Control the Resources of Outer Space című könyv szerzője. –
A diskurzus megváltozott.
Ennek nagyrészt az az oka, hogy új nemzetközi verseny indul vissza a Holdra, de nem csak azért, hogy felfedezzék azt, és holdkőzeteket és holdpormintákat gyűjtsenek.
Több ország, köztük Kína és Oroszország is elindított már rovereket a Hold felszínén, és még többen jelezték érdeklődésüket a Hold természeti erőforrásainak kitermelése iránt.
Ezek közé tartoznak a ritka fémek, amelyeket űrhajók vagy elektronikai eszközök építésére lehetne használni , valamint a hélium-3, egy ritka izotóp, amelyet a magfúzióban használnak .
Az Egyesült Államok is bekapcsolódhat ebbe a holdi aranylázba: a NASA már több céget is toborzott , hogy segítsenek az űrügynökségnek a Hold talajának feltárásában.
Összességében ezek a források bizonyos becslések szerint billiódókat érhetnek,és tegyük életünk mindennapi részévé a Holdra tartó küldetéseket.
Még mindig évekre vagyunk a holdbányászattól.
De ha és amikor ez megtörténik, 1 millió dollár a holdporért túlzott árnak tűnhet.
Végtére is, a leendő holdbányászok végül rájönnek arra, amit az Apolló-korszak űrhajósai már megtanultak: izgalmas eredete ellenére a holdpor égeti a szemet, ráragad a holdcsizmádra, és olyan szaga van, mint az égnek július negyedike után.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése